Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Jelek és zajok

Kovács Kavics Tibor

Jelek és zajok

(időkapszula-megálló az íróasztalfiókomban)

   Az alábbi rövid tudományos, fantasztikus írás dátum-, helyszín és egyéb konkrét adatainak a valósággal való egyezése nem a véletlen műve. Ez maga a valóság. Tudományos, amennyire egy nagyon kezdő, nagyon amatőr irodalomtörténeti kutatótól kitelik (ez lennék én, bár inkább a “botcsinálta” lenne a helytálló jelző…). Fantasztikus, mert magam sem hinném el – ha biztosan nem tudnám –, hogy ilyen furcsa egybeesések létezhetnek.
   Személyes indíttatású kutatómunka ez, és még korántsem fejeződött be. Sőt: éppen hogy csak elkezdődött…
   Lássuk hát a tényeket, vegyük sorra a jeleket és zajokat és vonjunk le néhány véletlenül helyes, vagy éppen ordítóan helytelen következtetést:

A tények:

   Édesanyám Tiszadorogmán, a József Attila utcában született.
   Nem, ez így nem igaz, pedig még csak az első mondatnál tartunk. Amikor született, még biztosan nem hívták az utcát József Attila utcának. Még neve sem volt talán annak a girbegurba, sáros kis utcának, ahol a nádfedeles, búbos kemencés szülői ház állt. A ház tornácának faoszlopán még akkor is látható volt az eredeti “hrsz” – annak a helyrajzi számnak a fémtáblája, amely számon még az 1800-as évek végén a korabeli földhivatal bejegyezte az ingatlant –, amikor édesanyám és a testvére az 1990-es évek legvégén eladni kényszerült a megüresedett házat.
   Csupán ezen a helyrajzi számon tartották nyilván a telket és a rajta álló épületeket is. De amikor a háború után új korszak érkezett el, új utcaneveket osztogatott az új hatalom. Ekkor lett az utca neve “József Attila utca”.

   (József Attilát és költészetét egyébként is elég erősen “kisajátította” magának ez a bizonyos új rendszer. Nagyon kíváncsi lennék rá, hogy a költő a szép elvek csúf megvalósításához vajon mit szólt volna, ha megéri…)

   Miután az új számozás a szokásos “páros oldal”/”páratlan oldal” szisztémára épült, úgy esett, hogy az erre az utcára csak egy keskeny “nyéllel” kapcsolódó telek éppen a 11-es házszámot kapta, és azt viseli a mai napig is:

         József Attila utca 11.

   Erre a telekre, ebbe a házba született az én Édesanyám 1944-ben, és ezen a címen lakott egészen addig, amíg férjhez nem ment Édesapámhoz.
Hogy pontosabban mikor született?

         Április 11-én.

   Itt kezd a Kedves Olvasó gyanakodni, hogy mindez csak kitaláció. Határozottan állíthatom, és papírokkal bizonyítani tudom: nem az.
   És nincs is további misztikus adategyezés.
   Bár József Attila alig néhány évvel nagyszüleim születése előtt jött a világra, valószínűleg a költő életében, aktív korában nem is hallott róla a fiatal Hajdu János és Herczeg Magdolna. Továbbá nem volt se József, se Attila keresztnevű nevű nagy-, déd-, vagy ükapám. Ezen az ágon még Pista se. János volt mindőjük, sokadfokig visszanézve. János, és foglalkozására nézvést: egyszerű parasztember.
   Mi közük volt a hát költészethez, az irodalomhoz? Miért hozom kapcsolatba a véletlen adategyezéseket Nagyapám, Nagyanyám emlékével? Azért, mert létezik egy vers…
   Egy vers, aminek kéziratát ma is őrzöm egy megsárgult, két darabra szakadt, mindkét oldalán teleírt papírlapon, Nagyanyám kézírásával. Nagyapámnak írta. Nem, nem ő alkotta a verset, de nagy bizonyossággal állíthatjuk: nem is József Attila… Hanem valaki, a világegyetem – időben és térben megdöbbentően egymáshoz közeli, de az irodalmi tehetséget tekintve a széles skála most bejelölt pontja közötti “humán-jeltartományból”. Nagyanyám csak leírta, lemásolta élete párjának ezt a verset, amikor a nagyapám a frontra indult, vagy akkor, amikor fogságba került a második világháború végén. Nem tudom, hogy Nagyanyám csak úgy találta, olvasta-e valahol – könyvben, folyóiratban, kalendáriumban –, vagy a templomban hallotta, és lejegyezte… Nem tudom, hogy széles körben ismert, felkapott, divatos mű volt-e ez abban a korban, vagy csak a nagyanyám érezte úgy, hogy pont nekik, pont róluk szól…

