Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Stavros

STAVROS

A kilenc éves Stavros a születésnapjára kapott repülőt úsztatta a levegőben le és föl, zuhanva és emelkedve, közben szájával a legkülönbözőbb motorhangokat utánozta. Az ajándéknak annyira örült, hogy még éjszakánként is ott tartotta az ágya mellett. A repülő fekete-sárga volt és legalább fél méter hosszú. Vékony karjának kicsit talán nehéz is. Ettől persze komolyabbnak érezte. Propellerei, ajtói, átlátszó ablakai voltak, kerekeit két oldalt megemelhette, hogy vízre és reptérre is leszállhasson. Ha igazi lenne. Egyfajta hidroplánnak nevezték ezeket és akkor is ilyenekből szórták a vizet, amikor egyszer tűz ütött ki az olajkikötőben. A gépek alacsonyan repkedtek, nagy sebességgel érintették meg a tengert és ilyenkor szívták be az új vizet s már fordultak is morgóan, lassan emelkedve, hogy minél előbb rázúdíthassák hatalmas terhüket a kormos lángokra. Persze a kis Stavros ezeket a jeleneteket csak a tévéből ismerte, élénk fantáziája azonban egész városokat, hegyeket volt képes lángokba borítani. Elképzelte, amint szeretett repülője tonnaszám hozza és hozza a vizet, oltja az elképzelt hatalmas tüzeket.

A tavasz szinte átmenet nélkül forrósodott nyárrá. Stavros végre gyakrabban lehetett kint repülőjével. Egy alkalommal apja a kerti lugas árnyékában ujságot olvasgatva felnézett egyre hangosabban repülőző fiára. Mosolytalan ember volt és kissé mérgesítette, hogy fia annyira beleéli magát valami teljesen értelmetlen játékba. Már éppen rá akart szólni, amikor a gyerek elvágódott. Apja azt hitte, elszédült, vagy megbotlott, így csak hosszú másodpercek után szánta rá magát, hogy felemelkedjen nyugágyából. Meglepetten tapasztalta, hogy a gyermek elájult. Életre kellett pofoznia. Az eset az apa emlékezetében még hónapokkal később is visszatért, de soha nem beszélt róla. Senkinek.

Ezen a nyáron nagyszülei megkérdezték tőle, mit szólna egy igazi nyaraláshoz: átrepülnének a szárazföldről Korfu szigetére. A kisfiú elkomolyodott. Nagyapja azt hitte, hogy unokája felnőtt módjára megfontolja, elfogadja-e a nem éppen megvetendő ajánlatot. Stavros azonban szinte egykedvűen kérdezte:
– Apuék is jönnek?
– Persze. Apu, Anyu és Christos öcséd. Na, persze nagyanyád és én.
– Jól van. Kösz. Mikor utazunk?
A nagyapa pillanatnyi szünetet tartott, mert olyan különösnek érezte a fiú langyos érdeklődését, pedig az valójában attól szeppent meg, hogy milyen is lesz élete első repülése. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy a repülést is úgy élvezi majd, mint amikor a földről nézi a feje fölött elhúzó propelleres gépeket, vagy saját sárga kedvencével játszik.

Nyáron mindig gyorsan múlik az idő. Stavros úgy tett, mint aki újra és újra megfeledkezik a nyaralásról, pedig szülei és nagyszülei minden telefonbeszélgetéskor érintették a témát. Amikor már csak napok voltak hátra az indulásig, a gyerek fejében megfordult, hogy mi lesz, ha netán lezuhannak? Milyen érzés lesz? Becsapódni a tenger vizébe, felrobbanni, s mondjuk, ő azt még túléli, de akkor jön a legrosszabb: a cápák. Ez a kérdés esténként alig hagyta elaludni, de még reggelente is ezekkel a gondolatokkal ébredt. Robbanás. Lángok. Kicsit azért izgalmas…

Stavros nagyon szerette, hogy csillogóan fekete volt a haja. A bal oldalon választékot is fésültetett már akkor, amikor betöltötte élete harmadik évét. A házban, ahol szüleivel éltek, rajta és Christos testvérén kívül egyik családban sem volt több gyerek. Farmerjének ráncai között szinte elveszett vékony teste. Vicces élvezettel taposott el valamennyi bogarat, ami az útjába került. Cipőcskéje talpa egyet jobbra, egyet balra fordult, mintha táncolna. Azután nem is nézte, mi maradt mögötte, csak ment tovább. Volt, hogy felekasztott egy nagyobb bogarat valamelyik kis bokrocska legalsó ágára. A lényeg az volt, hogy a bogár hátsó lába el ne érje a földet. Egy ideig nézte, azután otthagyta a reménytelenül menekülni próbáló szerencsétlent. Az iskolában egy bizonyos tekintélynek örvendett. Szinte mindenkinek okozott fájdalmat teljesen váratlan rugásaival, vagy ökölbe szorított kezén nagyujjával bökött valaki oldalába. Senki nem tudta bizonyítani, hogy Stavros volt a gonosz, ő meg olyan képpel nézett körül, mintha nem is értené, miről is van szó. Ugyanakkor jól tanult, jobban mondva nem tanult, csak valahogyan minden fontos megmaradt az emlékezetében. Minden különösebb fáradozás nélkül egyike volt a legjobb tanulóknak.

Forró volt a július. Amikor elérkezett az utazás napja, Stavros szinte önkívületben dühöngött, amikor véletlenül meghallotta, hogy apja üzleti okok miatt mégsem utazhat a családdal. Senki nem értette, honnan ismer a gyerek ennyi káromkodást, ennyi válogatottan félelmetes átkozódást, amelyet gyermek-hangján sikoltozott a megrémült anyukának. Amikor az halkan vígasztalni próbálta, fia úgy bólogatott, mint aki azt jelzi: ezt… még… megemlegetitek. Arca vörös volt, levegő után kapkodott, szemei úgy kimeredtek, mint aki a világ megsemmisítésére esküdött fel. Christos, aki csak négy éves volt, bizonyára nem fogta fel a helyzet komolyságát, beszaladt az udvarról és labdázni hívta Stavrost. Ha éppen megérkező nagyszülei nem fogják le, talán minden mérgét a kicsire zúdítja. Ennek az lett a vége, hogy könyökével a nagyanya oldalába ütött, aki percekig alig jutott levegőhöz. A két fiú mamája huszonkilenc éves sem volt még. Nem tudta, mit tegyen. A kilenc éves gyermek egyszerűen megrémítette. Nem akarta hinni, de félt tőle. A fájdalomtól összegörnyedt anyja hátát simogatta, ugyanakkor apja tekintetét kereste, hátha segít neki. Felkészült, hogy Stavros őt is megtámadja. Még szerencse, hogy férje már korán reggel elutazott, különben – hirtelen haragú lévén – talán kicsit erősebben csap oda fiának, mint egyébként egyes hétvégeken szokta…
Stavros kimondott félelemmel lépcsőzött fel a gépre. A rámosolygó légikisérő lány mellett úgy ment el, mintha meg sem látta volna. Meglepte, hogy belülről ilyen terjetelmes az utastér, amely lassan teljesen megtelt emberekkel. Elgondolta, mekkora pánik lenne, ha lezuhannának és mindenki menekülni próbálna. Azt nézte, miben kapaszkodhatna, ha tényleg megtörténik a baj.
Felszálláskor beletapadt a székbe. A repülő úgy száguldott a betonon, hogy teljesen megrémült tőle. Fogait teljes erővel szorította össze, a karfákat pedig olyan erővel markolta, hogy kifehéredtek tőle az ujjhegyei. Ekkora teherrel fel tudnak-e emelkedni? Milyen lehet ekkora sebességgel nekirohanni egy téglafalnak? Egy hegyoldalnak? Becsukta a szemét, de ettől szédülni kezdett. Kipillantott az ablakon. Nem hitt a szemének: odalent minden kicsi lett, olyan mint egy térkép: repültek.
Harminc perc telt el. Nagyapja felhívta Stavros figyelmét a távolban egyre kiszélesedő, hegyek és erdők borította szigetre, a gyermek tekintete rátapadt Korfura. Amikor aztán landoláshoz készülve látta a sok zöldet, a kanyargós, keskeny utakat, autókat, apró házakat, azt sem hallotta meg, amikor nagyapja megkérdezi:
– Na? Tetszik?
Megértette, hogy unokája meg sem hallja a kérdést. Elámította az új élmény. Hagyta, hadd élvezze, amit lát.
Azután váratlanul víz fölött suhantak. A hullámokat meg lehetett volna számolni. Aztán gyorsan közeledő beton száguldott alattuk. Landoltak. És nem zuhantak le.

