Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

A műtők csendje

A műtőben nem létezik éhség, szomjúság. Ha öt órán át állsz egy helyben, s idegszakadásig koncentrálsz, még akkor sem érzel fáradtságot. A műtő az egyetlen hely, ahol nem létezik a külvilág, ide nem süt be a Nap, s állandó a steril szag. A műtő biztonságos, kiszámítható, egy hely, ahol te tartod kézben a dolgokat. Egy hely, ahol megáll az idő, s mégis elreppen.
A sebészek életük nagy részét itt töltik, ebben a mesterséges környezetben, ahol bár sokszor nem mennek úgy a dolgok, ahogy azt előre eltervezik, de meglepetés nem történhet.
A sebészek műtenek, betegségeket gyógyítanak meg, de végső soron a halállal harcolnak nap mint nap. E terem élet- és halálharc színtere, céljuk legyőzni az elmúlást, s ezért minden maguktól telhetőt meg is tesznek. Gépszerűen követik a protokollokat.
A sebészek számára a pesszimizmus nem más, mint a felkészültség eszköze. Mert mi van akkor, ha egy műtét közben a sebész egyszer csak összeesik és meghal?! Az egy dolog, hogy elvesztjük őt, de valószínűleg a betegét is elvesztjük a műtőasztalon. Ennek kiküszöbölésére jött létre az a protokoll, hogy egy műtét során két szakorvos legyen jelen. Abszurdnak és túlzónak tűnhet, de aznap valóban megtörtént.

Aznap valóban megtörtént. Ismeretlen eredetű sötét erő ragadta meg az egyik szakorvos mellkasát. Körülölelte, s úgy szorította, ahogy csak bírta. A műtőn kívül az orvos valószínűleg halálra rémült volna, de ott, az asztal mellett, alig érezte. De amit nem akarunk érezni, az attól még nem kevésbé valóságos.

Feltárni, vágni, bezárni. Minden műtét alaplépései. Ő akkor eljutott az utolsóhoz. Bal kezében atraumatikus tűt, jobb kezében Mathieu tűfogót tartott, s némán nézett rá kezeire. Egy másodpercre megszédült, s úgy látta, mintha jobb keze a bal keze fölé csúszott volna. Felpillantott kollégájára, a szemben álló másik szakorvosra, akinek kék szemei kérdőn pillantottak vissza. A kék szemeket már tisztán látta, s letekintett újra a műtéti területre, abban a hitben, hogy még be tudja fejezni a műtétjét. De akkor, mikor feje lehajlott, teste a padlóra zuhant és meghalt.

Aznap valóban megtörtént. A protokoll szerint a másik szakorvosnak át kellett volna vennie a padlón fekvő szakorvos helyét, s be kellett volna fejezni a műtétet. Az asszisztáló rezidensnek kellett volna segítséget hívnia. Ha én lettem volna a szemben álló szakorvos helyében, hozzá hasonlóan fittyet hánytam volna a protokollra, vele törődtem volna, a kollégámmal, de a rezidensre bíztam volna a sebzárást. De nem én voltam a szemben álló szakorvos. Én az voltam, aki összeesett és meghalt.

Szóval protokoll ide vagy oda, nem vagyunk gépek. Ha már megszereztük a tudást, legalább hadd fordítsuk azt akkor és ott arra, amire a legnagyobb szükség van. Így is állandóan azzal kell szembesülnünk, hogy a fenti szabályokat olyanok szabják ránk, akiknek halvány lila gőzük sincs az életünkről.

A műtőasztalt azonnal elhagyta mindenki. A szemben álló szakorvos hangja rémült volt, miközben megkerülte a műtőasztalt, s a testem mellé térdelt. Letépte az arcomról a szájmaszkot, s csendben az orromhoz közelítette a jobb fülét, de nem érezte a légzésem, s nem látta a mellkas-mozgásomat sem. Nem lélegeztem. Két ujját határozottan nyomta a nyakamra, három centivel a gégeporcomtól oldal felé. Nem érezte a nyaki közös artériám pulzálását. Nem volt pulzusom. Káromkodott, s hangja egyre kétségbeesettebb volt. Defibrillátort kért, amit a rezidens húzott közelebb, s gyógyszereket, amiket az aneszteziológus a könyökvénámba szúrt. Ők hárman térdeltek közvetlenül a testem mellett, a többiek, mint szabadon eresztett kutyák rontottak ki a műtőből, s fertőző nyállal fröcsögték szét a hírt. S eközben a betegemre senki sem vigyázott. Nem elég, hogy én cserben hagytam, más sem figyelt rá.

