A képzelet lánca húz, búskomor a kedvem,
földig hajlott örökzöld is megroppan egyszer.
A szürkület ezüstje nyugalommal árad,
éj-lepelbe bújt a hold, a harangok várnak.
Nyughatatlan szellő fúj, az égboltot járja,
hasítja a hófelhőt, hogy a földre rázza.
Néhol még pislognak a hűlt-színű csillagok,
álmaik jól tudom: az ábrándos tavaszok.
Megjegyzés: 2014. 12. 04.