Mint minden nap, nyaralásuk negyedik napján is letelepedtek egy hangulatos, fák árnyékában kiépített étkezde saját strandjánál. Egy hatalmas öböl legbelső pontja lehetett ez, ahonnan jobbra szállodák hosszú sora után a fővárosig, Kerkyráig lehetett ellátni, balról pedig egy erdők borította hegylánc hirtelen tergerbe hanyatló vonulata volt a határ.
A strandról fel lehetett menni ebédelni, kávét, üdítőket, fagylaltot venni. Christost még fagylalttal sem lehetett kicsalogatni a vízből, Stavros már úszni is tudott, de soha nem ment el családja közeléből. Talán nem is véletlen, hogy éppen ő figyelt fel rá, hogy fekete füst száll fel a balra húzódó hegy mögül. Úgy elkezdett kiabálni, mintha ők maguk lennének veszélyben.
– Tűz van! Tűz van! Ott! Ott! Oda akarok menni!
– Csak nem képzeled, hogy odamegyünk – csitította az anyja. – Különben is biztos, hogy lezárták az odavezető utakat.
– Miért zárnák! Akkor hogyan mennének oda a tűzoltók?
– Az más dolog. Itt a legtöbben olivát termesztenek. Azoknak nem szabad meggyulladni. Ha azok leégnek…
– Csak azért találod ki, hogy ne menjek oda!
Stavros még most is a vízben állt lépésekre a parttól és családjától. Vizet fröcskölt rájuk, majd amikor valahol valaki elnevette magát, a víz alól markolt fel homokot, amellyel kisebb kövek is repültek a part felé. A család mellett mások is napoztak s egy idős férfinek egy kő eltalálta a térdét. Mérgesen felkiáltott. Mindenki a fejét kapkodta. Stavros egészen magán kívül volt. Sikított és toporzékolt.
– Meg fogom mondani apádnak – rohant feléje az anyja. Elkapta a gyerek karját és vonszolta maga után. Kiérve a partra rákiáltott. – Szégyenkezhetünk miattad. Nézz körül. Mindenki minket néz. Mindenki!
Az asszonyt felbosszantotta, hogy fia láthatóan nem is figyel rá. Eltátotta a száját, szeme teljesen kikerekedett. Közeledő repülők hangja vonta el figyelmét. Hamarosan két fekete-sárga repülő jelent meg egészen alacsonyan a fejük felett a sziget irányából a tenger felé haladva. Stavros körött megváltozott a világ. Semmi más nem érdekelte, csak a két repülőgép. Lejjebb és lejjebb ereszkedtek egészen addig, amíg a vízen hatalmas, fehéren habzó barázdákat szántottak. Pár másodperc után megváltozott a motorok hangja. Nehéz, a világháborúból ismert nehézbombázók mély hangjára emlékeztettek. A gépek testébe szívott tonnányi víz súlyától nehézkesen emelkedtek fölfelé. Visszakanyarodtak az égő erdők irányába. A kilencéves Stavrost teljesen megbabonázta a látvány. A két gép rövidesen elhúzott a hegylánc tengerben végződő, füstölgő, zöld tömege mögött. Stavros nem fordult a parton megrökönyödött emberek felé. Tudta, hogy ennyi vízzel nem lehet eloltani ekkora égő erdőt, a gépek újra megjelennek majd. Családja nem egészen értette, miért volt a két repülő ekkora hatással a fiúra, de örült, hogy most megnyugodott és nem kell vele veszekedni.
A sárga-fekete tűzoltó repülők még ötször fordultak meg a tenger fölött. Néha-néha egy fehér helikopter is felmarkolt egy adag vizet és szórta le – messziről is láthatóan – oda, ahonnan a füst szállt föl. Amikor már semmi füst sem volt látható, Stavros elájult. Legalábbis mindenki ezt hitte, amikor a fiú megértette, hogy a gépek elvégezték a munkát s megfékezték a tüzet, elvágódott a vízben. Anyja azt hitte, valami színészkedésről van szó és gúnyos mosollyal figyelte a hullámgyűrüket fia fölött. A nagyapa rohant be elsőként a vízbe. Két fiatalember követte. Amikor felmarkolták Stavrost az egyébként sekély víz alól, az már rémülten nézett rájuk. Ez a rémültség inkább azt kérdezte: "miért nem hagytok már békén?" Nem volt egyértelmű, hogy Stavros elájult. Lehet, de nem biztos.
Este a felnőttek közül senki sem merte szóba hozni a délutáni eseményeket. Stavros úgy vacsorázott és úgy feküdt le aludni, mintha ébren álmodna, vagy álmában cselekedne.

Másnap a család minden tagja úgy járt-kelt, mintha temetésre készülődne. Senki sem mosolygott, senkinek sem jutott eszébe, hogy nyaralni jöttek Korfura és élvezniük kellene minden, sok pénzen megvásárolt percet.
– Most tényleg megnézhetnénk az erdőt, ami leégett.
Nagyapja a tőle telhető legnagyobb gyengédséggel simogatta volna meg a fiú fejét, de az durván elhárította a közeledést.
– Miért? Mi a gondotok ezzel a szarral? – kiabált magából kikelve. – Csak oda kellene menni. Ez olyan nagy kérés? Pár méter vagy perc!
– Dehát mit akarsz látni? A kormos, leégett olívákat, vagy a szomorú termelőket, akiknek egyhamar nem is lesz miből élniük? Olyan mérgesek mindenkire, hogy legszivesebben még minket is felpofozhatnak, ha odamegyünk kiváncsiskodni, bámészkodni.
– Oda akarok menni…
Nagyapa nem reagált. Nem is tudta mit mondhatna. Lépésekre voltak szokásos napozó helyüktől.
Christos természetesen semmit sem értett abból, ami az előző nap délutánján, vagy az imént történt, ezért, amikor úgy gondolta, hogy végre szóhoz juthat, odakiáltott Stavrosnak:
– Hülye aki utolsónak ér a vízbe!
Futni kezdett, Stavros pedig felkapott egy követ és Christos után hajította. A kő úgy süvöltött el négy éves testvére füle mellett, hogy az megérezte annak közelségét. Értetlenül fordult meg és nézett Stavrosra. Az máris újabb köveket markolt fel a földről, mire Christos gyorsan fedezékbe menekült. Újra sikított:
– Stavros! Ne dobálj! Jaj, ne dobálj!
– Gyerekek! Stavros! Mit csinálsz, Stavros? – kiáltott az étkezde parti hirdetőtáblája mellől kilépő nagyapa. Stavros úgy tett, mint az iskolában: nem értette, miről is van szó. Legalábbis úgy tett.
– Kis hülye! Mi bajod velem?

