Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Labirintus

Kovács Kavics Tibor

Labirintus

 Fiatalkoromban sokat jártam kocsmába. Nem egyedül persze. Egész pontosan nem emlékszem már, de valamikor három- és hétéves korom között fordult ez elő, nagyon gyakran.
  A kicsi faluban a népességhez képest elég sok kocsma üzemelt. Ha nagyapámnak a felügyeletére voltam bízva, abban biztos lehettem, bármi is volt az utunk célja – a szőlőbe menet, vagy onnan hazafelé jövet, netán csak a boltban kellett valamit venni –, valamelyik kocsmahivatalba mindenképpen be kellett térnie az ősömnek. Engem meg mégse akart kint hagyni az utcán, így aztán szépen, kézen fogva mentem én is vele. Az olcsó cigaretták maró füstje, a bádoglemez pult a belesüllyesztett italtároló edényekkel, a sörcsapoló, a füst- és sörízű jaffa-szóda íze – amit én kaptam – élesen bevillanó emlékek még ma is. A mai ízesített, alkoholmentes műsöröknek van hasonló kocsmaíze.
  A falu legnagyobb kocsmáját eltolható harmonikaajtóval elválasztva, a vele szomszédos hasonló funkciójú Eszpresszóval közös épületben alakították ki. Gondolom, nagyobb rendezvények alkalmával nyitották ki a harmonikaajtót, de ilyenre nem igazán emlékszem. A lakodalmakat mindig a magánházak udvarán felállított nagy sátrakban tartották, a téli időszakban a farsangi bált meg a moziként is üzemelő kultúrházban. A harmonikaajtó az elé húzott vastag függönnyel együtt átláthatatlan, átjárhatatlan falat képezett a két helyiség között.
  Míg nagyapám nem nagyon adott a külsőségekre – letámasztotta a biciklit a kifejezetten erre a célra odahelyezett rozsdás acélkorlát mellé, majd irány egyenesen befelé a kocsmába – apámnál ez nem volt ilyen egyszerű. Ő tartott attól, hogy megszólják: Dologidőben…?! Ráadásul a gyerekkel…?! Emiatt a következő történt:
Bementünk az Eszpresszóba, ahová gyakorlatilag csak egy-egy átutazó tért be nagy ritkán. (Nem is értem, miből élt a személyzete). Ott én kaptam egy fagyit. Torokfájós kisgyerek voltam, így aztán még nyáron is csak azt a rettenetes előregyártott – talán műmogyoróízűnek tervezett – “téli fagyit” kaphattam, nem pedig a friss készítésű “hideg nyalatot”. (Rettenetesen megutáltam a téli fagyit…) Apám pedig egy pohár szódát rendelt, esetleg valami hasonló alibi-italt.
Amikor a fagyi elfogyott, vagy már nagyon összemaszatoltam magam vele, meglátogattuk a “mosdót”. A macskakörömnek itt különleges jelentése van: A falusi mellékhelyiség ugyanis nem az épületben volt. Hátul az udvarban, a Holt-Tisza partján állt egy különálló kis téglaépítmény. Télen a girbegurba sárga csíkok a hóban azt mutatták, hogy nem mindenkinek fűlött a foga a húsz-huszonöt méter megtételéhez a hidegben.
A “deszkaülőkés pottyantós” mellett egy ajtó nélküli, egy méter húsz centi magasságig bitumennel bevont falú helyiség játszotta a “piszoár” szerepét. A lejárt bérleti idejű sörök és borok a falról lecsorogva, az annak a tövén futó kis betonárokban összetalálkozva folytatták útjukat végső nyughelyük felé, egy lyukon át egyenesen a pottyantósnak az alsó fertályába.

 De nemcsak a kocsmának volt ilyen magas színvonalú bio-mellékhelyisége, hanem az általános iskola első két osztályát is ilyennel rendelkező épületben jártam ki, amely ott állt nem messze ettől a kocsmától. Az iskolai piszoárban mi fiúk még versenyt is rendeztünk, melyikünk bír a “bitumenszint” fölé pisilni. Első-második osztályosként ez nem kis teljesítmény. Az egyik osztálytársam – a repülős légi mutatványok szakszavával élve – “áteséses balesetet” is szenvedett eközben. A szakszó nem pontosan azt takarja, ami történt, de talán van annyira kifejező, hogy el lehet általa képzelni azt a (kis)dolgot.

 Ahogy az iskolában is, ott a “kocsmakomplexumban” is rendelkezésre állt azért valami minimális kézmosási lehetőség, pedig a vezetékes vízhálózatot csak évekkel később építették ki a faluban. De hogy az pontosan hol és milyen volt, arra már nem emlékszem. Talán ahol az udvarról visszatértünk az épületbe, ott alakítottak ki valami egyszerű, tartályos-lavóros vizesblokkot.
  …És itt tévedtünk el apámmal, gyakorlatilag minden esetben. Legalábbis én azt hittem sokáig, hogy eltévedtünk. Mert a két fő helyiségnek (Kocsma, Eszpresszó) külön-külön egy-egy kijárata nyílt az udvarra vezető kis folyosóra. A két egyforma ajtó ráadásul közvetlenül egymás mellett állt. Hogy, hogy nem, amikor visszatértünk az egészségügyi sétánkról, mindig “elvétettük” az ajtót, és a presszó rész helyett a füstös kocsmában kötöttünk ki, ahol apám barátai és ismerősei már emelkedett hangulatban üdvözöltek minket.

 Ez volt hát az én sokáig megfejthetetlen gyerekkori labirintusom.

 Sokszor töprengek azon, hogy személyes példamutatás milyen hatással lehet a gyerekeimre. Nemhogy a hatás mértékét, de még csak az előjelét sem tudom megbecsülni.
 Apám sem, nagyapám sem dohányzott. Vajon ezért nem dohányzom?
 Apám is, apai nagyapám is rabja volt az alkoholnak. Vajon ezért nem iszom?

 …Néha fontolgatom, hogy el kéne indulnom a gyerekeimmel egy falusi kocsmába, példamutatási szándékkal… De az ideális kort már valószínűleg lekéstem: nagyobbak már mindketten, mint amilyen én voltam akkor.
  És szerencsére ma már a legtöbb helyen füstölögni is “csak a bejárattól számított öt méteren kívül” szabad.

  Nem tud valaki, valahol egy füstös kiskocsmát mégis?

* * *

Megjegyzés: Gyerekeimnek: Leventének és Kingának
2013. június 16.

Latest posts by Kovács Kavics Tibor (see all)




  • 2 hozzászólás ehhez: Labirintus

    Szólj hozzá!