Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Tanulmány az éti csiga elmászási hajlandóságának megváltoztathatóságát befolyásoló egyes tényezők vizsgálatáról

Csigákról fogok írni! Ez van, ide süllyedtem, kérem szépen.
Bár – pro theoretice, gy. k. elméletben – az sem kizárt, hogy ide emelkedtem. Annyira utálom az embereket, hogy eldöntöttem: róluk nem írok.
Soha többet. Se szerelemről, se háborúról, se boldogságról és békességről. Az utálat oka, hogy én mindenkiben csalódtam. Engem nem sajnált senki! De ha mégis igen, akkor azt meg azért utáltam. Engem ne sajnáljanak! Nem kértem ezt és nem is megyek vele semmire.

Röviden tehát ezen okok miatt döntöttem el, hogy vizsgálni fogom az éti csiga viselkedését. Sajnos azonban kiderült, hogy az az ötvenkilencféle vizsgálat, amit erre a dologra kiötöltem száznyolcvanhárom különféle műszert igényel és emellett csak az utazási költségeim el fogják érni a kétmillió dollárt. Az egész projekt pedig alig jön ki tizenhét millióból /persze, hogy ez is dollár, micsoda emberin ostoba kérdés/. Először arra gondoltam, hogy kihátrálok a kutatásból, de aztán csikorgatni kezdtem a fogam és emellett keresgélni a lehetőségeket. A pénzügyi lehetőségeket, persze, hiszen mire megírtam a vizsgálati sor tervezetét, addigra nemhogy tizenhét millióm, de tizenhét ezrem se maradt /forint persze, minek lenne nálam dollár?/.

A lehetőséget egy nemzetközi pénzalap villantotta meg előttem, ahol épp volt kiírva egy egészen ígéretes pályázat. A keretük – ami a pénzt illeti – tizennyolc millió dollár volt és a kiírás szerint ezt egyetlen projektre szerették volna fordítani.
Könnyű dolgom volt. Először is átírtam a költségvetést egy perc alatt… ne nézzen senki bután, attól még utálatosabb és rondább a feje! Ezt az egyperces dolgot úgy csináltam, hogy a személyes juttatásokhoz, ahol az én jövedelmem eddig szerény három és fél millió dollárral volt betervezve, beírtam még egymilliót és slussz.
Hogyan tehettem ezt meg?
Egyszerűen!
A kiírás engedi, hogy a költségek egynegyedét díjazásra fordítsa a projektirányító. Díjazom tehát magamat. Naná, majd mást!? Mondtam, írtam és deklaráltam az elején, hogy mindenkit utálok. Minek adnék másnak pénzt?

Nyertem.

Egyszerű volt nyerni, mert a többi pályázó olyan témákat jelölt meg, amelyekben már több százezer oldalnyi szakirodalom van. Az egyszerűek! Minek pályáznak marhaságokra?
Élelmiszer-termelés korszerűsítése Afrikában, káros adalékanyagok környezetbarát semlegesítése, demokráciateremtés, terroristaügyek, felmelegedés és éghajlat-vizsgálat az északi sarkon, valamint a kötelező drogról és egyebekről leszoktató módszerek fejlesztése.
Ostobaságok!
Hát csak drogozzon az a drogos! Lőjön meg robbantson az a terrorista! Kaszabolják csak egymást Afrikában! Tőlem éhen is halhatnak, az fix.

Egyébként úgy nyertem, hogy a többi indulót formai okokból kizárták, engem meg nem. Ez azért van, mert okos vagyok és az én pályázatom végső verzióját az írta, aki a vizsgálóbizottság elnökének a felesége. Pofátlanul sok pénzt kért, de belementem.
Ahogy átutalták az első részletet, amiről a kíváncsiak végett közlöm, hogy hatmillió dollár volt, átutaltam ennek a nőnek a harmincezer dollárját. Szemétség 2 óra melóval ennyi pénzt keresni, de ez van.
Teszek rá.
Ezek után nekiláttam a melónak. Első lépésként kimentem a kertbe és begyűjtöttem kb. nyolcvan csigát. Nyálkásak voltak és szarosak, ez mindegyikükben közös volt. Ezt leírtam, mint első megfigyelést és mindegyiktől mintát is vettem, hogy dokumentáljam a dolgokat. Filctollal meg is számoztam az egyedeket. Ekkor úgy döntöttem tartok egy kis szünetet, hiszen már vagy 3 órája dolgoztam és azért mindennek van határa!