A nyaralás kilencedik napján történt:
Mindenkinek jó kedve volt. Christos nagyokat kiáltozva öklözte a partra guruló hullámokat, amelyek egy nem messze elhaladó motorcsónak felől érkeztek. Stavros ment föl nagyapjával a partról az étkezde bárpultjához. Kapott egy jó adag fagylaltot, nagyapja egy sört vett magának, majd együtt indultak egy árnyékban lévő szabad asztalhoz, hogy ott rendeljék meg a család ebédjét. Addigra a víz felől odaérkezett Stavros anyja és nagyanyja is. Christost kezénél fogva kellett húzni, mert azt mondta, nem is éhes, fürödni akar. Nagyanya megkerülte az asztalt, úgy, hogy majd evés közben is gyönyörködhessen a tenger látványában.
– Finom a fagylalt? – kérdezte Stavrost amikor megfordult, hogy leüljön. Ezért nem láthatta, hogy a gyerek nyugodt mozdulattal elhúzza alóla a széket. Két asztaltól egyszerre ugrottak fel vendégek, mert nyilvánvaló volt, hogy mi történik a következő pillanatban. Elkéstek. Az asszony széttárva karjait háttal a kövezetre vágódott. Fejét sem tudta védeni. Mozdulatlan maradt. A segíteni indulók megtorpantak. Tudták, hogy ilyen esetben csak szakképzett mentők mozdíthatják meg a sérültet. Stavros úgy nézett körül, mint aki nem érti, mi történt. Miért őt nézi mindenki? Azután egészen lassan a földön fekvő felé fordította csodálkozó tekintetét. Nagyapja egy hirtelen lépéssel mellette termett, de megállva csak azt látták az emberek, hogy mindkét keze ökölbe szorul. Ezt Stavros is látta. A fiú két tenyerét felfelé fordította és lassan megemelte a vállát:
– Csak segíteni akartam…
– Staaavroooos! – üvöltötte tehetetlen dühében kivörösödve az ősz ember és könnybe lábadt a szeme. Letérdelt eszméletlenül fekvő felesége mellé. Az emberek lehajtották a fejüket.
A mentők nagyon hamar megérkeztek. Nagyanya ősz fején egy részen vértől ragadt össze a haja. A kövön gyorsan feketedett a nyoma. Mire megjött az orvos, már nyitva volt a szeme, de férje hiába kérdezgette, nem válaszolt, nem szólt semmit.
A szerencsétlenül járt asszonyt helikopter szállította a fővárosi kórházba. Azonnal műtőbe vitték. Az orvosoknak sikerült megmenteni az asszony életét. Még tizenhat évet élt, de járni már soha többé nem tudott.

Stavros sem akkor, sem pedig később nem kért bocsánatot. Még nagyanyjától sem. Senkitől. Korfuról hazatérve apja azzal fogadta, hogy alaposan megverte. Erre előre számított, de akkor, ott, apja után fordulva csendben megesküdött, hogy ezt soha nem felejti el.

A fiú tudatosan építette életét. Szerencsére jó feje volt, de igyekezett is minél több energiát fektetni a tanulásba. Arról azonban még a főiskolán sem szokott le, hogy fájdalmat, bosszúságot okozzon társainak. Továbbra is olyan képpel fogadta a gyanúsításokat, hogy végül még azok is elbizonytalanodtak, akik kezdetben biztosak voltak abban, amit tényleg láttak. A legfurcsább az volt, hogy ez semmiféle örömöt nem jelentett számára. Az ilyen esetek emléke úgy kihullott az emlékezetéből, mintha soha meg sem történtek volna.
Amíg tanulmányait folytatta, nem tehetett mást, otthon élt szüleivel és Christos testvérével. Stavros észrevette, hogy egy mosolyt sem kap a családtól. Nagyszülei már nem jöttek látogatóba. Apját, amennyire lehetett, igyekezett kerülni. Stavros már betöltötte huszadik évét, amikor apja a családtól távol vállalt állást s néhány hónap után egyszerűen nem jelentkezett többé. Pedig felesége, Stavros mamája, szép volt még, de teljesen búskomor lett. Néha meglátogatta szüleit, de otthon csak egykedvűen végezte dolgát: naponta főzött valami egyszerűt és ha eszébe jutott, lecserélte az ágyneműket. Stavrost senki sem kérdezte tanulmányairól, vagy hogy napközben miből vesz magának ételt, vagy innivalót. A fiút ez nem érdekelte. Elszórakoztatta magát ötletes gonoszkodásával, azzal, hogy soha nem tudják leleplezni. Különös, de közben valóban szorgalmasan tanult.
Christos még tizenhét éves volt, amikor magához fogadta egy Amerikában élő rokon, akinél autószerelő lett. Jelenkezései hamarosan ritkultak, majd teljesen elmaradtak, a család pedig nem kérdezte, él-e, vagy mi van vele…

Stavros huszonnégy éves korára gépészmérnök lett. Amint megkapta állását, összeköltözött egy évfolyamtársával, Gregorival. Mivel Stavros nem volt népszerű társai között, Gregori félt egy kicsit a közösködéstől. Neki ugyan nem volt még gondja Stavrosszal, hát megállapodott vele. Legalább egy kis pénzt spórolhattak.
Élénk fantáziájának köszönhetően Stavros sok újítással növelte a gyár termelését. Mióta otthonról elköltözött, alig tartott valamicske kapcsolatot anyjával, aki rövid pár hónappal fia elköltözése után kórházba került és baleset áldozata lett. A kórházi jelentés szerint átszédült a hatodik emeleti lépcsőforduló korlátján s halálra zúzta magát. Temetésén csak édesapja jelent meg. Nyomorék felesége sokáig zokogott, amikor megtudta, mi történt a lányával: egyetlen gyermekével. Stavrost senki sem értesítette a tragédiáról és soha nem is hallott róla…
Gregorit, aki soha egy szóval sem bántotta őt, hét hónap után kiutálta maga mellől. Stavros kifinomult mestere volt a gonoszságnak. Olyan helyzeteket rendezett, mintha lopással gyanúsítaná a vele egyidős fiút. Keresett tárgyakat, mintha elvesztek volna fiókjaiból, bár azokat soha nem nevezte meg. Viselkedéséből érezhető volt, hogy valamiért nagyon haragszik, sőt, még bosszúra is képes lenne. Gregori nagyon okos, művelt fiú volt. Az első jeleneteket látva megkérdezte:
– Valamit nem találsz? Miért nem beszélsz?
– Majd szólok, ha egyszer úgy lesz – fortyant fel váratlan indulattal a másik. Ökölbe szorított kezei mintha támadásra készültek volna. Gregori tanácstalan volt. A fejét csóválta.
Egy nap aztán, amikor Stavros hazajött a munkából, pénzt talált a közös szoba asztalán. A lakbér társára eső része volt. Stavros egyedül maradt. Majdnem felnevetett. Soha ilyen jól nem érezte magát. Bár munkahelyén továbbra is naponta találkozott Gregorival, soha nem kérdezte meg, miért költözött ki a közös szobából…
Stavrost munkhelyén csak a főnökei becsülték, közvetlen kollégái azonban még a tekintetét is kerülték. Örültek neki, hogy gyakran ment kiküldetésbe. Bejárta a fél világot.
A repülője, az a régi fekete-sárga, továbbra is legkedvesebb értéke volt. Attól semmiért sem vált volna meg.

