Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Identitás

Hát itt vagy. Tíz év után ismét. Ne csengess, szélesre tárom előtted az ajtóm. Hét lakatot akasztok le, hét zárban fordítok kulcsot, hétszer tekerem oldva a láncot. Beengedlek, mielőtt még lábtörlőre lépnél.

Szeretlek, mert másról sem szólt az életem. Halálos csatákat mértünk egymásra, amióta csak az életre nyitottam szememet. Haldokoltál te is, én is, aztán soha nem segítettük volna fel egymást földet érés után.

Gyűlöllek. Tönkretettük egymás életét. Nem is tudom, mit hagytunk egymásban, mi az, amitől még létezni tudunk.

Gyere be! Behívlak, mert tudom, akkor is bejössz – hét lakat, hét zár és láncköteg ellenére-, ha nem engedlek. Elkerülhetetlen vagy, ha újra jössz.

Nálam többet senki nem imádkozott a nem létező Istenhez – hogy ne gyere. Nálam mélyebbre senki nem merült, átkonstruálva az élet szimbolikáját, megértve, elfogadva, kisírva, kiüvöltve mindazt, amire végül muszáj volt mosolyognom. Ott voltam, pontosan tudod, ott, ahol nincsen semmi. Ott, ahol a semmi nincsen – én mégis ott voltam valahol. Ott kellett veled harcolnom.

Lenyeltél, aztán kihánytál. Szétszedtél, majd mozaikként gyúrtál össze. És engem mindvégig összeragasztott a… Nem tudom… Valami, belőled?! Akkor értettem meg, hogy része vagy az életemnek, hogy bármikor jöhetsz, és fogsz is.

De mit mondjak a kislányomnak?

Amíg mások életét raktam össze, az enyém porladni kezdett? Mit mondjak neki azon kívül, hogy bár ő lenne az én anyám, és én az ő lánya? Mit mondjak neki, mi értelme? Ha újra visszatérsz.

Vajon elhiszi-e majd, hogy van értelme hang nélkül énekelni. Test nélkül táncolni? Mert ezt akarod tőlem. Mindenemet. Életben hagyni, miközben a markodba zársz.

Hogy szabadulhatnék? Ha örök körforgásba pörgetsz, mint tavasszal nyíló fájdalom. Virágnak festettél. Ha látnak, azt hiszik, valóban az vagyok – még illatom is van. Valójában pedig, pontosan tudod, mi vagyok.

Szita? Többsejtű szivacs. A felületi feszültség kráterei. És pont ott rágsz, ahogy a legjobban fáj. És mi értelme? Mi értelme építenem? Mi értelme volt életben hagynod? Azért, hogy másnak építsek?

A lelkem szél. Veled vagy nélküled. Láttál már repülni. Tudod, hogy képes voltam rá. Volt hangom is, testem, és én nem öregszem. Az idővel vagyok kevesebb. Talán nem is akarom ezt az egészet nélküled. Talán veled fogok meghalni. Talán ha én öllek meg végül.

Szóval, gyere! Régi, ismerős. Küzdjünk meg újra.

Kajánul nevetsz, pedig többet látsz nálam. Más színeket. És pontosan tudod, hol keresd bennem megint a lét-elixírt. Valaki majd csak összekanalaz, miután elmentél. Hiszen, én is azt csinálom. Erőt adok. Válaszokat. Kereszteket vállalok. Mert őket látom. De engem csak te látsz.

Gyere, pusztíts el! Nem számít, hogy végre sikerül-e. Már nem fontos semmi sem. Már mindent láttam. De készülj! A következő életben nem fogok könyörülni rajtad.

És te fogsz nekem ajtót nyitni. És én…és én biztosan nem foglak bántani. Mert ha átmegyek, megfordítom az egészet! Akkor is, ha pusztul vele minden. De ennek vége lesz. Mert nincs kegyetlenebb bűn annál, mint hogy egyetlen egyszer sem hallgattad meg a könyörgésem.

Most te fogsz következni. Meglátjuk, mit szólsz majd ahhoz, ha szeretni foglak. Talán téged az pusztít el? Ígérem, visszajövök. Felszabadítalak.

2016-04-19

Latest posts by Mona (see all)




  • 2 hozzászólás ehhez: Identitás

      • Mire rájövök, hogy kell, már huss, vége is. És ez a jó hír. 🙂
        Azt meg, hogy könnyű lesz, azt igazán nem ígérte senki…

        Ölellek!

    Szólj hozzá!