Hozattam magamnak magán repülőgépes futárral egy kilenc fogásos ebédet a szomszéd ország fővárosából. Elég sokára jött meg, de a kaja egész jó volt. Négyféléből ettem, a többit pedig nekiadtam a kutyámnak. Megnéztem a vizsgálati eredményeket, mert addigra a gép elkészítette, kinyomtatta és javaslatot tett arra, hogy melyik tíz legyen a vizsgálat alanya. Elfogadtam a döntést, erről kiállítottam egy jegyzőkönyvet és az összes anyagot elküldtem az úgynevezett előrehaladási jelentéssel a kiíróknak.
Kértem beleegyezésüket a tíz alanyhoz. 3 nap múlvára ígérték a döntést, így betervezhettem egy kis külön programot – no persze szigorúan a projekthez kapcsolódóan. A csigákat elválasztottam egymástól, egytől tízig számozott, közepes méretű biztonsági dobozokban, melyeket betettem a temperált, lélegeztetővel és táplálék-adagolóval felszerelt speciális páncélszekrénybe. Ezután kiválogattam másik tízet, amit a gép tizenegytől húszig rangsorolt. Zutyi, bevágtam őket egy szállítóbigyóba és taxival a reptérre vitettem magam. Acapulcóba repültem, persze első osztályon, mert csak így engedték felhozni a fedélzetre a dobozomat.

Acapulco elég szép.
A tengerpart is hagyján, de a népek! Egy csomó észak-amerikai volt itt, akik szerintem már korábban tudhatták, hogy jönni fog a válság. Ezt abból gondolom, hogy mindegyik nagyon nagyra nőtt a pasik közül, mert ezek születésük pillanatától állandóan esznek.
A nők – azok egyformák voltak. Ez amiatt lehet, hogy kevés a plasztikai sebész és így sablon alapján műtik át a csajokat. Mindegyiknek ugyanolyan szája, mellei és segge volt. Egyiken se volt egy deka zsír se, és a fogaik is ugyanúgy álltak. A szemükön ugyanolyan zöldeskék kontaktlencse volt.
Hogy a fenébe különböztetik meg ezeket egymástól a pasasok? – ötlött fel bennem egy pillanatra. Merthogy a nők, felületes megfigyeléseim alapján olyan buták voltak, hogy azok biztos nem ismerik fel a pasijukat.
– Ez egy másik vizsgálat lehetne – gondoltam és émelyegni kezdtem.

Kivittem a csigákat a partra, egyenletesre simogattam a homokot és letettem őket egymástól egy méterre. Bejelöltem nádpálcákkal a letételi pontjukat, telepítettem a kamerákat, a só, páratartalom, valamit szálló por koncentrációmérő készülékeket, és felbéreltem tíz helyi mexikói mucsácsoszt, hogy a szemét le ne vegye a csigáimról /mindegyik egyről, hogy ne legyen túl bonyolult nekik a feladat/.
Ezek után részemről elpályáztam megízlelni a helyi gasztronómiai különlegességeket. Csak megjegyzem: ezt azért tehettem meg a pályázat költségére, mert a projektvezető mentális és fizikai állapotának megőrzése, rekreációs pénzkeret meglehetősen nagy százalékát tette ki a lóvénak.

Igaz, ami igaz, innentől kezdve erre a pénzkeretre, az időarányos költésre kiemelt figyelmet fordítottam. Ennek jegyében aztán költeni kezdtem a pénzt.
Elég jól ment.
Úgy látszik ebben elég jó vagyok, pedig mostanában keveset gyakoroltam. Meglehetősen hamar eljutottam úgy félmillió dollárig és ennek következtében elég népszerű lettem a környékbéli kaszinókban és diszkókban. Esküszöm legalább nyolc olyan nőszemély volt óránként, akit pajszerral kellett levakarnom magamról. Egyedül az nem tetszett a népeknek, hogy a világon mindenről számlát kértem és egy árva peták borravaló nem sok, annyit se adtam.
Már épp kezdtem örülni annak, hogy az időarányos rekreációs költésem milyen jól áll, mikor kb. hajnali negyed háromkor nyertem egymillió-hatszázötvenezer dollárt a pókerteremben és ez totál felborította az egyenlegemet! Le lettem ettől törve, mint a bili füle.
Ez mégiscsak genyóság!
Vettem egy autót, egy yachtot, meg három kisebb éjszakai bárt és mégis több lóvém van dollárban egymillió-százötvenezerrel.