Kostas olyan mérges volt, hogy majdnem becsapta maga mögött az ajtót, amikor idősödő apjával már az eddigieknél is hevesebb vitából menekülve munkába indult. Kis motorja régesrégi varrógép módjára berregett, de nyomában egész porfelhőcskét kevert hegyoldalban felépített házuktól lefelé kacskaringózva. "Soha nem lesz vesekövem" – gondolta Kostas általában szinte minden alkalommal, amikor a sok zötyögés után ráfordult az aszfaltozott útra. Innen már símán gurult egészen a munkahelyéig. Korfu egyik legnagyobb szállodájában dolgozott. Ezermesterként. Ügyes kezű, 27 éves fiatalember volt s már a harmadik nyáron dolgozott ott. Sokan vártak a helyére.
Ezen a nyáron apja olívaerdeje évek óta először igért gazdag szüretet. Kostas viccelődött: "papa, a te kezedben arannyá válnak a bogyóid!" A jó termés azonban munkát követelt, hogy a november végére várható szüret tényleg jó pénzt hozzon. Az apa elvárta fiától, hogy ebben az évben inkább otthon segítsen. Olíváról van szó. A termésről. Kostas hiába magyarázta, hogy munkáját a szállodában örökre elveszítheti. Apja egyre hajtogatta, hogy az erdő idővel úgyis Kostasé lesz. Egy ilyen terméstől akár meg is gazdagodhatnak. Megvehetnék a szomszéd kis erdejét, mert úgysem bír már vele. Aztán talán a többit is egészen a hegy lábáig. Mi több: le a vízig. A tengerig. Fia arra kérte, hogy ne próbáljon a lelkiismeretére hatni.
A szállodában Kostas reménykedve kereste fel főnökét. Úgy fordult hozzá, mintha tanácsot kérne tőle, hogyan reagáljon apja követelésére? Még csak meg sem említette, hogy szabadságra szeretne menni. Főnöke mérgesen jelentette ki, hogy átlátja Kostas tervét. A fiú nem értette, miféle tervről beszél a vele szinte egyidős ember.
– Nem, én nem tervezek semmit, csak apám azt mondja, hogy én tönkreteszem az életét, ha nem segítek neki. Dehát főszezonban hogyan kérheti ezt tőlem?
– Egy hetet dolgozhatsz még, azután mehetsz. Végleg. Nem szeretem, amikor egy alkalmazott bizonytalanságban tartja azokat, akikből él. Te jól dolgoztál, de velem ezt nem csinálhatod. Lesz majd, aki jobban megbecsüli ezt a munkát, megnyugodhatsz.
Kostas megpróbálta kimagyarázni magát, de a főnök hajthatatlan maradt.

Otthon felesleges lett volna azzal kezdeni: "na, apám, hát ezt jól megcsináltuk." Nem segít itt már semmiféle szemrehányás. Baj van. Az biztos. Lassan gurult hazafelé. Még világos volt, amikor a város felől motor előzte le. Nem gyorsan, hiszen erre nem volt szükség. Hátul egy lány ült. Dús, fekete haja lobogott a szélben. Jó tíz perccel később megállt a szokott helyen, hadd pihenjen a kis motor, mielőtt nekivág az emelkedőnek. Mindig ezt tette. Megállt az út szélén szemben hazavezető keskeny földúttal. A nap hirtelen bukott le az albán hegyek mögött. Majdnem sötét volt. Mielőtt Kostas elindult volna a házukhoz felvezető keskeny földúton, motor hangját hallotta közeledni éppen onnan. Ki lehet az? Itt és ilyenkor? Kis motortján a lámpát is lekapcsolta, hogy ne vonja magára afigyelmet. Ugyanazok voltak, akik őt korábban leelőzték. A motoros balra nézett, hogy kihajthat-e, így meg sem látta Kostast, viszont Kostas felismerte Lizát, szomszédjuk lányát, barátja húgát, aki pár hónapja ment férjhez egy fővárosi mérnökhöz. Biztosan otthon voltak a Lizáéknál. Tudta, hogy előzéskor nem, de most kis, csillogó hátizsák volt a lányon. Amikor motorjukkal eltűntek a távoli kanyarban, csönd lett. – Pedig szép vagy, Liza. Eddig miért nem vettem észre?
Kostas fejében újra előtolakodtak a gondok. Teljesen sötét volt már. Megint lefelé ereszkedő motor hangja közeledett.
– Mi ez a nagy forgalom itt nálunk?
Egy reflektor fénye kutatta az utat a fák között. Bele is világított a szemébe. A jármű olyan vad tempóban jött lefelé, hogy Kostas felkészült rá, hátha az nem tud majd baj nélkül kikanyarodni az aszfaltútra. Azt hitte, valami őrült motorossal van dolga. Persze elég őrült lehetett, de kiderült, hogy quadon jön, amely a nagy sietségben végül át is sodródott a város felől vezető sávba. Amikor az a bolond urrá lett a helyzeten, a quad hangos motorral száguldott el a város irányába. Kostas csak annyit tudott megállapítani, hogy sötét színe volt. Nyomában egész porfelhő hömpölygött ki az erdőből. Kostas egy ideig még nézte a távolodó quad piros lámpáit, azuán arra eszmélt, hogy már csak a semmibe bámul. Teljes sötétség vette körül. Sötétség, csend és a por szaga. Századszor gondolt arra, mivel várja majd apja, meg arra is, hogy elvesztette munkáját. Nagyot fújt, amikor ráhajtott a meredek erdei földútra. Mindig sajnálta motorját, de eröltetnie kellett, hogy felkapaszkodhasson a hazáig tartó hosszú emelkedőn. Kerülgette a jólismert akadályokat, gödröket, közben, mintha kínzó gondolatait még tetézni akarta volna a sors, félúton járva felfelé nézett. Tompa, sárga fény festette meg az ég alját. Ez a fény egészen rémítő volt. Kostas tudta, hogy ez nem elektromos fény. A kis motortól nem várhatott több erőt. Felkészült a legrosszabbra. Mi várja otthon?
Amikor megértette, hogy az ő erdejük éghet, ellökte magától a motort és rohanva folytatta az utat. Hamarosan rájött, hogy ez képtelen ötlet. Pillanatok alatt kifulladt. A sötétséget már csak az égő erdő fénye enyhítette. Visszafordult. Kis motorjának még sápadtan világított a lámpája. Megmarkolta a kormányt és újra indított. Igen, ez tűz! Az nem lehet, hogy Lizáék tették volna. De talán az, aki a quadot vezette! Hová sietett az az féleszű? Örjítő volt, hogy motorja nem volt képes nagyobb sebességre. Füstfoszlányokon hajtott át. A szag csípte a szemét. Azután végre emberek mellett haladt el, akik ráismertek és kibáltak:
– Kostas, az erdő! Siess!
"Se munkám, de talán még apám sem?" – gondolta és érezte, hogy a szomorúság könnyei is lecsordulnak az arcán. Már látta, hogy tényleg ég az olíva. Apja és a szomszéd Liza családja kézről kézre adta a vízzel teli vödröket. Igyekeztek megakadályozni, hogy a két házra terjedhessen a tűz. Végre meglátta apját is. Motorját belökte egy bokor alá. Apjával megölelték egymást. Az öregnek csupa könny volt az arca.
– Mondd fiam, hogy nem te tetted! – kiáltotta.
– Apám! Nekem a hotelben már oda a munkám, de azért ezt nem gondolhatja rólam…
Apja nyugtatólag emelte fel két tenyerét és újra megölelte fiát:
– Jól van, Kostas, csak a te szádból akartam hallani. – Azután végezték, amit kellett. Oltották a tüzet.

