Ami fent, az lent.
Világot megtartó
igazság, ugye?
Egyensúlyba szorított
szélsőségek szörnyű
tömege.
A középső húr
rezeg, sikít, pattan
s nem találja helyét,
akár nyúl a kalapban.
A Nap művelete
megfeszíttetett,
bevégeztetett,
elhantoltatott,
felélesztetett.
Művelni kellene
magunkon
e processziókat,
s nem csak üveg
szemmel nézni,
ahogy keresztje
belénk kókad.
Ami fent, az lent;
oly mindegy ez, ugye?
Ki tükörbe bámul,
s megmérni önmagát
képtelen, annak biztosan.
Ám osztódik még a sejtelem,
hogy istenek vagyunk,
bár sokszor piszkosan,
s áramlásunk
nullpontot remél,
melyben szentségek
születnek, évődnek
velünk, és leoldva
a szenny-matériát,
végtelenként újjászületünk.
Ami fent, az lent.
Az azonosság örök,
de bennünk
megosztatott.
Mások lettünk
az egység mélyén;
hasadó atommagok.
S az univerzum szélén,
hol fulladozva tagadja
az anyag, hogy rajta
kívül más is létező,
mi lehajolunk
ős-kegyelmedért,
mely átölel
és magja éltető.
/2015.03.26./
- A TEREMTÉS TÜKREI - 2016-04-10
- ESZMÉLJ! - 2016-04-09
- MÁSHOGYAN SZŐNEK - 2016-04-08
Szia Marcell! Klassz!
Üdv:nyilas
Igen, lehajolunk, mindig csak lehajolunk a potyáért és egyre aggasztóbb a sorsunk.
Jó a versed, gondolatokat ébreszt , talán változtat is.
Köszönöm 🙂