Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Napló – Levél VII.

Ég a gyertya ég…*

Már-már kezdett halványulni az Ünnepek fénye – bár minden igyekezetünk azon volt, hogy ne így legyen –, de egy hús-vér unoka azonnal megszázszorozta a ragyogást. Persze, naná, mindenki arra várt, mit szól a gyerek, milyen élményt tudunk mi, felnőttek varázsolni a csoda mellé? Nekünk főtt a fejünk, egész nap izgultunk, alig vártuk a pillanatot…, amikor a kis csibész teljes természetességgel fogadott bennünket, és nem a fa, nem az ünnepi fények kötötték le, hanem az összegyűlt család olaszos, beszélgetős, eszegetős, asztal melletti társasága. Őhercegsége egyfolytában élvezte az ölből-ölbe vándorlást, a feltétel nélküli szeretet megannyi megnyilvánulását. Dagadt ott ám a Férfiak melle a büszkeségtől, s mi Nők, tócsákba olvadoztunk továbbra is elérzékenyülve.

(Anya egy tündér! Ide hívta az egész családot, és most tobzódhatok, mert mindenki velem foglalkozik. Az a szúrós, feldíszített izé nagyon szép a sarokban, csak azt nem értem, ha Apáék birizgálhatják, nekem miért nem szabad? Na jó, erről le lehet beszélni, mert móka van, és az összes biorobot (az elnevezés nem engem illet, bár én vettem rá őket, hogy felvegyenek, és az irányításom alatt arra menjenek, amerre én mutatom) a rendelkezésemre áll. Csak annyit kell tennem, hogy eléjük állok, felteszem a kezem, és gombnyomásra beindulnak! A főzésre-sütésre beprogramozott, mindig puszilkodós, ölelgetős robotok sürögnek-forognak, és tá-dám!, rogyásig megterített asztal vár bennünket. Szerény megjegyzésem: a „tá-dám” frenetikus sikert könyvelhet el magának, mert ez volt az első szavam!)

A stafétabot, avagy varázspálca szinte észrevétlenül került át a lányunk kezébe, és mi újra, a megszokott, nyüzsgős, boldog családi ünneplés közepén találtuk magunkat. Mint annak idején, Nagymamámtól Anyumhoz vándorolt a csodatévő, illetve később, már én vezényeltem vele. Szívmelengető érzés látni, hogy a hagyományok ugyan formálódnak, modernebb dolgok követik egymást, ám mégis van, ami változatlan marad. A fán itt is, ott is illegetik magukat a csillámló, új díszek, ám nem halványítják, hanem emelik a régiek, a Dédiktől örököltek fényét. Nézünk egymásra, emeljük a poharakat köszöntőre, és nem lehet meghatottság, könnyek nélkül nézni, ahogy a legkisebb emberke is örül velünk. Utánozza a nagyokat, hátravetett fejjel nagyot húz a cumisüvegből, aztán férfiasan az asztalra „csapja”. A kiadott utasítás szerint nincs mosolygás, ha Őhercegsége valamit nem úgy csinál ahogy illendő – ugyebár példából tanul a kiskrampó –, de a másodpercekig pirosodó fejek nem bírják tovább a visszatartott röhögést. Speciel ott, akkor, annyi volt a nevelési elveknek! A nevetés ragadós, leghangosabban a szülők nevetnek, élükön a kisdeddel. Pontosan tudja, hogy melyik a süteményes doboz, és határozottan mutogat felé, tudtunkra adva, a kávé mellé, süti is jár. Neki is.

(Csúcs-szuper a kaja! Az én tányérom kicsi, a villám sem engedelmeskedik, mire a számhoz érek vele, leesik róla a husi. Balról Apa tányérjával, jobbról Anya tányérjával szemezek. Csak egy pillantás, és máris a legjobb falatokat kapom. Így kell ezt csinálni, kérem! A nagyok emelgetik a poharakat, hát én is meghúzom a saját üvegemet. Fogalmam sincs miért hahotáznak, de annyira jól csinálják, hogy engem is belerángatnak, és velük gurgulázok. Azt már régebben kifigyeltem, ha én kacarászok, tutira nevetnek a többiek is. A sírás érdekes módon nem ragadós, az teljesen más reakciókat vált ki, nevezhetjük dédelgetős-szeretgetősnek. Mondhatom bátran, hogy ez mindig megnyugtat. Anya egyenesen bajnok ebben, mert a pocifájást sima simogatással képes lerendezni. Bárcsak a fogak tülekedésének fájdalma is ilyen egyszerűen megoldható lenne! Grrrr!)

Élvezzük az estét, a nyugodt beszélgetést, a páratlan sütiválasztékot. Mákos, túrós, csokis csodák hada kelleti magát a szájban olvadó, kihagyhatatlan, „nemlehetabbahagyni” pogácsa mellett. Kicsik, és nagyok vándorolnak egyik szobából a másikba, emitt férfias, műszaki terefere, amott női beszélgetősarok. Őhercegsége elég sokáig bírja, de végül legyőzi az Álommanó.

(Anya két karja ölel, ezt nem lehet kihagyni, csak egy kicsit pihentetem a szemem.)

Anya és fia szimbiózisban, a picur semmilyen duruzsolásra nem ébred fel. Seprűnyi szempillái elpilledtek, szája szélén apró mosoly ül. Kicsit később Apa átveszi Anyától, lefekteti a kiságyba, ma este kimarad a pancsizás, így a kis mormota reggelig fel sem ébred.

Mi is búcsúzunk, de visszük magunkkal a meggyújtott gyertyák ünnepi, örömökkel teli fényét, a gyermekeink, az unokánk mosolyát, a békés, boldog hangulatot…

ppj
2016

*népi eredetű gyermekmondóka kezdő sora

P Pálffy Julianna

Valamikor, még a múlt évezredben a pólyámba tehettek egy tollat, de csak nagyon későn vettem észre, hogy szúr valami. Először tiniként, majd hosszú időt kihagyva, tizenvalahány éve leltem rá, és azóta birkózom az írással, próbálom megtalálni a stílusomat, az egyéni hangomat.
Remélem a saját történeteim, verseim, meséim megkeresnek, és megengedik, hogy megírjam őket.

Hiszem, és vallom, hogy:

'... itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén' - (Fodor Ákos)
*
'Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel' - (Robert Capa)
*
'És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja mások énekét is szépnek.
(Babits Mihály)

Latest posts by P Pálffy Julianna (see all)




  • Szólj hozzá!