A szakorvos kollégám a rezidens orvos segítségével voltokat égetett a testembe, de úgy tűnt, hogy hasztalan. A tüdőmet a lélegeztető ballon pumpálta csupán. Külön váltunk: test és én. A kollégám próbálta elrejteni a könnyeit, több-kevesebb sikerrel. Nem tudott újra éleszteni, és minden másodperccel egyre biztosabb lett abban, hogy egy egész életet kell majd úgy leélnie, hogy a kezei közt haltam meg.

A műtő előtere és folyosója perceken belül megtelt. Kórházi dolgozók ácsorogtak egymás mellett, s egy pisszenés sem hallatszott. Az erőltetett csendet a főnökünk törte meg, aki három perccel azután toppant be a műtőbe, miután leállt a szívem. Bepánikolt hangon Istent említette, majd az ajtóba kapaszkodva távolabb lépett, s tekintetét nem bírta levenni a mozdulatlan arcomról.
-Szóltatok Zsoltinak? – pattant ki belőle a kérdés.
-Nem. A mellkas sebészeknek szóltunk. – válaszolta a kollégám, akinek mozdulatai lassultak a fáradtságtól. Fejben már ő is lefagyott, ahogy a főnökünk is.

Zsolti… ha képes lettem volna megszólalni, azt mondtam volna, hogy semmiképp se szóljanak neki. Élesszenek újra, vagy engedjenek meghalni, de ne Neki kelljen szembesülnie azzal, hogy élet és halál közt lebegek. Embertelen lett volna. De a kórházban a pletykák terjedése még a munkatempónál is gyorsabb. Hamarabb ért a műtőmbe, mint a kompetensebb mellkas sebészek.

A szív egy örökmozgó. Saját magát ingerli összehúzódásra, így pumpálja ki magából a vért, ami a szervezet szöveteit oxigénnel látja el. Van, hogy megbetegszik e vezérlés, de az is előfordulhat, hogy kívülről veszi körül valami, ami nem engedi mozogni, szinte megfújtja. Az én esetemben az utóbbiról volt szó, ezért sütögették hiába a mellkasom.

