Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Bárzongoristák

Bárzongoristák

”És szállt a füst, szólt a zongora”. Ezt a rövid pár szót gyakran olvashatjuk versben, prózában amolyan hangulati háttérként a legtöbbször eleve bűnös, ital- és cigarettaszagú történetekhez. Ilyenkor egyáltalán nem fontos, hogy ki zongorázik, az olvasó képzeletében mégis megjelenik a füstben úszó helyiség, ahol egy sarokban sötétbe öltözött, fáradt arcú férfi ül a zongora mögött. Szájából cigaretta lóg akkor is, ha a füsttől könnybe lábad a szeme. A zongorán kézközelben konyak, meg néhány kiürült pohár. Milyen fura, hogy egy fagottosról, hárfásról, oboásról, nagybőgősről és sok más hangszer egyébként mesteri használójáról nincs ilyen gazdag képe az olvasónak. Persze hallottunk legendákat gitárosokról, hegedűsökről, hires prímásokról, akik zenei extázisukban szétverték, felgyújtották hangszerüket.

Sokan híreszteltek elbűvölő történeteket egykori bárzongoristákról, különösen ha azok később a zene tiszteltebb területén is komolyabb hírnevet szereztek maguknak. Ez mindíg hálás témának bizonyult. Olyan zongoristákról szólnak ezek a legendák, akiket fiatalabb korukban vagy a család szegénysége nem hagyott kibontakozni, vagy az akkor uralkodó rendszer kiforrottsága ellenére sem hagyott érvényesülni. Persze voltak, akik egyszerűen csak élhetetlenségük miatt ragadtak le az “éjszakai füstös lokálok” izgalmas hangulata mellett. A mesék többsége mindíg arra mutat, hogy főhőseik valójában egészen egyszerűen zenei zseniknek születtek. Hogy állított, vagy tényleges mellőzöttségük idején is legyen kenyérre való pénzük, eldugott, sötét bárokban kényszerültek zongorázni. Nekik ez egyszerű feladat volt, de annyira lealacsonyító és megalázó, hogy ezt valamilyen formában jelezni is igyekeztek. Bár játékukat csodálattal hallgatta a közönség, mégis inkább azért üldögéltek körülötte, hogy láthassák, amikor játék közben hirtelen mozdulattal lapoz egyet a kottatartóra kitett ponyvaregényen, mert már alig várja, kit lőnek le a következő oldalon. Elgondolkodom: ekkora művésznek a ponyvakönyvecskék tényleg kielégítik irodalmi érdeklődésüket? Vendégei a tekintetében csillogó figyelmet lesték, amely a könyvben folyó eseményekre koncentrált. Szinte már arról sem tudott, hogy közben zongorázik valamit. És mindíg a ponyvaregény volt a lényeg. Lényegtelennek hihetnénk, de egy öreg ponyvát nem lehet cask egy kézzel lapozni. Próbája meg bárki. Ponyva! Mi érdekes lett volna egy Jókai-, egy Mikszáth könyv látványában? Az elmesélők szerint a zongoristák a rongyosra olvasottakat bujták, de az is előfordult, hogy unalmukban el-elbóbiskoltak. Ez azt jelenthette, hogy mint egy gép, a zongorista szinte álmában játszotta egymás után a slágereket – hiszen mi az neki?! -, bezzeg ha hallanák, amikor a legnehezebb Chopin- és Liszt-szerzeményeket rázza ki ujjaiból. Pedig valamikor a ponyvát olvasva zongorázónak is, ha tetszett, ha nem, meg kellett tanulnia az elzongorázandó slágereket, magyarnótákat, börtöndalokat, bugyuta operetteket. Azok a melódiák, harmóniák nem születnek együtt az emberrel. Hiszen ha ezeket nem tudták, a munkát sem kapták meg. Nem egyszer találkoztam már a teljesen laikus leírással: valaki odatett egy kottát a bárzongorista elé, és bár az addig valami napi slágert játszott, áttért arra, ami a kottában állt. Automatikusan azt játszotta. Észre sem vette! Micsoda képtelen őrültségeket képes kitalálni és terjeszteni a laikus közönség! Erre azonban érdemes lehet építeni, zenés-zongoristás presszót nyitni.