   Ezt a bizonyos verset a közelmúltban valami nagy-nagy véletlen folytán megtaláltam az interneten is. Az ott megtalált verzió nem azonos a nagyanyám által papírra vetettel, de olyan nagy mértékű az egyezés, hogy csakis ugyanarról a műről, pontosabban: annak két változatáról lehet szó. Az interneten megtalált verzió a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye Gyülekezeti lapjában, a “Református Híradó” című folyóiratban jelent meg 2004-ben, ezzel az aláírással, az “Olvasóink írták” rovatban:

         – Írta 1944-ben magyarózdi Nagy István pikó;
         szavalta a templomban, Magyarózdon leánya Nagy Katica.
         Közzéteszi: Horváth András Csíkszeredai olvasónk –

   A folyóirat hordozható dokumentum formátumú (Pdf) fájlját a Google kereső még mindig tárolja, de azóta az eredeti helyén kialakított elektronikus archívumban is sikerült fellelnem. Fent nevezett Horváth András több hasonló verset is beküldött a folyóiratba 2004-2006 között.

   Hogyan lett az eredeti versből két ilyen eltérő verzió? Melyik az eredetibb, a hihetőbb? Hány verzió létezhet még? Műszaki beállítottságú agyamban ezek a kérdések merültek fel:

    – Hogyan, mikor szuperponálódott zaj az eredeti jelekre?

    – Lehet-e pontosan dekódolni egy ilyen zajos jelfolyamot?

    – Le lehet-e szűrni a zajokat a jelről?

    – Meg lehet-e még egyáltalán különböztetni a jeleket a zajtól – időben és térben ilyen távol a jelforrástól?

    – Lehet-e következtetni a jelforrás kilétére a zajos jelekből (ki hozta létre az eredeti jeleket)?

    – Milyen utakon, csatornákon terjedt /szóródott, torzult/ az információ, amíg a mai állapotát elérte)?

    – Mikor, miért és hány párhuzamos kapun lépett át a virtuális térbe a már zajos információ?

    – Az interneten létrejövő interferenciák (információ-visszaverődések, tükröződések) felhasználhatók-e jelerősítőként, vagy csak további zajokat, torzulásokat okoznak?

   Igen kevés kérdésre találtam meg a választ ezidáig.

A jelek (a zajos jelek):

   Íme a folyóiratban megjelent vers beszkennelt változata:

Ref_Hirado

   Az alábbi átiratba üres sorokat én szúrtam be, illetve a két beljebb rendezett kezdetű sor a folyóiratban egyetlen sorként szerepelt, de ezeken a helyeken számomra nyilvánvaló, hogy hiányos az újságban megjelent változat, hiszen több sornak érezhetően nincs meg a vele összecsengő végű, rímelő párja. Egyebekben meghagytam a megjelenéskori írásmódot, tűnjön az a régies mivoltában akár hibásnak is, vagy ha valóban hibás is…

               Hadifogoly katona imája

               Örök világosság ura a világnak,
               Esdő sóhajtásim trónusodhoz szállnak
               Sötét éjszakából, fekete nagy gyászból,
               Sötét ékszakánál gyászosabb rabságból
               Elhordom békén, mit szent akaratod rámmért,
               …
               Búsult haragodnak villámlását láttam,
               Vérázott mezőken, halál árnyékában.
               Míg vívtam a harcot milliókkal szemben
               Védőpajzsoddal ott áltál mellettem,
               Elkerült engemet parancsoló szódra,
               süvöltő halálnak záporozó golyója.
               Hánt bajtársam elhalt, és íme én élek,
               És átjövék mély árkán a kiömlött vérnek.
               Hej de azért hozzád sírva kiált ajkam,
               Sok nagy ellenségim erőt vőnek rajtam.
               Fogoly vagyok immár idegenbe távol,
               Ó mily messzire estem árva családimtól,
                   … Kedves kis lakomtól,
                   … Szavam itt nem értik,
               Fájdalmam nem érzik, hogy a szívem vérzik
               Ellenséges földön kit is érdekelne.
               Bármily nagy a bánat, csak enyém a terhe
               Ha ember nem ért meg, Istenem Te érts meg.
               Óhajtásim hozzád itt is felérnek.
               Szent karácsony van ma, Krisztus Urunk napja,
               Megnyílik a lelkek minden hálózatja,
               S úgy fogadják Krisztust, a Mennyei Királyt,
               Mint az összes népek örök Megváltóját
               Akit Isten küldött mint Szent Fiát a földre,
               Hogy gyógyulást hintsen a vérző szívekbe.
               Ó Uram Krisztusom vigasztald azokat,
               akik értem otthon gyászruhába járnak
               Vigasztald meg őket a Te Szentlelkeddel,
               Hogy akit siratnak él és nem veszett el.
               Üzenetem oda küldöm. ha bírnám
               fúvó szélre bíznám, felhőkbe felírnám,
               de mihaszna, pór és tehetetlen vagyok
               Szomorú fogságból Nekik nem írhatok.
               De Uram azt a zászlót, Uram a győzelmet
               Népemnek kezéből kitépni ne engedd.
               Törjön fel vérünkből egy jobb jövő sugara,
               Egy boldogabb magyar élet hajnal hasadása.
               Jöjj oszlasd azt éjt, bánatos lelkemre lehelj reménységet.
               …
               Könyörgő fohászom, bizalommal áll fenn,
               Áldott szabadulást hozzám és Ámen.