Előző este sokáig voltunk fent. A hétköznapok fergetegében mindig eljönnek azok az esték, amikor már nem lehet tovább húzni, kibukkan belőlünk minden, ami zavar, amit többé nem tudunk elviselni.
A konyhapulton ültem, a depresszióm mozdulatlanná tette a testem. A hátam a kávéfőzőre támaszkodott, a tornacipőmmel a konyhakövön heverésző argentin dog fülét piszkáltam. Egyik kezemben egy pohár bor, a másik kezemben egy szál cigi volt, ahogy az Övében is. Fel-alá járkált előttem. Nem értett meg, mert ezt nem lehet megérteni.
A lépéseit figyeltem, néha az arcát, s akkor tekintetünk találkozott. Barna szemei tele voltak aggodalommal és tehetetlenség érzéssel, ezek mögött a szerelem, ami elől elrejtőztem, ahogy a baseball sapkát a szemem elé húztam.
-Miért nem vigyázol magadra jobban? Miért nem figyelsz a legkisebb jelekre… és miért nem szólsz, ha bármi bajod van? – kérdezte végül, s míg várta a válaszom, elnyomta a cigit és a szemközti pultra tette le a poharat.
-Ezerszer megbeszéltük. – sóhajtottam, s a sapkát elvettem az arcom elől.
-Miért nem segítesz nekem? – hangja szigorú volt, a pultra támaszkodó két csuklója közrezárta a combjaimat.
A szemébe néztem, és ott és akkor szeretkezhettünk volna, de Ő még maradni akart a valóság talaján. Amint meglátta a szemeimben fellobbanó tüzet, hátralépett, s belekortyolt a poharába. A kezemből kiesett a sapka, egyenesen a kutya hátára, de az továbbra is mozdulatlanul hevert a pult előtt. Elnyomtam a cigimet, és kiittam a poharat, majd egész hátradőltem, feldöntve ezzel a kávéfőzőt.
– Nem akarom, hogy ez legyek neked. – válaszoltam.
-Ez?! – kérdezett vissza, miközben a szemközti pulton támaszkodott.
-Ez. Egy betegség. Nem akarok vérkép lenni. Röntgen árnyék és ultrahang felvétel. Nem akarok egy tűpárna lenni, amit össze-vissza szurkálhatsz. Nem akarok színtere lenni a gyógyszerek kölcsönhatásainak. Nem lehetsz Te a hadvezér… nem akarok a beteged lenni. A feleséged akarok lenni, A Nő, és nem egy test. Tudsz rám nézni anélkül, hogy ezt mind látnád? – mielőtt válaszolt volna, rágyújtott.
– Szeretlek. Szeretlek azzal együtt, hogy ezt mind látom.
– Nem tudok tovább így élni. Legyél csak A Férfi az életemben… orvosból van millió. De belőled csak egy… – tényszerűen mondtam, a drámához már nagyon fáradt voltam.
– Ez hülyeség… Te is tudod, hogy ez hülyeség. Rád nézek és látom, mi zajlik a testedben.
– Látod, pont ez hozza rám a frászt…- sóhajtottam és lemásztam a pultról. Közel léptem hozzá, kivettem a kezéből a cigit, beleszívtam és elnyomtam. Átöleltem Őt, kérlelőn bújtam a kulcscsontjához. – Választanod kell. – mondtam, s ajkamat a nyakához érintettem. Szeretkezhettünk volna, mint férfi és nő. A testem minden porcikáját végig simíthatta volna anélkül, hogy kóros izom védekezést keresne. De nála volt az adu ász. Mindig is nála volt. Így hát kibújt az ölelésemből és a hűtőhöz sétált újabb pohár borért.
– Tudod, hogy mit választok. – mondta nyersen. – ha csak orvosként engeded, hogy vigyázzak rád… ám legyen. Fontosabb az életed a saját boldogságomnál. – sóhajtotta, s felült a pultra, oda, ahol korábban én ültem. – És így… már megkérhetlek arra, hogy kérj egy vérképet… reggel, még minden előtt…

Aznap éjjel nem szeretkeztünk. Az ember hülye és értelmetlen szabályokkal teszi tönkre az életét, és nem csak a műtőben.

Reggel végül már nem maradt időm a vérvételre, pedig csak erre kellett volna, hogy időt szakítsak.

Szóval négy perce feküdt a betegem a műtőasztalon, nyitott sebbel, felügyelet nélkül, s én négy perce feküdtem a műtő padlóján a klinikai halál állapotában.

Amikor berohant a műtőbe, nem esett pánikba. Végignézett a testemen, s annak bal oldalára térdelt. Kért egy ollót, s középen elvágta a melltartómat, a legutolsó méltóságomat. A fél kórház a melleimet bámulta, vagy talán nem is a melleimet, csak a szérum egyes tűt, ahogy eltűnik a harmadik és negyedik bordaközömben, majd a vérrel telt fecskendőt, amit a padlóra dobott, hogy kezébe vegye a defibrillátort. A voltok így már megtették hatásukat, így már nem volt, mi akadályozza a szívemet a pumpafunkcióban.

A csendet még akkor is vágni lehetett, amikor kinyitottam a szemem. Zöld műanyag ívet pillantottam meg az orrom felett, ami iszonyú erővel döntötte belém az áramlatot. Jobb kezemmel eltoltam magamtól, és megpillantottam Őt. Akkor és ott, minden világossá vált. Egy pillanatra semmi nem volt már bonyolult, az iránta érzett szerelmem kristály tiszta volt, magától értetődő, egy erős kapocs. Csak szerettem Őt. Csak azért, mert Ő az. Lehetne sorozat gyilkos, bankrabló, és orvos is. Ez nem számít semmit, ahogy a testünk sem. A test csak egy eszköz az élethez.

Állítólag a legelső kérdésem az volt, hogy befejezte-e valaki helyettem a műtétet… de én erre nem emlékszem, mert perceken belül a Halál újra elragadott, viszont ebbe már a mellkas sebészeknek is volt beleszólásuk…

2011-02-12

Latest posts by Mona (see all)




  • 11 hozzászólás ehhez: A műtők csendje

    1. Számomra ez az írásod elég kusza, s bár néhol érezni véltem, h mit szerettél volna elmondani…azt a következő mondattal el is vetted tőlem az olvasóstól.

