Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Szavak mögött a tükörbe nézni

Sánta Ferenc: Kicsik és nagyok c. novellájának értelmezése

Merész vállalkozásnak tűnik egy hermeneutikai szempontú értelmezést készíteni Sánta Ferenc egyik novellájáról, így elsőként arra a kérdésre kell választ adnom, hogy miért ezt a művet választottam az értelmezés tárgyául. A válasz sokkal prózaibb, minthogy fennkölt szavakkal kellene megfelelni, egyszerűen az, hogy a mű szavai mögött olyan (mindenki számára más) jelentéssel találkozunk, ami megfeleltethető önnön képmásunknak.
Hogyan lehet ez? Az irodalmi alkotás lényegét tekintve szöveg. Azonban nem „csupáncsak” szöveg, hanem olyasféle megvalósulás, ami képes önálló életre kelni attól függetlenül, hogy ki, s hányszor olvassa el. Ilyen módon bizony elképzelhető, hogy a szavak mögé tekintve valójában tükörbe nézünk, magyarán szembesülünk saját képmásunk szimpatikus, és rejtegetni kívánt jellegzetességeivel.
A hermeneutikai felfogás számára nem lehet önmagában vett megértésről beszélni, inkább arról van szó, hogy a megértés ontológiai vezérfonalát követve a műalkotás létmódja az, ahová a megértettségben elérkezünk. Ez nem lehet önmagában adott, hanem mindig, mint „valamit-értés” jelentkezik, sőt a műalkotás esetében: a műalkotás és a megértés egymás által tesz szert valódi ontológiai jelentőségre.
A műalkotásnak horizontja van, mely horizontban benne van a szerző, s a szerző minden életkörülménye, a korszellem, ami hatással volt rá, s benne van a novella utóélete. Még izgalmasabb az értelmezés, ha arra gondolunk, hogy a befogadónak is van horizontja, amely tartalmazza érzéseinket, tudásunkat, egész lényünket. Ahol ez a két horizont összeér, ott jön létre a tulajdonképpeni jelentés. Fontos, hogy nem ott található, hanem ott jön létre. Talán ez az önmagunkkal való szembesülés első, misztikus pillanata. Lássuk akkor a műalkotás horizontját.
Sánta Ferenc 1927-ben született Brassóban, és 2008-ban hunyt el Budapesten. Gyermekkorát Erdélyben töltötte, dolgozott segédmunkásként, könyvtárban, de a Magyar Tudományos Akadémia munkatársaként is. Valószerűnek tűnik, hogy a tényszerűségek ismeretében bizonyos következtetésekre juthatunk Sánta Ferenc hangvételéről, önéletrajzi ihletésű műveiről. Ezek a benyomások azonban csak adalékok, nem ezen a szemüvegen keresztül értjük meg a novella ránk vonatkozó (bennünk megszülető) jelentését. A korszellem, az erdélyi viszonyok, a referenciális olvasatból táplálkozó megállapítások csupán fogódzkodók lehetnek a mélyebb megismerésben.
Sánta Ferenc a Kicsik és nagyok című novelláját 1958-ban írta. Nem a legismertebb írása, valószínűleg sokkal többen ismerik a Sokan voltunk című, megrázó írását, vagy megfilmesített regényeit, melyekért díjakat is kapott. A novella groteszk betekintést nyújt kicsik és nagyok, azaz egy az udvaron foglalatoskodó gyermekpár hátborzongatóan valóságos játékába.
Már a mű címe is általánosítást sejtet, és azt is kapjuk – a szereplőknek nincs neve. Nem első lépés-e ez ahhoz, hogy a gyermekek bőrébe magunkat helyettesítsük?
A kisfiú saját apját, a kisleány pedig anyját alakítja ebben a szívszorongató, valóságos színdarabban. A munkából részegen hazaérkező férjet felesége rettegve fogadja otthon, levetkőzteti, ágyba fekteti, miközben végigélik a köznapi élethelyzet minden apró mozzanatát.
De micsoda mozzanatok ezek! A férj köp, az asszony rimánkodik, félti kisgyermekét a saját apjától. A kutya ugat, az udvar homokjába rajzolt ház, bútorok, a tökéletesen alakított gesztusok, mozdulatok felépítik a kijózanítóan keserű valóságot.
Sánta Ferenc mindezt az egyszerűséggel teszi hitelessé. A nyelvi fordulatok is – ahogyan a nyolc év körüli gyermekek beszélnek – visszatükrözik a felnőttek beszédmódját, és a közbeékelt, valóban gyermeki megszólalások, melyek utalnak arra, hogy játékról van szó, végig emlékeztetnek a többrétegű jelentésre. Az elbeszélő átadja a szót a szereplőknek – náluk hitelesebben ugyan ki is mondhatná el? – így épül fel valamiféle imitált beszéd a novellában, ami nem teszi lehetővé, hogy az elbeszélő személyét egyértelműen objektívnak vagy szubjektívnak jelentsük ki.
Ettől a szerkesztéstől, ettől a nyelvhasználattól válik a novella érvényessé. Érvényes, pedig groteszk. Groteszk, mert a játék-cselekvés mozzanatai ellentétben állnak a játék tárgyával, és érvényes, mert a játék hű lenyomata a családi élet, a felnőtt világ történéseinek.
Rendkívül érdekes a fabula és a szüzsé kapcsolata. Egy egyszerű történet köré egy hasonlóan díszítetlen, allűröktől, eufémizmustól, hatásvadászattól mentes stílus rendeződik. A szüzsé statikus motívumai nem viszik előbbre a történetet, mégis ettől válik élővé. A gyermeki őszinteség párhuzamban áll a kendőzetlen, felnőttkori agresszivitással, a családban érzett meleg szeretet a félelemből is táplálkozó ragaszkodással.
Érdekes a mimézis (amikor a szereplők beszélnek) és a diegézis (amikor az elbeszélő történetet mond) kapcsolata. A viszonylag rövid novellában a narráció folyamatában azok a szakaszok, amikor az elbeszélő történetet mond, hamar átcsúsznak a figurák (a kisfiú és a kislány) párbeszédébe, és ebben a dísztelen mémizésben rejlik a tragikus jelentés. Ezekben az átmenetekben mintha kihagyást éreznénk, mintha a narrátor elliptikusan el akarná hallgatni a valóságot, ám a gyerekek eljátsszák, megmutatják ebben a groteszk, udvaron előadott tragédiában.
A szövegben – a genette-i terminológiával élve – heterodiegetikus narrátor szólal meg, hiszen nem része az elbeszélt történetnek, azonban ebben a megállapításban mégsem lehetünk nyugodtak, mert nem szabadulhatunk a gondolattól, hogy a szerző éppen résztvevője a zajló drámai játéknak. Ebből a szempontból nullfokalizáltnak látszik az elbeszélési mód, mert a narrátor jóval többet tud annál, mint amit elmond. Úgy tűnik, hogy egy kívülálló elbeszélő tájékoztatja az olvasót, mégsem szabadulhatunk attól a gondolattól, hogy ez a narrátor, ha nem is ennek, de egy hasonló, egész életen át tartó játéknak a főszereplője.

Itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol kénytelenek vagyunk szembesülni saját horizontunk megjelenésével. Ha egészen messziről közelítünk, feltűnik, hogy a novella mintha szociológiai tanulmány volna, mintha mi is ismernénk olyan családokat, akik „nem jól” nevelik a gyermekeiket, mintha tudnánk olyan gyermekekről, akik mintát vesznek szüleik életéből, és azt imitálják az óvodában, játszótéren, vendégségben. És valóban valami elkerülhetetlen, látens mechanizmus, valami csúfondáros predesztináció mutatkozik meg abban, hogy a társadalom minden rétege újratermeli önmagát, és ezen nem segít semmilyen örökösödési stratégia, sem társadalmi mobilitás, sem modernizáció.
Azonban a hermeneutika módszertanát követve figyelnünk kell az előítéletekre. Márpedig most a valódi értelem, az önmagunkhoz jutás ösvényén végzetes gáttá válhat az az előítélet, hogy Sánta Ferenc novellája társadalom-tükör. Olyan könnyű megnyugodni ebben a gondolatban: az erdélyi író így mutatja be a társadalmat, amiben felnőtt, amiben él. A novella jelentése azonban még tovább vezet, mint egy kinyújtott ujj, amelyet kénytelenek vagyunk szemünkkel követni.
Mit fogok látni, ha az én tükrömbe nézek a novella szavai mögött? – szól a kérdésfelvetés, és a válasz kiábrándító lehet. Az alapvető kérdés apróbb darabokra osztható, azaz tudom-e, mit örököltem génjeimen kívül? Még mindig azt a „játékot” játszom, amelyet a szüleimtől láttam, vagy esetleg már engem játszanak el mások? És az élet könyörtelen színpadán mit szól a nézőközönség, hogy érzik magukat a szereplők?
Vajon véletlen az, hogy Sánta Ferenc nem próbál a mindentudó narrátor szerepében tetszelegni, mintha mindenről biztos információja volna? De ez esetben nem is fontos az erre a kérdésre adandó válasz, csupáncsak az fontos, hogy tudunk-e elég őszintének bizonyulni ahhoz, hogy mérlegre tegyük eddigi életünket, döntéseink sorozatát.
A hermeneutikai értelmezés többlete a csupán referenciális, vagy strukturális elemzéssel szemben megint megmutatkozik, bár mondhatjuk, hogy Sánta Ferenc végzetes egyszerűséggel megírt novellája szuggesztív annyira, hogy kénytelenek vagyunk miatta magunkba nézni. Olyan élő szöveggel találkoztunk, amelyet érdemes többször magunk elé venni. Nem azért, mert a világirodalom legnagyobb epikai alkotása, legjelentősebb novellája, nem valamilyen bibliai magasságokba szárnyaló megnyilatkozása, valószínűleg egyik megállapítás sem igaz rá, hanem azért, mert egyszerű, kendőzetlen, múltunkból gyökerező személyiségünkre találunk a szemünk előtt újra- és újraépülő jelentésében.
Így a novella értelmezése egészen könnyedén végződhet úgy, ahogyan maga a szöveg zárul: „… és kezébe temette az arcát.”

