Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Óccsóóóóér’ megszámítom!

– avagy a hülyeség határtalan!

Olvasni akart, készülni az előadásra, de a fülkében ülő pár miatt nem tudott elmélyedni a könyvben. Mióta leültek, veszekedtek A férfi fojtott hangon válaszolgatott a nő rikácsos kérdéseire, hiába próbálta nyugtatni, csendesíteni, csak olaj volt a tűzre. A férfi magas volt, se nem sovány, se nem kövér, a haja hosszabban keretezte az arcát mint a mai divatos, rövid frizurák, és a szemében visszaköszöntek hajának melegbarna árnyalatai. A nő még dekoratívnak sem mondható, tenyeres-talpas, apró szemeivel, seszínű frizurátlan hajával egyáltalán nem illett hozzá.

Nézett ki az ablakon, és próbálta függetleníteni magát tőlük. Ha nem is figyelt rájuk, elgondolkodtatták. Soha nem értette, miért kell nyilvánosság előtt jelenetet rendezni, és soha nem értette, hogyan tűrhet ilyen viselkedést bárki.
A vonat késve érkezett, a peronon alig volt hely a várakozóktól. Kicsit bódultan szállt le, a tömeg sodorta magával. Előbb szálltak le mint ő, de még sokáig hallotta a nő sipítozását.

Csakis ennek tudta be a későbbiek, tudathasadásos állapotát.

A pályaudvar környékén óriási volt a forgalom, az átépítések miatt jobban figyelni kellett minden lépésre. Igyekezett az aluljáróhoz, nem szerette, de szabálytalankodni sem szeretett. Nem tartott azokkal, akik átszaladtak az úttesten, ha az autóknak pirosat mutatott a lámpa. A hosszú folyosó végén éppen fellélegzett, amikor elé állt egy cigányasszony. Azt hitte megint kéregetni akar, az utóbbi napokban többen is előfordultak a környéken, főleg a reggeli órákban. Kikerülte volna, de az asszony nem engedte tovább.

– Kedveském, leveszem magáról a rontást, óccsóér’ megszámítom! Biztosan van valami ami bántja, látom én a szeméről! Csak keresse ki a legkisebb papírpénzt a tárcájából, még vissza is adom!

Nem tudott továbbmenni, valahogy az agya sem forgott, az asszony pedig egyre erőszakosabban biztatta. Gondolta nem történik semmi, van kétszáz forintja, az a legkisebb papírpénz, legfeljebb letudja a mai jócselekedetét. Elővette a pénztárcáját, kivette a kétszáz forintost, és odaadta a nőnek. Az egyből összegyűrte, megmorzsolgatta, aztán a pénzzel együtt csinált a feje felett hókuszpókuszokat, mormolt valamit a bajsza alatt, majd visszaadta pénzt.

– No, levettem a rontást kedveském, nem érheti baj! – vigyorgott az arcába.

Mielőtt megköszönte volna, még a száját sem nyitotta ki, jött a következő “üzleti” ajánlat.

– A családról is leveszem a rontást, de ahhoz adjon nagyobb pénzt, drága! – folytatta tovább a meggyőző előadást.

A mai eszével visszagondolva sem tudja, milyen megfontolásból nyúlt a pénztárcája felé, de mint akit meghipnotizáltak, nyitotta ki azt újra. A rengeteg apró mellett, már csak egy ötezres lapult a tárcában. A cigányasszony meglátva a pénzt, még nagyobb lamentálásba kezdett a családról, a rontásról, ő meg mint a lassított filmeken, odaadta a papírt. A vénasszony, ahogy a tenyeréhez ért a zsákmány, szépen kisimította, majd gusztustalanul, jó nagyot beleköpött, összepödörte, ezt is megmorzsolgatta, hogy egyetlen négyzetmilliméter se maradjon tisztán a varázslási “kelléktől”.
Elhűlten nézte a némber tenyerében megbújt pénzét, és szinte megmerevedett a gyomorforgató műsortól. Az megint előadta a hókuszpókuszt, kicsit hosszabban mormolta az érthetetlen szavakat, majd adta volna – adta volna? – vissza a pénzt, de ő úgy menekült előle, mintha kergetnék.
Az undor utáni első reakciója a mérhetetlen düh volt, ölés gondolatát fontolgatta. Ahogy haladt a járdán, egyre közelebb a munkahelyéhez, a tehetetlen dühöt felváltotta a reménytelenül abbahagyhatatlan röhögés. Először még próbálta fékezni magát – hogy néz ki, hogy egyedül vigyorog magában? –, de a bejárati kapunál már a könnyei is potyogtak. Ennyire hülye nem lehet egy ember! Még ő se!
Mire felért a szobájába, elhatározta, hogy mélyen hallgatni fog az esetről, mert ismerve a legjobb barátnőit – a férfiakról nem is beszélve –, élete végéig hallgathatja a sztoriját, és nem is a legenyhébb jelzők kíséretében.

Azért még a mai napig is birizgálja a kérdés, vajon tényleg levették róla a rontást?
Ennyiért?

***

(Kérem kedves Olvasó, lehet kuncogni! Sőt! A harsány röhögés is megengedett!)

2009/2016
ppj

P Pálffy Julianna

Valamikor, még a múlt évezredben a pólyámba tehettek egy tollat, de csak nagyon későn vettem észre, hogy szúr valami. Először tiniként, majd hosszú időt kihagyva, tizenvalahány éve leltem rá, és azóta birkózom az írással, próbálom megtalálni a stílusomat, az egyéni hangomat.
Remélem a saját történeteim, verseim, meséim megkeresnek, és megengedik, hogy megírjam őket.

Hiszem, és vallom, hogy:

'... itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén' - (Fodor Ákos)
*
'Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel' - (Robert Capa)
*
'És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja mások énekét is szépnek.
(Babits Mihály)

Latest posts by P Pálffy Julianna (see all)




  • Szólj hozzá!