   Nagyanyám kézirata szkennelve:

Level01

Level02

És itt a kézzel írt szöveg átirata:

              Hadifogságban levő katona imádsága.

               Örök világosság: Ura a világnak,
               Esdő sóhajtásim trónusodhoz szállnak.
               Sötét éjszakából, fekete nagy gyászból,
               Sötét éjszakánál gyászosabb rabságból…
               Elhordoztam békén, mit szent karod rám mért,
               Küzdöttem a sorban szép magyar hazámért.
               Búsult haragodnak villámlását láttam,
               Vérázott mezőkön, halál árnyékában.
               S míg vívtam a harczot milliókkal szemben
               Védő paizsoddal ott álltál mellettem,
               Elkerült engemet parancsoló szódra,
               Süvöltő halálnak zápornyi golyója.
               Hány bajtársam elhullt… és íme én élek.
               Átjövék mély árkán a kiomlott vérnek.
               Hajh, de azért hozzád sírva kiált ajkam,
               Nagy sok ellenségim erőt vőnek rajtam.
               Fogoly vagyok im/m/ár idegenben távol,
               Óh mily messze estem szép magyar hazámtól,
               Szép magyar hazámtól, csöndes kis lakomtól,
               Halottként sirató árva családomtól…
               Szavam itt nem értik, fájdalmam nem érzik
               nem érdekel senkit, hogy a szívem vérzik.
               Ellenséges földön kit is érdekelne.
               Bármily nagy a bánat, csak enyém a terhe.
               Ha ember nem ért meg, Istenem, te érts meg.
               Sóhajim te Hozzád még itt is elérnek.
               Te, kit föl nem foghat gyarló földi elme,
               Tűzz reményszivárványt sötétlő(*) egemre,
               Hol a vesztés könnyét hullajtják most értem,
               Nem tudva hol vagyok, nem tudva, mit értem.
               Kétségekkel küzdő kis lakom, családom,
               Én Uram-Teremtőm, Tenéked ajánlom
               Üzenetem oda, küldeni ha bírnám,
               Futó szélre bíznám, felhőkre fölírnám…
               Mihaszna por vagyok, tehetetlen vagyok,
               Szomorú fogságból nékik nem írhatok.
               Szállj alá hozzájok kegyelmednek szárnyán,
               Az értem sírókat ne hagyjad el árván.
               Mondjad, hogy várjanak; mondjad reméljenek…
               Nehéz próbáik közt örökké (*) légy velek.
               És légy azokkal is, aki velem járták…
               Vérontó viharnak bősz, haragos árját.
               Akik foglyul estek, akik még harczolnak
               Adj azoknak erőt, s adj üdvöt a holtnak.
               Szent ügyünknek pedig, melynek védelmére
               Áldozati díj lőn már annyi hős vére,
               Dárdádat kinyújtva, paizsod ragadva:
               Segítse hatalmad végső diadalra.
               Uram, azt a zászlót… Uram, a győzelmet…
               Népednek kezéből kitépni ne engedd!
               Törjön fel vérünkből (*) jobb jövő sugára
               Boldog Magyarország hajnalhasadása!
               … Sötét éjszakából, fekete nagy gyászból
               Sötét éjszakánál gyászosabb rabságból
               Örök világosság, Ura a világnak,
               Esdő sóhajtásim trónusodhoz szállnak:
               Jöjj, oszlasd az éjet, kiáltásom értsd meg.
               Bánatos lelkemre lehelj reménységet.
               Könyörgő fohászom bizalommal száll fenn:
               Áldott szabadulást hozz reám is… Ámen.