Először azt gondoltam, hogy az egész bőrönd pénzt, amit a kaszinóban adtak belehajítom a tengerbe – de szép bőrönd volt – krokodilbőrből. Meg aztán még megtalálja valaki és nagyon-nagyon örül neki – ezt pedig a korábban ismertetett ember-utálatom miatt érthetően nem szerettem volna.
Elegem lett Mexikóból!
Elrepülök innen a francba!
Az első emberrel – aki nem tűnt olyan hülyének, mint a sokévi átlag – leszerződtem arra, hogy a csigás muksóimat tovább pénzeli és figyel rá, hogy az összes kamera és egyéb műszer működjön és elpályáztam a reptér irányába. Itt hagyom ezt a rettenetes helyet, ez fix! A sok senorita csak vigyorog, mint a vadalma, a pasik meg gitároznak és énekelnek! Borzasztó az együgyű boldogságuk… ahelyett, hogy sírnának a sok drogháború, meg a hihetetlen nyomor miatt.
Nem is értem.

A reptéren óriási csalódás ért. Azt mondta a tyúk a recepciónál, hogy csak 3 óra múlva indul járat bárhová és azon a gépen sem bérelhetem ki az egész első osztályt! Emberekkel kell együtt utaznom – mondta és együgyűn mosolyogva hozzátette, hogy: “ez nem olyan szörnyű, ugye”?
Ez milyen már!
Első dühömben otthagytam. Szitkozódva és káromkodva cipeltem a dög nehéz bőröndömet, amikor megláttam egy hirdetést. Repülőgép-társaság eladó! Na wazze! Ilyet még úgyse vettem!
Egy komolyabb díszkiállításra való bakanáré balfékből állt az egész ostoba menedzsmentjük, az fix.
A hatmillióra tartott kis cégükre tettem egy egymilliós ajánlatot és a főgórénak meg elmagyaráztam négyszemközt, hogy kap zsebbe hatszázötvenezret, aztán kell vagy nem.
Kellett neki. Naná – ez is emberből van.
Végre megszabadultam a felesleges pénztől és lett négy repülőgépem, meg hozzá vagy ötven alkalmazottam. A vezetőség nélkül persze, mert a korrupt, kispályás hülyéket még annyira se szeretem, mint a többi humanoidot.

Az alkalmazottakat egy órán belül összetrombitáltattam és közöltem velük, hogy 2 hét próbaidő van, és tegyék oda magukat különben ki lesznek rúgva, de úgy, hogy a lábuk a földet nem éri. Rohadt rondán néztem rájuk és rángattam az arcizmaimat is, hogy beszarjanak a félelemtől.
Nem mondom, hogy nem tetszett, ahogy ez a sok ijedt egér pislogott rám. Szemlesütve, felfelé sandítva. Még azok is így csináltak, akik sokkal magasabbak voltak nálam. Ez már majdnem művészet – gondoltam és némi válogatás után a legjobb pilótával meg a lehetségesen legfrankóbb személyzettel kicsivel később már úton is voltam az Északi sark irányába.

Hogy miért oda?
Hülye kérdés!
Azért, mert azt terveztem, hogy keresek valami olyan helyet, ahol senki más nincs ott, és annyi emberformájú lakik a bolygón, hogy erre egyedül a sarkokon van esélyem.
A gépen ücsörögve lecsekkoltam mindent. Nem egy hülyeség ez az internet! Volt bennem csekély rossz érzés, amiért a sok béna pályázati riválisom elől eloroztam azt a kis pénzecskét, ezért felbéreltem a vetélytárs projektvezetők közül 2-3 Nobel díjast, hogy segédkezzenek a kísérletekben és csináljanak valami értelmeset a repülős cégemmel, a bárokkal meg a yachttal.
Meglehetősen nagy gondot okozott, hogy ezeknek fix óradíjuk van – és emiatt előre látszott, hogy a pénz, amit el kellene vernem – az vagy tíz évre elég lenne nekik. Nagyon elegem lett ebből az egészből. Megállapodtam velük ezért tíz évre és – miután állandóan nyaggattak ezekkel a dolgokkal – beleírattam a munkaköri leírásukba, hogy azzal foglalkoznak, amivel akarnak, de haszon, az nem lehet rajta.
Még a végén nem tudnék elszámolni a költségekkel.

