Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Biciklitolvajok

Épp megkönnyebbülve kiléptem a WC-ből, amikor meghallottam a kiáltozást. Valaki nagyon rondán káromkodott. Érdeklődve, lassan közelítettem, és amit észleltem, az nem tetszett. Biciklis-ruhában feszítő, nagydarab, de igen sportos, a negyvenes évei derekán járó férfiember dühöngött a bringamegőrző előtt, ráadásul úgy tűnt, a mérgével nincs egyedül.

Igen hamar kiderült, hogy valami “söpredék” ellopta a biciklijét. A többiek, akikkel kommunikált jobban jártak. Az ő biciklijükről csak a nyereg, egyes esetekben a kormány, vagy más mozdítható került leszerelésre, valószínűleg az általuk használt erősebb zár okán. Nem örültem. Érzésem nem volt nevezhető felebaráti együttérzésnek. Egész egyszerűen sejtettem, hogy ez a “vis major” keresztbe tesz majd a terveimnek. Tettem még néhány lépést, majd bólintottam. Az én szépségesen égszínkék biciklim sem volt meg. Pedig vadonatúj. Délelőtt vettem a tér másik sarkán elhelyezkedő áruházban. Még két lépés után kimondottan mérges lettem. A másik biciklim, az öreg, de hibátlan, szén-szürke színű járgány sem állt ott úgy, ahogy hagytam. Hiányzott róla a nyereg és mindkét pedál.
– A rendőrség meg nem jön, a franc essen bele! – hallottam alig néhány méterről. Apró tizenéves elégedetlenkedett, a nyála fröcsögött az idegességtől.
– Most mondjátok el, reggel óta rossz a biciklitárolóban az összes kamera. azok a szemetek egyre profibban rákészülnek a bringalopásra. – harsogta egy húsz év körüli srác. Az összes rendőr a bankrablóra van ráállítva. – hőbörögte még, aztán elviharzott.
A megőrzőben még így is maradtak elegen. Meglesz az infó – gondoltam, de nem kérdeztem semmit. Leültem a sarokban magányosan álldogáló műanyagszékre, még jobban a homlokomba húztam az ellenzős sapkámat és füleltem.
– Már megint ezek a mocsadékok voltak! – hallottam meg kicsivel később.
– Ha most nem megy ki hozzájuk rendőr, – folytatta, akkor néhány óra múlva semmit se találnak majd. Reggelre a bringák szétszerelve végzik, hogy aztán bagóért elpattintsák húsz kilométerrel odébb mindet. Miből vegyek másikat?
– Nyugi! – hallottam egy másik hangot. Tudod, hogy mindig van olcsóér’ másik – nyugtatgatta beszélgetőtársát. Persze azt meg máshol lopták el. – tette hozzá rezignáltan.
– A fene essen az ördögdombiakba! – mondta a harmadik dühösen, nekem pedig ennyi épp elég is volt.

Felálltam és ott hagytam őket dühöngeni. A szemben lévő ruházatiban vettem egy pár ócska dizájnú, sima talpú kínai cipőt és egy hosszú vízhatlan kabátot. A cipőt lecseréltem, a kabátot és a bicikliscipőmet pedig az áruház emblémáját hirdető nejlon-zacskóba tettem. Tegnap alaposan átnéztem a térképet, így aztán az ördögdomb felé vettem az irányt, csak épp előtte beugrottam a nyereg és pedálok nélküli bringámért.

Hamar odaértem, kisváros ez, nincsenek távolságok. Az ördögdomb alján egy szemetes konténerbe tettem a bringát, óvatosan, hogy senki ne vegye észre, aztán a kertek alatt elindultam felderíteni a terepet. Kicsit melegem volt, így aztán nehezen mozogtam.
“Pech, nagy pech ez a bringalopás” – gondoltam. – Bár nem elsősorban nekem. – kúszott be még egy gondolat. Hamar megtaláltam a tolvajokat. Ketten voltak és épp a termetes hátsó kerti sufniban szerelték szét a zsákmányokat. Pont az én égszínkék biciklimet csavarozgatták ügyesen és rutinosan. Egy nagyobb sombokor nélkül néztem őket, aztán kivettem a kabátot a zacskóból, felvettem és gondosan figyelve mindenre állig begombolkoztam.

Megvártam, amíg pihenőt tartanak és emiatt bevonulnak a lakásba, aztán átmásztam szomszéd kerítésén, majd az oldalkerítésen is, és besurrantam a sufniba. Jó dolog a bringás kesztyű. – jutott eszembe. Felvettem egy franciakulcsot és egy vésőt. Amikor az első tolvaj belépett, figyeltem rá, hogy akkorát üssek, amitől nem hal meg rögtön. A társa csak annyit látott, ahogy a földre zuhan. Megvártam, amíg belép, aztán valamivel a hasa felett teljes erővel belevágtam a vésőt. Üvöltött volna, de befogtam a száját. Egy ideig még kalimpált, aztán ernyedni kezdett. Elengedtem nehogy megfulladjon.

Megkerestem a szürke bringa nyergét és a pedálokat, betettem a zacskóba, aztán leguggoltam hozzájuk. A kettes a vésővel a mellkasában még élt. Megfogtam a kezét, beleadtam a franciakulcsot, egyeske kezét pedig rákulcsoltam a vésőre.
– Nem szép dolog a telhetetlenség! – mondtam feddőn, miközben toltam egyet befelé a vésőn, és megvártam, amíg egy utolsót szusszan. Kint megengedtem a kerti csapot, lemostam a vért a kabátról és a cipőről. Levettem, megtéptem a kabátot egy darabon, aztán visszavittem a sufniba. Ott összekentem egy olajos ronggyal, majd egy kupac ócska ruha közé gyűrtem. Felvettem egy olajos flakont, amiben lötyögött még valamennyi, és nem hagytam ott a zacskót sem. Távoztam. Nem csuktam be magam mögött az ajtót.

Pár perc múlva már össze volt szerelve a bringa. A vázba 27 millió fért. Eddig lelkesen melegítette a mellkasomat. A többit a zacskóba tettem a cipő mellé. Rálocsoltam az olajat, bedobtam a konténerbe és amikor senki nem látott meggyújtottam.

A városka határában megállított a rendőrség. Megmotoztak, elkérték a papírjaimat, de bele se néztek. – Mi történt? – firtattam. – Bankrablót keresünk. – válaszolta a rendőr, aztán az autósokat vizslatva árgus tekintettel intett, hogy mehetek.

Komótosan tekertem a következő városkáig. Ott felraktam a bringát a hajnalban itt hagyott kocsim tetőcsomagtartójára és folytattam az utamat.
Azt kell, hogy mondjam, így biciklivel igen egészséges az élet.

Semmi felesleges izgalom … már, ha leszámítjuk ezeket a mocsadék és telhetetlen bicikli-tolvajokat.

Latest posts by Quentin (see all)




  • 4 hozzászólás ehhez: Biciklitolvajok

    Szólj hozzá!