És zaja a halva született
leveleknek melyek bronz vére
az égből hulló dér súlyát üvöltve
– letűnt fényért könyörög.
És némán köhög a csend
egy vászon nélküli akvarell
pocsolya kavalkádjába fulladva
– búgó szeánszba bolondul.
És a szívek vad sorompója
előtt tövisindákra fagyott hit
szúrja át hajnalok arany ima-havát
– kövületet nyelet.
És a magány barna odúja
mélyén ott sikít meredve a tél
szelek szürke tüzén hízva agyatlan
– önpusztításért küzd.
2013-10-15
Mona legutóbbi művei (összes megtekintése)
Szia!
Úgy látom, többen is nosztalgiáznak a beküldők közül, aminek baromi tudok örülni, mert nagyon tetszenek; ahogy ez is.
És ennyi, azt hiszem…
G.
Köszönöm, Gábor!
… ehhez már kellett volna egy kis tömény… pedig szép, csak olyan vészjósló…
Ölellek!
Lehet, hogy volt bennem, lehet, hogy azért… 😀
köszönöm, ölellek!
És izgalmas 🙂
Azt hiszem, dühös 🙂
Köszönöm!
Pillanatbuborék. Az előbb olvastam a másik verset, és ennél is érzem ugyanazt. Harc,fájdalom,düh, kitörés.
A forma más, a másikban (Tél) sokkal zaklatottabbak a sorok.
Nagyon jó mindkettő!
ölelésem
TA
Érdekes, hogy azt érzed zaklatottabbnak.
Igen, ugyanaz. Mindig ugyanaz, tök unalmas vagyok.
Köszönöm, TA!
Ölellek!
Szó sincs unalomról!
Vibrálás. Sokkal jobb szó rád, és a verseidre is.
ölelésem
TA