   Nagyanyám is vétett jó néhány hibát írás közben, ezek közül egy párat rögtön ki is javított. Zárójelbe tette és újraírta a rontott szót. Ezt itt (*) jellel jelöltem. Néhány kétséges, pontosan nem kivehető írásjelet az érzésem szerinti döntéssel tettem át a digitális átiratba. A folyóírás, a mártogatós toll és a tinta minősége miatt egybeírtnak látszó, vagy valóban egybeírt, de abban a korban is szinte biztosan különírandó szavakat a mai helyesírásnak megfelelő módon emeltem át. Az általam is ismert régies szóalakokat változatlanul hagytam.
   Ahogy mondtam, és ahogy olvasható is, a két verzió jelentősen különbözik egymástól. A folyóiratban talált vers kissé rövidebb, néhol sorhiányosnak, ritmushiányosnak tűnik, nem egyenletes szótagszámú sorokból áll. Igaz, tartalmaz jó néhány olyan sort is, amit a nagyanyám által leírt verzió nem.
   A birtokomban lévő kézirat szerzője (másolója, módosítója, javítója?) jól érezhetően törekedett a csupa tizenkettes szótagszámú sor megvalósítására. Ez néhol a mai helyesírástól elütő módon sikerült, például: “paizsod” szóalak használata a “pajzsod” helyett. (Ezt a szóalakot persze ismerhetjük más művekből is: a Bibliát említhetjük legelsősorban.)

   Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett ez a bizonyos Nagy István, ezért utánanéztem az interneten. Azt sem tudhatom biztosan, hogy helyesen szerepel-e a neve – mint a vers szerzőéjé – abban a folyóiratban. Jól emlékezett-e a vers beküldője? És jól emlékezett is az ő információ-forrásából származó adatra, vajon helyesen tudta-e valaha is, hogy ki a szerző?
   Az internet “Emlékirat-irodalom Erdélyben” című oldala “magyarózdi Magyari István Pikó” néven említ egy irodalmárt: /… egy Salamon Anikó gondozta gyűjteményes kötet (Így teltek hónapok, évek… 1979) pedig a csernakeresztúri Dávidné Csobot Borbála, a magyarózdi Magyari István Pikó, a kelementelki Botos Amália, a gyergyócsomafalvi Czirják Gergely és a nagykendi Máté Mihály önéletrajzi vallomását közli/. Egy másik oldalon némi adat is található róla: /* István Magyari Pikó ( 1902 -?): aŭ tobiografisto/”.
   Az előbbi oldal említ egy Nagy István nevű szerzőt is, viszont őt ragadványnév és helységnév nélkül: /Nagy István 1968-ban kezdte közölni “önéletrajzi regény”-ét Sáncalja címen, s annak három folytatása (Ki a sánc alól, 1969; Hogyan tovább? 1971; Szemben az árral, 1974) a monarchiabeli gyermekkortól 1944 őszéig, Kolozsvár felszabadulásáig vezeti el az olvasót,…”/. Látható a dátumokból, akár ő is írhatta a verset.
   Találtam továbbá információt egy Horváth István nevű költőről /Horváth István; Magyarózd, 1909. október 9. – Kolozsvár, 1977. január 5./ aki szintén a nagyszüleim kortársa volt. Ezt írja róla a Wikipédia: “… a második világháború apokalipszist idéző látomásait bibliai zsoltárokon nevelkedett költői eszköztárával fejezi ki.”: ez akár illik is a vers mindkét változatára, de az ott felsorolt művei között nem találtam az idézett versekhez hasonlót.
   Sütő András a három irodalmár közül kettőt gyakran megemlít az “Omló egek alatt” című művében: “… Nagy István, Asztalos István, Horváth István, vagyis, akkori rövidítésben, az Istvánok, a “három királyok…” Nagy István és Horváth István halálakor búcsúztató beszédet is írt (ugyanebben a Sütő-műben olvasható). Horváth István ragadványnevét is megemlíti, ami szintén “Pikó”. Tehát mindhárom Istvánról találtam adatokat, és ezek után sajnos a kezdetben egyértelműsítő tulajdonságnak gondolt ragadványnév se igazán segít a pontos azonosításban. Melyikőjük írhatta vajon a verset? Bármelyikük is írta, a fellelhető műveik stílusa kiforrottsága alapján állítható, hogy ez a vers a szerző életművének bizonyosan a korai szakaszához tartozhat. Mindhárman ismert, számon tartott szerzők voltak. Sütő András a fent említett művében a “Nagy István ravatalánál” alcímű részben ezt írja: “legjobb óráiban József Attila oldalán szárnyalt, homlokán a halhatatlanság jelével.”. Tegyük a szívünkre a kezünket: hányan mondhatjuk el – mi, az irodalmi szakmai körökben kevésbé forgolódók – magunkról itt az anyaország területén, hogy hallottuk Nagy István, Horváth István, Magyari István erdélyi író, költő nevét?! Be kell valljam, ezidáig én magam sem tudtam róluk.
   Az is meglehet persze, hogy nem a három említett szerző egyikétől származik a vers. Esetleg az is megeshet, hogy egy másik Nagy Istvánról van szó a Református folyóiratban…
   (Jobban belegondolva: tulajdonképpen egyik név se túl ritka. Mérnöki szemmel nézve: a név is egy jel. Hasznos jel, de a környezet “zaja” – a sok hasonló, vagy azonos, közel egy időben felbukkanó név, a névhez társítható hasonló foglakozás – sajnos ezt a jelet is képes elnyomni. Micsoda szerencsés véletlen, vagy előrelátás, hogy József Attila nem hagyta magát “megpistásítani…”, míg számos esetben szándékos, megkülönbözető névváltásról is tudunk. Csak egyetlen példa: Nagy László testvére, Nagy István így lett Ágh Istvánná, talán éppen az itt említett Nagy István ismertsége miatt…)
   Netalán egy korabeli “amatőr művészről” lenne szó? Szájról-szájra (“chat-live”) terjedt a verse, és/vagy a továbbmásolások során alakultak ki a különböző verziói? Hányan “lájkolták” és “osztották meg” vajon a több, mint fél évszázad alatt? Maga a szerző módosította, javította az idők során a művét? Megannyi újabb kérdés, de kicsi az esély rá, hogy valaha is megtudjam a választ.
   Hogy került vajon a mű Erdélyből a zűrzavaros időszakban Borsod megyébe? Ok-okozati összefüggést ugyan nem látok, de itt megemlítem, hogy Nagyapám a fogság, az általános behívóparancs kézhezvétele előtt Erdélyben töltötte a tényleges katonai szolgálati idejét. (Tulajdonképpen számára a második, a frontra szóló behívó, és a fogság “csak” afféle “ráadás‑ közkívánatra” helyzet volt…) Az Erdélyben töltött hónapok alatt erős barátság alakult ki egy ottani családdal, akiknél elszállásolták őket, és akikkel a nagyszüleim az életük végéig tartották a kapcsolatot. (Később a család egyik ágának tagjai áttelepültek Magyarországra.) Lehetséges lenne, hogy Nagyapám az első katonai szolgálata idején ott, Erdélyben személyesen is találkozott a vers szerzőjével?!

