Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Az én üdülésem 2/1

(görbetükörben)

Nem azért mondom, hogy büszkélkedjek vele, de üdülni voltam. Mondhatom, jól éreztem magam, és remekül szórakoztam. Talán el sem árulom hol, még irigykedhetne rám valaki. Azt talán mégsem, de azt se higgye rólam senki, hogy mazochista vagyok.
Hát akkor vágjunk bele. Én szóltam…

Kezdetnek jó…
Amikor megérkeztem, régi ismerősként üdvözöltek. Az egyiknek hiányoztam.
– Régen járt már nálunk – így üdvözölt. A másik azt mondta:
– Jaj, maga az, akinek olyan gyönyörű lánya van, és a neve, a neve… most nem jut eszembe, de az is nagyon szép…
Milyen kedvesek, hogy így emlékeznek rám.
Azután bevezettek egy szobába. Mondták volna, hogy válasszak ágyat, de már csak egyetlen üres ágy volt, így nem tehették. Csomagoljak ki nyugodtan, majd értem jönnek.
Jöttek is hamarosan. Először is megmértek. Testmagasság, testsúly. Nem mintha változott volna tavaly óta…
Azután felvették az anamnézist. Mikor születtem, hol és miért? Mikor lettem szobatiszta. Mikor ültem fel, mikor tanultam meg járni. Mikor tanultam meg írni, olvasni… ( ez még hagyján). Anyám és apám születési ideje, helye, testmagassága, haja, szeme színe, milyen betegségben szenvedtek, ha igen mikor, élnek, elhaláloztak… sorjáztak a kérdések.
Hát nem állítom, hogy mindenre tudtam a választ. Esküszöm, az ágyon nem volt akkora lepedő, mint amibe beirkálták ezeket az adatokat. Sőt, ha felviszik az űrbe és lelógatják bizonyára a földig érne. Azt még nem is mondtam, nem csak egy volt belőle.
Próbáltam finom utalást tenni rá, hogy hát hiszen ezt mind elvégezték már tavaly. Nem akarok ujjal mutogatni rá, de ott lehet a gépbe benne, nem lenne elég esetleg csak a változásokat?… Mert ugye a születési dátumom azóta sem változott…
– Oda is bekerülnek, nyugodjak meg – mondták, de előbb három ilyen lepedő formátumút kell kitölteniük…
Jó, hát ha gondolják, én meg sem szólalok.
Azután volt még lázmérés, vérnyomásmérés, EKG. Minden adat felkerült a három lepedőre.
Már éppen azon kezdtem tűnődni, mi lenne, ha történetesen a mentő hozott volna be? Akkor is végig kellene csinálnom ezt a procedúrát? Már így is alig állok, ülök, pedig a saját lábamon jöttem be.
Még a gondolataimban is olvastak… mintha éppen azt hallottam volna, hogy már végeztünk is, mehetek vissza a helyemre, ebédeljek meg nyugodtan, azután majd jön egy orvos, aki meg fog vizsgálni.
Egészen elképedtem. Ezt a vendégszeretetet. Engem itt ebéddel várnak? Csecsemő koromban gondoskodtak így rólam utoljára.

Sorban állás…

No, a másnap, az kész kabaré volt. Mondtam is a szobatársaknak, ilyet még nem pipáltunk, hogy itt csak úgy, tiszta ingyen szórakoztatnak bennünket. Hát ilyen nincs sehol. Halálra röhögtük magunkat.
Már előző nap megkapta mindenki a maga üvegcséjét, poharát, dobozát. Igen, igen, nem beszélek félre, jól hallottátok. Csak éppen azzal nem számolt senki, hogy csak egy, mondom, egyetlenegy vécé van az osztályon. Igaz, csupán 25 – 30 főre. Nem olyan sok az, ugye? No meg hát a másikat nem lehet lehúzni. Hát ki tehet róla? Úgy meg nem lehet használni, érthető, nem?
Szóval, a reggel sorban állással kezdődött. Mindenki szorongatta a maga poharát, üvegcséjét, sőt, azt a szögletes, több literes dobozt, amibe 24 órán át kellett a vizeletet gyűjteni.
Hát hihetetlen, hogy én minden jóból kimaradok. Csak nekem nem kellett sorba állnom. De tényleg, olyan szerencsétlen vagyok. Egész éjjel nem tudtam aludni, így hát elintéztem a dolgot még akkor, amikor mindenki az igazak álmát aludta. Mondom, semmihez nincs szerencsém…
Jöttek már a nővérek is. Vért venni, vérnyomást, testsúlyt mérni. No, amikor a mérlegre álltam, és a nővérke szemrebbenés nélkül beírta az előző napi 60 kilogramm után a 64-et, akkor már azt mondtam, álljunk meg egy pillanatra…
Azt mondja, ne foglalkozzak vele, ilyen az ő mérlegük. Ó, már annyira megijedtem, hogy a kaja tette… gyorsan beszoroztam, ha öt-hat napot maradok, az 20 – 24 kilót jelent, hááát a kutyám sem fog rám ismerni, ha nyolcvan kilósan megyek haza. Így viszont azonnal megnyugodhattam, nem a kaja a tettes.
A gyógytornászok is sorba álltak az ajtókban. Ott vadásztak ránk. Alig várták már, hogy kiebrudalják a nővéreket és jól megtornáztassanak bennünket.
Közben a reggeli is megérkezett. Igaz, enni már nem volt idő, mert máris jött a vizit.
Csupán egy szál orvos… néha akadt mellé egy nővér is. Nem nagy szám. Gyorsan letudtuk ezt is, nem sok vizet zavart.
Már azt hittem, most fellélegezhetek! De nem. Volt program egész napra. Újra jöttek a nővérkék, egy-egy flaskával, s mindegyikünket bekötöttek infúzióra. Három óra mire lecsöpög.
Legalább addig békén hagynak.

folyt. köv…

Latest posts by Kőműves Ida (see all)




  • 8 hozzászólás ehhez: Az én üdülésem 2/1

    1. Aha, a kedvenc szanatóriumod :), egyébként nem is lehetett olyan rossz, hiszen mindenki túlélte. Legalább is ezt a kis időt, amelyet megosztottál velünk. 🙂
      Idám Tündérem, amíg így tudsz róla írni, nem aggódom. 🙂 Mellesleg , ahhoz a csoporthoz tartozom, aki hisz az orvostudományban. Fenntartásaim csak az orvosokkal szemben vannak, de az is kivédhető, meg kell találni a megfelelőt . 🙂
      tetszett, ölellek,
      mara

    2. Épp a napokban kellett adatokat egyeztetnem a háziorvossal, hátha változott valami…úgy kezdte: anyja neve… ?!?!?! 😀 Jáj. 😀
      (és amíg ki tudsz jutni a wc-ből, amíg nem szorulsz be, addig ne panaszkodj!!! Az a legrosszabb)

      Amíg a humorérzék megmarad, és az önirónia mindennél a legfontosabb, addig van élet 🙂
      Szeretéssel (ja, és gondoltam ám Rád) ölellek!

      • Éreztem én (hogy gondoltatok rám)… Köszönöm, drága Mona.
        Egyébként, kell hozzá humorérzék, valahogy túl kell élni… 🙂
        Ölellek!

    Szólj hozzá!