Mivel Korfu egyik legfontosabb bevételi forrása az olíva és minden, amit abból készíteni lehet, a rendőrség gyorsan megjelent és hamarosan nyomozásba kezdett. Sötétedéskor szemtanúk láttak a földúton fiút és lányt motoron az aszfalt felé döcögni. Nem siettek. Később hárman láttak egy sötét quadot, amely viszont öngyilkos tempóval hajtott a város irányába. A gyanú egy ötvenedik évében járó férfire is ráterelődött, aki dél felé Kostas papájánál járt. Már kora reggel elindult a városból és gyalog ment fel a hegyre, majd beesteledett, mire, ugyancsak gyalogosan, elérte a város szélén álló első lámpát. Kostas apjával a fővárosban ismerkedtek meg egy tüntetésen. Krétai volt, ahol három olívaerdőből élt népes családjával együtt. Természetesen Kostast és apját is kihallgatták. A szomszéd, aki az olívák közül látott meg és fényképezett le egy vizelő fiatal férfit, nem tudott betelni vele, milyen vicces képet produkált. A fiatal szemből, a fejétől egészen a térdéig jól látszott a felvételen. A fényképező büszkén, szinte már tolakodóan mutogatta képét az első tűzoltóknak és rendőröknek, mert az annak hátterében látható tábla nagyon jól bizonyította, hol is állt a tettes.
– Miből gondolja, hogy nem valami kószáló turista?
– Nézzék mi van a táblán. Kicsit homi, de azért jól lehet látni. Az erdőtűzzel kapcsolatban. Ez szerintem nagyon fontos lehet. Nem gondolják?

Stavros bútorozott szobát bérelt, amely közel volt munkahelyéhez. Könnyen berendezkedett, hiszen nem volt szokása körülvenni magát felesleges holmival. Beköltözése napján még sötétedés előtt leszerelte a kis, jelentéktelen, de rendkívül piszkos csillárt, s helyébe fekete-sárga repülőjét akasztotta úgy, hogy az szemmagasságban legyen. Alulról és felülről is megnézhette. Később szokásává vált, hogy akárhányszor elment mellette, hirtelen megfordult s élvezettel nézte, amint a gép épp egy kicsit megmozdul. A beszűrődő utcai világításban elalvás előtt ágyából is jól látta kedvencét, amely nem tudni mitől, de a legteljesebb nyugalomban is el-elmozdult, ha csak millimétereket is. Addig nézte, addig fantáziált, amíg el nem aludt.
Sokat dolgozott, sokat törte a fejét, hogy a gyár, amelynek vezetői meglepően rövid idő alatt fogadták be köreikbe, többet produkálhasson, olcsóbban és többet termelhessen. Új kollégái közül senki sem bizonyíthatta, csak gyanította, hogy mindahányszor valamelyikük botrányos bajba keveredik, vagy váratlanul felmondást kap, a sajnálkozó, szelíden mosolygó, de ravasz arcú Stavros áskálódása húzódik meg a háttérben. Mesterkedéseivel legtöbbször rendes, tanult emberek sorsát tette tönkre.
Volt lakótársa, a tehetséges Gregori is a főnökség egyik kedvence volt, de egy szép napon mégis magyarázkodni kényszerült. Eleinte valami érthetetlen riadalom lett úrrá az általa vezetett csoporton. Naponta romlottak el szörnyen drága szerszámok, gépek, vagy félig elkészült termékeket kellett hulladékra dobni. Végül egy teljes heti munkájuk veszett kárba, minősült hibásnak, használhatatlannak és természetesen eladhatatlannak. Milliós károkról beszéltek.
Amikor a gyár vezetői kérdőre vonták, Gregori csak nézett, széttárta karjait és semmiféle magyarázatot nem talált.
Utcára került.

Stavros nyaralni ment. Ez volt Stavros életében az első nyaralás, amelyet munkával keresett saját pénzéből spórolt össze és fizetett ki. Születése óta második alkalommal ült repülőn és jobban félt, mint kilenc éves korában. Szabadságának első estéjén finom vacsorát evett, egy teljes üveg sört ivott, majd úgy tért meg szállodai szobájába, mintha halálra dolgozta volna magát. Elalváskor még érezte, hogy ilyen erős sört még soha nem ivott. Pontosabban ez volt az első sör, amit valaha is ivott…

– Szeretnék bérelni egy kvadrót.
– Quadot, nem? – kérdezte a kölcsönző tulajdonosa. Quad.
– Igen, persze. Miért? Én mit mondtam?
– Milyen színe legyen?
– Valami jó sötét. Sötét, mert azt jobbán látni világosban. Négy napra, mert szeretném bejárni a szigetet. Nem. Inkább öt. Öt napra. És ha előbb hozom vissza…
– Nem gond.
Stavros vissza is adta a quadot a negyedik nap délutánján.
– Tudja, az a helyzet – mondta -, hogy kissé amolyan "nemzeti érdek" helyen dolgozom és sokan minden lépésemet figyelik, mintha én lennék a Mata Ha…
– Ez aztán igen! – mondta a kölcsönzős. – Inkább Bond? Nem? James Bond?
– Nem. Stavros. Sztévrosz Baaaand – emelte fel karjait karate tartásba a mérnök és még lábait is támadó állásba dobta.
– Izgalmas.
– Na, jó. Csak azt szeretném kérni, hogy adja nekem ide a bérlésről szóló papír eredetijét is, én meg ezt adom – s ezzel letett 20 €-t, pontosabban tíz kettes érmét.
– Na, ilyennel még nem volt dolgom.
– Valamikor el kell kezdeni – mondta viccelődve Stavros. – Ne zavarja, ha valaki érdeklődik utánam. Magának szokatlan lehet és persze nekem is kellemetlen, de ha a nyomomra találnak, komoly baj lehet belőle. Tudja, a kormány nem viccel. Azokkal sem, akik csak tudnak valamit az ügyről.
– A kormány. Ja, azok ott fent?
Stavros rábólintott a kérdésre:
– Azok. A sok féleszű.
A főnök bólintott, belépett a szomszéd fülkébe. Hallani lehetett amikor azt mondja valakinek:
– Te. Figyelsz? Vedd elő… nem, hanem az úr itt kint… – Legalábbis ez volt hallható. Közben Stavros kivett és kibontott egy cukorkát, amelyet meglátott a pulton egy üvegtálban.
– Hát akkor tessék, kedves Bond – jött elő kis idő múlva a főnök és átadta a papír rózsaszínü eredetijét. – Hozzám hiába jönnek oroszok, japánok vagy maga Sztálin, hallgatok, mint a sír. Köszönöm szépen. I see you next year – tette még hozzá és visszalépett az irodába.
– Hát persze. Jövök.