   A megsárgult, szakadt papíron egy fekete tintával, kacskaringós betűkkel írt vers. Nekem ennyi kézzelfogható emlékem maradt arról, hogy paraszti származású nagyszüleim számára is jelentett valamit a költészet.
   Édesanyám is szereti a verseket. Az éppen aktuális családi név-, és születésnapokon előkeres egy-egy számára kedves verset, és felolvassa az ünnepeltnek. Az én családom jeles napjain általában csak telefonon keresztül teheti meg ezt, sajnos. Az idén én ezt az írást viszem, vagy küldöm el neki.

   Jel: 1964-től kezdve április 11. – azaz József Attila (és Édesanyám) születésnapja – a költészet napja is egyben.

   Zaj(?): 1964-ben születtem én, hét és fél év múlva az öcsém. Kettőnk közül ő kezdett el hamarabb rendszeresen verseket írogatni.


   Életünk során jeleket és zajokat hagyunk magunk után. Véletlenül, vagy szándékosan. … Máskor meg mások által hagyott jelek után kutatunk. Szándékosan, vagy véletlenül hátrahagyott jelek után.
   Talán nincsenek is véletlenek. De ha mégis vannak, mit kezdjünk velük?
   Gyűjtsük össze amennyit csak lehet, rendszerezzük azokat, vonjunk le belőlük logikus, vagy misztikus következtetéseket, és mindezt írjuk meg egy rövid, enyhén patetikus hangulatú műben. Zárjuk virtuális palackba, és dobjuk be az idő végtelen tengerébe. A mai korban legegyszerűbb az internet túlzottan is sokféle jelétől zajos elektromágneses terébe süllyeszteni.
   Hátha valakik valahol, valamikor (véletlenül, vagy szándékosan) rátalálnak, dekódolják, és elolvassák – mint ahogy ezzel a verssel, itt fentebb – most, ebben a pillanatban is megtörtént…

Megjegyzés: A költészet (és Édesanyám születés-) napjára: 2013. április

Latest posts by Kovács Kavics Tibor (see all)




  • Szólj hozzá!