Van egy népszerű zenei idill-mese az egykori csodálatos művészről, aki egy parti sziklán ülve dacolt a tenger vizét felkorbácsoló széllel, s közben utánozta a sirályok lágy röptét, hogy azután majd jobban végezhesse karmesteri munkáját. Csakhát a karmester munkája nem koreográfiai bemutató, hanem eszköz zenekari zenészek munkájának dinamikai megformálásához, zenészek figyelmeztetése: “halkabban”, “erősebben”, vagy ”most te jössz!”
Nevetséges…

Aki egy bárban zongorázva közben könyvet olvasgat, szégyenletesen nagyképű. Ha volt, vagy van ilyen. Még az is jobb, ha egy dal közben elalszik. Fáradt lehet, de olvasgatni nem kellene. Emberek fizetnek azért, hogy meghallgassák játékát, ő meg azon szenveleg, milyen szerencsétlen, mert ott kell ülnie, mert ezeknek a senkiháziaknak kell kielégítenie silány zenei igényüket. Nem mondom, ha zongorázás közben olvasgatás helyett esténként legalább egy kardigánt megkötne, annak legalább lenne valami értelme. Egy ponyvaregénynek?
Ugyanakkor, ha feledem a dolog filozófiai, zenei-szakmai részét, el kell ismernem: talán éppen a füstös lokál tulajdonosa az, aki attrakciónak, jó üzleti fogásnak tartja, hogy zongoristája ponyvákat olvas zongorázás közben. Ez „viszi” az üzletet. Igenis, lehet, hogy ezért vette fel a művészt, nem a jó zongorázásáért…

Hát akkor én mi a csudát hőzöngök itt? Koncertteremben a sznob és nem-sznob közönség előtt nem olvashatná még a Háború és béket sem…

Akiket én ismertem, azoknak már a computer idők előtt olyan volt a feje, hogy ezrével raktározódtak el benne a dalok, szövegek, melódiák, harmóniák. Ezek ugyanis olyanok, mint a külföldi telefonszámok. A 0046 Svédország, a 08 Stockholm és azután jön a lakás száma. Ez valójában három szám. Egy pianobár, vagy egy pesti-budai presszó zongoristájának odaszól valaki: „Van egy szőke asszony”, akkor ott a fejében van a Google és a világ összes adattára és máris ott a keze az első harmónián, énekében pedig tényleg ott a kért dal szöveggel, dallammal együtt. Hihetetlen. Dehát ettől bárzongorista. Nem az első héten, de talán az első néhány év után. Elaludni most is szabad, de ponyvát, könyvet olvasni azt nem. A vendég, aki három év után először jelenik meg ott hátul, a homályban, elvárja, hogy azonnal megszólaljon a zene, amit legutóbb, de akkor már sokadszor kért. Fel kell tudni ismerni. Hiszen ő a vendég, ő az, aki az, aki itt volt, akkor, amikor itt volt, hát, igen, azok voltak a szép idők… És ha az ezresét leteszi a zongorára, az nem kenyér, hanem kellemesen fájdalmas köszönet a zongoristának. Lehet, hogy ez előkerül a zongorista egyik álmában tíz-húsz évvel később. Abban az álomban már fel sem merül az ezres látványa, hanem a mosoly és a bólintás: „köszönöm szépen”.
Az ilyen bárzongoristák nem álmodoznak koncerttermek légköréről, világhírről, napi nyolc-tíz óra gyakorlásról. Manapság hemzsegnek a világban ide-oda utazó nagy művészek. Évente többször is fellépnek, beosztással élnek, legtöbbször beskatulyázottan Chopint, Mozartot, Lisztet zongoráznak. Tőlük nem kérnek Beethovent, Bartókot meg pláne, hiszen arra ott van az a pár, aki abban van otthon. A bárzongorista ott van, ahol lennie kell. Minden este sikere van, minden este eljön hozzá valaki, valakik, akik hozzá jönnek. Ha a vendég Amerikából pár évente egyszer átjön Budapestre, az első este elmegy hozzá, vagy megkeresi, hol zongorázik. És az a pillanat, amikor a zongorista felismeri őt és elkezdi a dalt, „A” dalt, akkor az megért kétszer 11 órás repülést… A zongoristának is nagyok ezek az esték, mert nincs az a taps, ami ekkora boldogságot ad a koncertzongoristának. A koncerttermek közönsége egy ráadás után már siet a ruhatárhoz, mert hosszúak tudnak lenni azok a sorok. A zongoristához, aki az előbb hatalmas sikert aratott, holnap, vagy soha nem lehet már visszajönni. Nem játszik rendelésre, még pénzért sem.

Ezért tehát tényleg itt az ideje beszélni a vendéglátós szakemberek hatalmas hibájáról: hová lettek a bárzongoristák, akik biztos pénzt hoztak az éjszakai lokáloknak. Miért hiszik önök, hogy a zongorista az első, akin válság idején spórolni kell? Miből gondolják, hogy egy magnó, egy CD is zene? Nem kerül annyiba, mint egy zongorista.
Ébresztő, mert már nincsenek sokan…

2014-02-14

Latest posts by PiaNista (see all)




  • Szólj hozzá!