Stavros fáradtan érkezett haza a nyaralásból. Szobája ajtaján három zár volt. Kettőt ő szereltetett fel. Amikor belépett, letette csomagját és elbűvölten nézte a plafon közepéről lógó fekete-sárga repülőjét. Egy kicsit még mozgott is. Talán az ajtó nyitásától.
– Megjöttem – mondta mosolyogva Stavros és belökte az ajtót. Zuhanyozás után azonnal lefeküdt és hamarosan el is aludt.
Másnap reggel kilenckor kelt. Mosakodott, majd kiment a közeli kávézóba reggelizni. Hazatérve berakta a hűtőbe, amit hazafelé jövet vásárolt. Kopogtak az ajtón. Stavrosnál még soha senki sem kopogott, legfeljebb a tulajdonos, amikor egyszer valóban elfelejtette időben kifizetni a lakbérét. Odakint alacsony, gömbölyű férfi állt az igazolványát mutatva, mögötte két rendőr.
– Houllis. Az ügyészségtől jöttem. Stavros Papadakis?
– Igen. Tessék.
– Ön mostanában érkezhetett meg Korfuról.
Stavros megemelte a vállát, de nem szólt egy szót sem.
– Nos? Igen?
– Tegnap. Estefelé.
– Kérem, jöjjön velünk.
– Na, dehát…
– Kérem szépen.
– Dehát mit akarnak? – a kis kövér ügyész elállt a két rendőr útjából.
– Jó, jó! Itt vagyok, csak hadd vegyek magamra valamit.
– Hol vannak az igazolványai? – kérdezte az egyik rendőr. Leakasztotta a fogasról, amire a kérdezett rámutatott. Kivette Stavros tárcáját, átkutatta a többi zsebet, majd a zakót ráterítette a hátára. Amikor kiléptek a folyosóra, még három ember állt ott, egyikük átvette a szoba kulcsait, közben házkutatási paracsot mutatott fel Stavrosnak. Az rémült tekintettel nézett vissza a szobája felé, mintha aranyaitól akarnák megfosztani.
– A gépet azt ne… – kiáltotta, de a három civil mögött becsukódott az ajtó.
Stavros letartóztatásban töltötte az időt egészen addig, amíg el nem jött a bírósági tárgyalás napja. Egészen addig úgy viselkedett, mint aki a legnagyobb türelemmel várja szabadulását, hiszen csak félreértésről lehet szó, semmi egyébről. Még ügyvédjével is úgy viselkedett, mintha teljesen felesleges lenne beszélni az ellene felhozott vádról, miszerint erdőket gyujtott volna fel Korfun. Képtelenség. Ki is jelentette, hogy a tárgyalásra nem kéri segítségét, de még a jelenlétét sem.
Amikor Stavrost bevezették a tárgyalóterembe, figyelnie kellett, mert a bokáján lévő bilincsek miatt csak egészen aprókat léphetett. Egy alkalommal azonban felpillanthatott és a sok érdeklődő között egy arcra lett figyelmes. Az első sorban. Nem tudta pontosan, ki is az illető, de kétségtelenül ismerős volt. Nagyon ismerős.
Elkezdődött a tárgyalás. Már az első negyven perc után sajnálni kezdte, hogy lemondott az ügyvédi segítségről. Sokáig szinte unalmas kérdésekkel, adatok, időpontok tisztázásával telt az idő, de azután elhangzott a vád:
– Ön autót bérelt és a szigeten több helyen is olívaerdőket gyújtott fel.
– Bocsánat, de ez képtelenség. Hiszen nem jogosíványom nincs, de még vezetni sem tudok és soha nem is akarok. Mint gépészmérnök, jobban érdeklődöm a szerkezetek működése iránt, mint egy autót, motort vezetni… engem ez nem érdekel.
– Azt sem ismeri el, hogy erdőtüzeket okozott?
– Nem szeretnék illentlen módon viselkedni – fordult egy pillanatra az idős bíró felé -, de mondja meg nekem az igen tisztelt bíró úr, tényleg el tudja képzelni, hogy gyalogosan jártam be a szigetet és, ha jól hallottam, harmincnyolc, vagy negyvennyolc erdőt gyujtottam föl. Persze egy hátizsáknyi gyufát vittem magammal – mondta és jót nevetett. De rögtön el is komolyodott. Valahonnan gondolatai leghátsó zugából elhangzott egy név: Gregori! Gregorit láttam az előbb. Itt ül és engem néz. Gregori a gyárból. Gregori a bérelt szobánkból. Mi a csudának jött ide?

Gregori fiatal feleségével első ízben jött Korfura, hogy meglátogassa annak apját és egyik bátyját, aki kis családjával fönt lakott a hegyen. Az apának kis olívaerdeje volt itt szomszédjával és barátjával határosan. A fiatal pár motorkerékpárral jött fel a férj számára ismeretlen földúton. Gregori nem volt egy vadmotoros, ezért felesége biztonságban érezte magát és szeretettel ölelte át férje derekát. Gregorinak tetszett a ház hangulata és a családdal váratlanul jól elbeszélgettek az olíváról, amelyről kiderült, eddig milyen keveset tudott. Valamivel a bőséges ebéd után az apa kiment az erdőbe. Nem maradt el sokáig. Ahogy megjelent a tornác mellett, hirtelen óriási kacarászásba kezdett. Kissé természetellenesnek hatott, de azután minden felnőttnek megmutatta kis digitál kameráján a képet, amit percekkel előbb egy fiatal férfiról készített: szemből. A kép szereplője éppen vizeletével volt elfoglalva. Észrevette ugyan a vaku villanását, de nem csinált nagy gondot a dologból, inkább gúnyosan mosolygott. Amikor Gregori kezébe került a gép, szinte nem hitt a szemének. A képen egykori szobatársára, Stavrosra ismert. Egy idő után megkérte apósát, hogy USB-jére lespórolhassa a képet.
– Talán megtetszett, fiam?
– Neeeem, hanem van egy csomó közös ismerősünk a gyárban, ahol dolgozunk. Biztosan nagy sikere lesz.
Mindenki nevetett.
Kellemes családi találkozás volt. A lány megígérte apjának, hogy mielőtt elutaznának Korfuról, feljönnek még egy búcsúebédre. Valamivel négy óra után motoroztak le a hegyről.

