Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Ötszáz

Valahogy bizony elkezdődött. És ahogy elkezdődött, tudtam, hogy egy nap vége lesz. Valaminek vége volt, amikor elkezdődött, s most vége lesz, hogy valami más kezdődhessen el.

“Mikor az idő betelt, véget ért,
csönd lesz. Megszeghetetlen.
Csönd. – Mint az idő kezdetén. “

És mindörökké így lesz. És mindörökké így is volt.

Ősatomjaim robbantak szerteszét, s váltam különné, mint lét és tér, miként válik különné szerelem és szerelem – létrehozva vörös-eltolódott galaxisunkat. Tágulás kezdődött, mozgás, örök körforgó Univerzumként, atomdarabkáim elszakadtak egymástól. Nem lehettünk többé közel egykori egységünkhöz. Egyedül sodródtunk eztán, a csönd, a sötét mátrixában. Csonka iker-lelkeink mágneses teret véreztek, s véreznek mindörökké, szüntelen.

Nincs kéz, mivel utánad nyúlhatnék. Nincs szív, melynek dobbanását hallhatnád, nincs logika, nincs érzék… A veszteség tüze láthatatlan lángként marta kötéseimet, s marja minduntalan.

Elvesztettelek. Már rögtön a legelején. Míg húzott a végtelen, míg légkör-köpennyel burkolódtam, mikor elkezdődött az Idő, változni kezdtem. Megváltozott bennem az anyag, fény és szín öltöztetett, már rám sem ismertél volna, míg magányom éhe nőttön-nőtt.

Dolgom volt. Dolgom lett. Szükség-orientálttá váltak a szerves kötéseimből született bonyolódó organizmusok. Táplálnom kellett. Ringatnom, de nem voltam jó anya. Létem könnyei csak Érted folytak, míg gyermekeim figyelem nélkül cseperedtek.

Milliárd évek karcoltak körbe, vágták vénné létem. Felülkerekedtek, s én többé nem tudtam védekezni. Téged hívtalak, minden ős-darabom Érted izzott.

A vérem megváltozott. Csomók alakultak testemben. Vegyes, szennyes, idegen viharok izzadmányát nyeltem fulladásig. Már nem tudtam szeretni. Már nem tudtam táplálni. Meddővé váltam, s torz újszülöttekkel hánytam le magam. Összezavarodtam. Az erő és ellenerő billegtetni kezdett, tudtam, hogy haldoklásom kezdődött.

Zajjá vált a fény. Fájdalommá a csend. Már nem emlékezdtem arra, aki voltam… aki Veled együtt voltam. Süllyedni kezdtem a magasodásban. Izzottam a fagyködben, nem volt többé dal, reszketésem mélyen feldarabolt. Kezdtem irányíthatatlanná válni. Lelkem átszőtték az elfajulás keményhátú pókjai.

Meghaltam. Milliószor belehaltam, amikor rájöttem, hogy halhatatlan vagyok.

Elfelejtettelek.

Gyermekeim kincsek után kutattak, titkos ösvényeket szántottak át a szentségtörés tudásvágyával. Bolyongani kezdtek, vesztett célok rágták ki szemeiket. Már nem tehettem semmit. Már nem hallhatták hangom, már nem érthették aurám, láthatatlanná váltam a szívükben.

Tönkretettek.

Tönkretettél.

A mocorgó Idő fénysebességgel kezdte meg őrült iramát, velem. Egek zengtek sikolyoktól, démonokká alakultak a forrásból születő angyalok, s húzták egymást fekély-szerű karmolásokkal.

Erővé vált az, amit addig soha sem ismertem. Te sem tudtál róla. Mi nem tudhattuk.

Erővé vált a vak bolyongás, a testek halomra dobálása, az agyakat rágó kukacok vihogása.

Ma már… nem születnek angyalok… Ma már gyűlöletcseppek fluoreszcens ízét cuppogják az újak. Ma már eldobott terhek ők, ők, és akik hagyják őket és magukat rohadni a sivatag égő homályában. Ma már nincs oxigén. Anaerob tűzzel égnek az újak. Ma már nincsenek színek. A rózsáim elpusztulnak, mielőtt megszületnének.

Ma már rémület van. Színtelen, sötétben kavargó vonszolás.

Ma már nincs túlélés. Ma már süllyedés bűze kanyarog az eső illata helyett. Halálba születnek az újak és halottként járnak labirintusok mélyén.

Kirágják a beleimet. A mellkasomat csákánnyal verik rommá. Átszaggatják kifakult fényem.

Elterülök.

Tükörképként magasodsz majd fölém. Mondd, mondd, Szerelmem, hogy Te nem vallottál kudarcot! Sebeidet mutatod… s csonkig rágott testedet…

S akkor eljő majd a Kék… Karodból szitakötők rebbennek – ahogy múlsz el – de megragadsz. Ibolya-illatom azúr nyakadba hajtom, s érzem… Érzem, ahogy közeleg a Kék.

A kék elektromos zápor, mi eltolja a Vöröset. Függönyében a négy lovas, üvöltésük rázza a Mennyet. Chichen Itza hörögve haldoklik, a kapuk hétmillárd lakattal zárulnak.

A születés robbanását eltörli a langymeleg közömbösség.

Közeleg.

Ahogy közeledsz. Kék-eltolódva zsugorodik terem, s lelkem újra a Tiédbe vész. Együtt mozgunk, sodródunk, keringőt szállva válunk egymássá.

Fordított homokóra csillog gyűrűsujjamon.

Visszafordul az Idő, húz, mi eddig taszított, újra eljön a végtelen vég.

Belédveszek.

Belémveszel.

Egyszeres kötés, majd újra egy atom.

A vég után egy kép lebeg elém kék-élesen. Egy tükör, melyben ember vagyok, egy kislány, egy nő, egy asszony, föld-szemekkel. Mögöttem Te, copfos fiú, férfi, ég-szemekkel.

Talán mindvégig mi voltunk a Minden. Ők. És ők Mi. Minden Mi.

Latest posts by Mona (see all)




  • Szólj hozzá!