Felhasznált irodalom:

A magyar irodalom történetei 1964-1966. főszerk: Sőtér István. Akadémiai Kiadó: Budapest. 1990. 971.

Gadamer Hans-Georg, 2002. Az „eminens” szöveg igazsága. szerk: Bókay – Vilcsek – Szamosi – Sári, A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó: Budapest. 231.

Sánta Ferenc művei II. Masszi Kiadó: Budapest. 2002. 107-110.

Pierre Bourdieu, Vagyoni struktúrák és reprodukciós stratégiák. szerk: Meleg Csilla, Iskola és társadalom. JPTE: Pécs. 1996.

http://erdelyimuzeumfolyoirat.adatbank.transindex.ro/pdf/EM-2003-1-2_005.pdf

http://mek.oszk.hu/00000/00019/html/toc/s.htm

(Hatházi Áron, 2011. ELTE)

Latest posts by aron (see all)




  • 4 hozzászólás ehhez: Szavak mögött a tükörbe nézni

    1. “A műalkotásnak horizontja van, mely horizontban benne van a szerző, s a szerző minden életkörülménye, a korszellem, ami hatással volt rá, s benne van a novella utóélete. Még izgalmasabb az értelmezés, ha arra gondolunk, hogy a befogadónak is van horizontja, amely tartalmazza érzéseinket, tudásunkat, egész lényünket. Ahol ez a két horizont összeér, ott jön létre a tulajdonképpeni jelentés. Fontos, hogy nem ott található, hanem ott jön létre. ”
      Olvastam egy versedet korábbról itt az oldalon…édesapádról.

      “elméleti ember” 🙂

      Megyek elolvasom a novellát.

    2. És mit kezdjen az ember egy hatalmas görccsel a gyomrában a novella elolvasása után?

      És te ebből írtál dolit? Ültél rajta órák hosszat? Áááá! Ehhez kell a “jelentés”. A feldolgozás miatt.
      ( Minden művet az alkotója felől tudok értelmezni. Nem vetem bele magam, hanem körülszaglászom.) Rossz szokás.

    Szólj hozzá!