Az ügyész gúnyosan szólalt meg:
– Huszonnyolc – javította ki a vád képviselője.
– Mi huszonnyolc? – kapta fel a fejét Stavros. – Bocsánatot kérek, de valami megzavart.
– Kérem szépen, Papadakis úr – szólt rá a bíró -, ne szellemeskedjék! Huszonnyolc olívaerdő felgyújtásával vádoljuk. Nem harmincnyolc, nem negyvennyolc. Utasítom önt, hogy ezentúl figyeljen és ne kérdezzen, hanem inkább a kapott kérdésekre válaszoljon.
– Július 26-án – folytatta az ügyész – 19 óra után néhány perccel járművével majdnem fellökött egy férfit, mivel a jelzett helyen nincs éjszakai világítás.
– Én semmiféle járművet nem vezetek.
– Még egy sötétzöld quadot sem? – tette fel a kérdést az ügyész. Látható volt, hogy Stavros erre a kérdésre nem számított.
– Mint mondottam – fogta halkabbra a hangját -, én…
– Szeretnék felmutatni egy fénymásolatot arról a papírról, amely bizonyítja, hogy Stavros Papadkis 2011 július 26-án 16 órakor a "Dimitris Quad" kölcsönzőnél öt napra kibérelte a tizenkettes számú sötétzöld quadot.
Az ügyész előrement és a bíró elé terítette a papírt. Az megnézte, majd intett az ügyésznek, hogy folytassa.
– Kérem, Papadakis úr, mi erről az ön véleménye?
– Igazán nem tudom, mit mondhatnék. Engem valaki…
– Úgy gondolja, hogy valaki bajba akarja keverni?
– Technikailag nem lehet nehéz feladat egy ilyen másolat elkészítése.
– Maga alá is írta. Megismeri a saját aláírását?
– Megismerem, de egy aláírás hamisítása már régen nem lehet döntő…
– Ön úgynevezett hálából húsz Eurót, pontosabban tíz darab kéteuróst adott a kölcsönző tulajdonosának, hogy visszakaphassa a bérlésről szóló számla eredetijét, mert ön azt gondolta, hogy így majd semmi nyoma nem marad, hogy ön egy quaddal száguldozott Korfu szigetén.
– Én aztán nem…
– Tehát így volt? Ön arról viccelődött, hogy maga James Bond és minden lépését figyelik az ellenfél emberei.
– Úgy értem, hogy én aztán azt sem tudom, hogy ön miről beszél…
– Kielégítené, kedves Papadakis úr, ha felmutatnám a számla eredetijét is?
– Eredetijét? – Stavrosnak félig nyitva maradt a szája. Két kezének ujjait úgy kulcsolta össze, mintha fázna. – Arra kiváncsi lennék – suttogta alig hallhatóan.
– Nem hallottam, amit mondott. Kérem hangosabban…
– Szeretném látni. Igen. Szeretném.
– Szeretné látni. Mindjárt megmutatom, de van itt nálam egy fénykép is, amelyet a Dimitris Quad tulajdnosa is látott és nagyon tetszett neki. Ugyanis arról ismerte fel magát. Csak engedje meg, hogy először a bíró úr láthassa. Különös tekintettel arra az útbaigazító táblára, amely a kép hátterében látható.
Miután a bíró kezébe vette a fényképet, alaposan megnézte, azután lassan Stavros felé fordult. Stavros szemei szinte kimeredtek. Sokat adott volna érte, hogy megértse a bíró tekintetét.
– Nos, akkor térjünk vissza a számla eredetijére – mondta az ügyvéd. Lehajolt és asztala alól felemelte a fekete-sárga repülőt. Stavros úgy pattant fel székéről, mintha áramütés érte volna.
– Azonnal tegye le! Követelem, hogy egy ujjal se érintse az én repülőmet. Nekem az…
– Kérem. Leteszem ide az asztalra. Három törvényszéki technikus tanúsítja, hogy ebben a fekete-sárgára színezett, bizonyítékként felmutatott játékrepülőben…
– Az nem játékrepülő…
– Kérem, vádlott! Ne szakítson félbe! Tehát nagyrabecsült gépében elhelyezve megtalálták az említett fénymásolat eredetijét. Ezt.
Az ügyész ezalkalommal rózsaszínű papírt mutatott fel. Ezt is a bíró elé tette, aki összehasonlította a két számlát. Bólintott.

– Ügyész úr. Van még kérdése a vádlotthoz?
– Bíró úr. Kérdésem ugyan nincs, de hadd mutassam meg a fényképet Papadakis úrnak is.
A bíró felhúzta a vállát, elgondolkodott egy pecig, majd a vádlotthoz fordult.
– Vádlott? Kiváncsi rá?
– Igen, bíró úr kérem.
Houllis ügyvéd lassan, kényelmes léptekkel ment Stavroshoz és letette elé a fényképet. A képen alul az automatikus dátum, a szemből jól látható, szükségét végző Stavros mögött életlenül ugyan, de fontos volt a látnivaló: a sötétzöld quad első harmada, valamint onnan kissé balra egy fára szögelt, a hegy teteje felé mutató, kézzel festett tábla látszott, azon pedig egy név: DIOSKURIDES OLIVE. A Kostasékhoz vezető utat mutató felirat.
– Dioskurides olívaerdeje volt az első, amelyet ön felgyujtott.
Az ügyész a kölcsönzőtől Dimitrist szólította tanúként:
– Kérem, Dimitris úr, ráismer ön arra a személyre, akinek ön kikölcsönözte az említett számú és színű quadot?
Amikor a tulajdonos elfoglalta helyét a tanúk székében, tekintetét lassan Stavrosra emelte és csak alig észrevehetően bólogatott.
– Igen, ráismerek.
Mintha ez olyan fontos lenne, Stavros komoly arccal asztalára nézett és belelapozott az előtte fekvő üres papírtömbbe.
Az ügyész közelebb lépett a tanúhoz:
– Kérem, mondja el, miről volt szó, amikor a vádlott az öt napra bérelt quadot a negyedik nap délutánján önnek visszahozta?
– Úgy tett, mintha valamiféle fontos ügynök lenne. Egy James Bond. Még viccelődött is, hogy ő a Sztévrosz Baaaand. Tíz darab kéteuróst adott, hogy megkaphassa a számla eredetijét is. Ne maradhasson nyoma az ő ottlétének. Arra nem gondolt, hogy az elszámolás miatt nekem arról is másolatot kellett készítenem, különben sikkasztással vádolhatnának. Legszívesebben visszaadnám neki a pénzt.
Stavros morgott valamit. A bíró és mások is felfigyeltek erre, de nem kérdezték meg, akart-e mondani valamit.
A tanú visszamehetett a helyére.

– És most – folytatta az ügyész -, kérem az urat, aki az erdei fényképfelvételt a rendőrség rendelkezésére bocsátotta.
Kis körülményességgel Gregori jött előre. Stavros nem hitt a szemének.
A tanú röviden elmesélte, hogy felesége rokonainál voltak ebéden. A család egyik tagja ebéd után a fényképen látható időpontban látta meg a vádlottat és lefényképezte. Másnap reggel hallott a tűzről és a helyszínről, ezért fontosnak tartotta a képet kinyomtatni és átadni a rendőrségnek.
– Hogyan került magához a kép.
– Készítőjének engedélyével lemásoltam egy USB-re – folytatta Gregori -, mivel, nagy meglepetésemre, egykori munkatársamat ismertem fel a felvételen, akivel még pár éve hét hónapig egy szobát béreltünk közösen. Ahonnan én – sietett hozzátenni kissé emeltebb hangon Gregori -, én elköltöztem, mert társam állandóan lopással gyanúsított.
– Én soha, de most ez egy jó alkalom a busszúra.
– Kérem, vádlott, most nem öné a szó. – Az ügyész hangja szigorú volt. – Miután vádlott nem tartott igényt ügyvédi segítségre, most akkor jogában áll kérdést intézni a tanúhoz. Tessék.
– Nincs kérdésem hozzá, csak azt kívánom, hogy ennél soha jobb képet ne készítsen életében.
– Nem én fényképeztem.
– Nincs más mondanivalóm – mondta halkan Stavros.