      (vannak ebben a gondolatban szép gondolatok, amikből egy egy igazi vers is születhetne)

      • Elhiszem. 5 éves és nem szerettem volna egy fikarcnyit sem átírni.
        (ó, vannak versek is bőven)

        Megértéseddel…

    2. Igazi “Monás-abszurd”, és már előre rettegtem tőle, de kezdek hozzászokni. Az első mondatok után lenyugtatom magam, és csak olvasom.
      Ez a “mindent vagy semmit szerelem” a legszebb, legfájdalmasabb, a legmélyebb, a leg-leg-leg az életünkben. Minden oldalról körbeírod, belemarkolsz puszta kézzel a nyitott mellkasomba, szívembe, kitéped, majd feléleszted.

      Nekem egyértelmű volt, de én már megszoktam Monát olvasni. 🙂 Tanulni kell őt, belemerülni, és vele együtt megjárni a Poklot. Mert, ha egy lépéssel is, de előrébb vagyunk.
      Aztán fellélegezve ránézni egy képre :), és mosolyogva lépni tovább.
      TA 🙂

      • Néha nagyon sajnállak titeket, mert a “ki kell írni” énem sokkal rettenetesebb, mint a mindennapi énem. 🙂 Talán nem is szabadna ennyi poklot megmozgatnom még írás szinten sem – nem tudom.
        Bár a “mindennapi” képek mögött meg nincs írás…Hát ilyen ez. Nehéz. De legalább múlik.

        Köszönöm, TA 🙂
        Ölellek.

      • Hm. Ez is abból van. Isten tudja, hogy kéne azt is megírni, mert túl hosszú az út, mire a lényeghez érek…de hát az élet ilyen hosszú.
        A Nora a A múlt útján átdolgozása, azt szeretted, pedig vállalhatatlanul rossz volt. Csak azért kezdtem neki újra, mert a másik volt nagyon nehéz. Pedig az a fő, az lenne, az a minden. A Nora csak egyfajta hűség – ha már megírtam, akkor már kezdeni kéne vele valamit. Lehet, hogy inkább megmutatom azt, talán már “kipihentem magam”.

      • Ja, és fordítva is igaz. 17 éves nevelt lányom csak addig szerette, míg a főszereplő tinédzser.

    3. Itt 20 rész van fenn, ez cirka a 45-felé tehető. A lány az elején 15, itt tíz évvel idősebb, fontosnak tartottam a jellemfejlődést a sztori tükrében. Csak igen, az a baj, hogy az eleje nem több egy tini-lányregény, ami már akkor elkedvetleníti azt az olvasótábort, aki arra nem fogékony. Vagy külön regényben írom az elejét, vagy vállalom egészben az önéletrajzi ihletés miatt. Még nem tudom, de én is érzem, hogy így nem az igazi. Túl hosszú. Nem tudom.

      A múlt útján még vázlatnak, jegyzetnek sem lenne már elég jó. Ott 5-6 rész az “eleje”, azt hamar végigfutja az ember, és az akkori jelen volt kidolgozottabb. Nagyon nehéz, mert azon túl, hogy írástechnikailag egy csőd, a friss ösztönösségből mindenképp lefarag az, hogy már jobban írok. Így meg ördögi kör. Regénybe rakva tompulnak azok a részek, amiket spontánnak éreztél.

    4. Szia Mona! Igen, én is azt hittem, hogy önálló írás, nem részlet.
      Bár sokat fejlődtem amióta olvaslak, mégis úgy érzem, hogy Hozzád képest lassú vagyok, maradi… stb. Nehéz veled lépést tartani, más vagy, máshogy gondolkodsz, hihetetlenül lendület, és fantáziadús vagy :). Tehát, egy ilyen rövid részletet sokkal könnyebben befogad az egyszerű olvasó 🙂
      Nekem tetszik, érdekes világ, a sztori, és abszolút benne vagy.
      ölellek,
      mara

    5. Hát, te pont tudod, hogy ebből mennyi az igazság…talán pont neked akartam megmutatni, milyen, amikor a szív körül van vérzés. Van ilyen is.
      Az elején, amikor írni kezdtem, nem szándékoztam regényt írni, csak annyi “részletet” írtam meg, hogy végül úgy döntöttem, megírom az egészet. Ez is egy ilyen “mindenek előtti” részlet.

      Ölellek.

    Szólj hozzá!