– Vádlott. Miért tette?
Stavros rekedt hangon mondta:
– Először szeretném megismételni, hogy az asztalán lévő fekete-sárga repülőgép nem játék. Soha nem is volt az. Kicsi korom óta szeretem nézni a hozzá hasonló tűzoltó repülőket, amint leereszkednek a tengerre, azután rengeteg vizet szívnak magukba és lassan felemelkednek.
– És ezért huszonnyolc olívaerdőt kellett felgyújtania?
– Éééén?
A bíró erre a kérdésre már nem is reagált. Órájára pillantott és felállt.
– A tárgyalást elnapolom. Holnap reggel kilenckor folytatjuk.

Másnap Kostas és apja is válaszolt az ügyész kérdéseire. Az apa kijelentette, hogy krétai ismerősét maga kísérte le a hegyről egészen az aszfaltozott útig, ahol még további egy órát beszélgettek. Annak semmi köze nem lehetett a tűzhöz.

Amikor este a quadot vezető gyújtogató szinte menekülve elérte a várost, az első házakhoz érve majdnem elütött egy, a homályos utcai világításban alig látható idős férfit. Ez a férfi ezt két percel később el is mesélte a helyi rendőrségen dolgozó szomszédjának, aki ezt csak mellékesen említette kollégáinak másnap reggel. Azok könnyen észrevették az összefüggést az előző esti erdőtűz és a száguldó quad között.

Mindezek után Stavrosnak már nem volt mit tagadnia. Minden jel szerint belenyugodott a döntésbe. Amikor kivezették a teremből, úgy viselkedett, mintha a szabadulás felé indulna. Valójában börtönbe került. Ott is inkább úgy foglalta el celláját, mintha csak átutazóban járna ott. Eddig soha, senki nem tudott kifogni rajta. Nevetségessé tett mindenkit, aki meggyanúsította valamivel. A két első éjszakán alig aludt valamennyit. A harmadik nap reggelén egy őr szólítására kilépett cellája elé. Várt. Az őr magyarázat nélkül távozott. Stavros látta, amint az befordul a folyosó végén. Ekkor négy rabtársa állta körül.
– Tudod, kedves barátunk – szólt az egyik -, mi csak annyit akarunk mondani, hogy lehetsz betörő, rabolhatsz bankot, pénzszállítmányt, vagy sok mást, amiért mi meg is veregetjük a válladat. Viszont ebben az országban olivaerdőket felégetni, olivából élő emberek munkáját, családok megélhetését lángbaborítani megbocsáthatatlan.
A beszélő hátralépett. Ez meglepte Stavrost. Hátulról megvillant egy kés pengéje. Az utolsó, amit életében látott, az a saját vére volt.
A halott Stavrosra az egyik őr talált rá. Nem csináltak belőle nagy gondot. Mindenki visszautasította, ha gyanúsították.

*

Már az őszi szelek járták a várost, amikor Gregori egy este munkából hazajövet vörös, kisírt szemekkel találta feleségét. Megölelte és csak azután kérdezte:
– Mi baj van, kedvesem? Fáj valamid?
A fiatal asszonyka még szipogott egy ideig, azután férje mellére hajtotta fejét. Halkan mondta:
– Apát még a nyár végén letartóztatták. Emlékszel, amikor ott voltunk? Lefényképezte azt a fiút az erdőben…
– Igen.
– Ez adta neki az ötletet. Jött vissza hozzánk az erdőből. Mi a kert szélén ültünk. Az arca komoly volt, de amikor meglátott minket, hirtelen és furcsán kezdett nevetni. Apa azt hitte, az a kép elég bizonyíték lesz rá, hogy a fiú ott járt és csakis az lehet a tettes. Aznap este, amikor ottfelejtettem a hátizsákomat.
– Igen.
– Visszamentünk érte, apa meg kikísért minket.
– Persze. Emlékszem.
– Akkor ment ki az olívásba. Egyszer azt mondta, abból még jó termés esetén sem lehet megélni. Felgyújtotta.
– Mit mondasz?
Az asszonyka bólogatott és újabb zsebkendőt vett elő.
– Bátyám nem akart nekem szólni, amíg nem tud biztosat. Tegnap volt az utolsó tárgyalás. Apámat tizenegy évre itélték.

Arról kezdtek el gondolkozni, helyes lenne-e most meglátogatni a börtönben, vagy akkor most mi legyen. Mégis a lány apjáról van szó. A lakásban egymást kerülgették. Mindketten töprengtek, hogyan legyen most. Liza felhívta bátyját, aki eléggé neheztelt apjukra. Nem kellett volna ezt tennie. Gazdagok éppen nem voltak, de azért a megélhetéssel sem volt gondjuk.
Abban maradtak, hogy Lizáéknak a közeljövőben semmi értelme Korfura repülni. Talán majd nyáron közösen meglátogatják az öreget. Az sem biztos, hogy örül majd nekik. Szégyenkezhet.
Később, mintha megbeszélték volna, Liza és Gregori egyszerre sóhajtottak és egyszerre ültek le a nappali két szemben lévő foteljába.
– Tudod min gondolkodom? – kérdezte Liza.
– Hát, most van min. Mire gondolsz?
– Arra, hogy akkor az a fiú most? A képen. Az, aki ugyanezért került börtönbe.
– Stavros. Egy cégnél dolgoztunk.
– Igen. Most akkor?
– Nem tudom. Majd megkérdezek valakit a régi helyemen. Lehet, hogy már el is kezdett dolgozni. És a képet még én adtam a rendőrségnek.
– Dehát annyi minden szólt ellene. Ki gondolta volna?
A két ember újra csak ült. Szótlanul, lehajtott fejjel. Egy idő után Gregori szólalt meg egészen halkan.
– Viszont egyet nem értek. Ha Stavrost ártatlanul vádolták, miért hagyta magát olyan könnyen börtönbe küldeni?

*

Ezután négy nap telt el. Vasárnap volt és szélmentes, ragyogó őszi reggel. Liza éppen kitöltötte az illatozó kávét, amikor csengett a telefon. A fiatal nő már bent volt a hálóban. Letette a tálcát a két kávéval és válaszolt. Bátyja volt Korfuról. Liza megdermedt, mert akármiért hívja is testvére, az jó nem lehet.
– Mi történt?
– Nem jó és add oda a kagylót Gregorinak.
Gregori látta, hogy sápadt felesége leül az ágy szélére és a kagylót nyújtja neki.
– Halló?
– Gregori, vigyázz Lizára. Majd óvatosan beszélj vele.
– Igen, de mi van nálatok?
– Éppen észrevette két börtönőr. Hárman körbevették apát. Állítólag azért, mert Korfun bankot, pénzszállítmányt rabolhat az ember, de büntetlenül senki nem égetheti fel az olívát, az emberek megélhetését.
– Na, igen. És?
– Megölték. Brutálisan. A cellája előtt.
*
Stavros már hónapok óta nem élt, de repülője sorsa örökké ismeretlen maradt. Hiszen nem volt az sem bizonyíték, sem elkövetési eszköz, ami miatt raktárba kellett volna zárni. Egy ügyészségi irodában maradt. Senki nem törődött vele. Pedig többször elment már mellette egy ősz rendőr, aki minden alkalommal elképzelte, mennyire örülne kilencéves unokája, ha születésnapjára ilyen repülőt kapna ajándékba.
Ki tudja, micsoda átkot vinne magával ez a fekete-sárga játék?

Latest posts by PiaNista (see all)




  • Szólj hozzá!