Leszálltunk a sarkkörnél.
Nagyon szép hely volt, szerencsére minimális mennyiségű emberrel. Kezdtem határozottan jobban érezni magam. Az is kiderült, hogy nem messze innen van egy totál lakatlan kutató-állomás ami – ELADÓ!
Ekkora mázlim nem lehet nem lehet! – gondoltam, aztán persze bebizonyosodott, hogy mégis. Húsz percnyi kőkemény robotolással megírtam az aktuális jelentést, és a kérelmet, hogy közép-európai otthonom helyett az Északi sarkon végezném a projekt hátralévő részét.
2 napot töltöttem teljes izgalmi állapotban, mire engedélyezték. Engedélyezték!

Innentől kezdve gyerekjáték volt az egész. Megvettem az állomást, Meghagytam mindenkinek, hogy semmiképp ne zavarjanak. Néhány héten belül megjöttek a csigák, megérkezett tíz évnyi kaja és fűtőanyagkészlet, és részemről hermetikusan berendezkedtem az állomáson ezerkétszázhúsz kilométernyire a legközelebbi emberlakta helytől.

A dolgok elég sokáig mentek nagyon jól és harmonikusan. Néha ugyan egy-egy e-mail átverekedte magát a spam-szűrőkön meg a tiltó beállításokon és emiatt eljutott hozzám néhány hír, de nem annyi, hogy borzolta volna a kedélyemet. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Hullott a hó, fújt a szél. Kint sokáig sötét volt, aztán hajnal jött és maradt, én pedig végtelenül boldog voltam. Nem láttam embert, nem hallottam emberi hangot és nem érzékeltem semmit, ami emberi.
Egy idő után nem zavart már a saját szuszogásom és nem idegeskedtem a bosszantóan dübörgő szívverésem miatt sem. Néhányszor jött az éjszaka, és néhányszor jött a nappal.
Számolhattam volna, de nem tettem.
A berendezett terepasztalokon csak mászkáltak és mászkáltak a csigák, kedvesen bólogattak kicsiny szarvaikkal. Mászkálásuk minden mozzanatát vették a gépek, melyek automatikusan továbbküldtek minden adatot. A csigák időnként elvonultak a hatalmas terepasztalok egy-egy rejtett zugába és elszenderedtek.
Úgy láttam, néha kimúltak, néha utódok jöttek létre, az élet pedig csak forgott körbe-körbe.

Tegnap, nehéz ezt leírni, mégis megteszem: tegnap aztán megváltozott valami. Furcsa színű fény szűrődött be kintről méghozzá minden ablakon. Először azt gondoltam, csak a szokásosan gyönyörű aurora borealis – az utánozhatatlan sarki fény – az, de nem így volt. Újságírók jöttek, zsurnaliszták. Seregnyien.
Olyannyira régen láttam már embereket, hogy számomra is érthetetlenül semmilyen indulatot nem váltott ki bennem váratlan és hívatlan érkezésük, bár egyáltalán nem értettem, hogy milyen célból érkeztek. Beengedtem őket.
A Times újságírója – csinos ifjú hölgy volt az, aki kérdezett. A kérdés, amit feltett meglehetősen abszurd volt és ostoba., mert szó szerint azt kérdezte: “milyen érzés az év emberének lenni?”
– Márhogy kinek? – kérdeztem vissza és ezen mindenki nevetett.
– Önnek, természetesen – válaszolt és látva értetlen arcomat elővette az aktuális lapszámot. Őszinte rajongással a szemében nyújtotta át.
Az első dolog, amit furcsának találtam, az a dátum volt. Ezek szerint eltelt tíz év… valahogy nem gondoltam volna. A címoldalon valóban egy régi fotóm volt látható és alatta a felirat: “Az északi sarkról irányítja jótékony vállalatbirodalmát a csigás guru”
Olvasni kezdtem.
Elég aprólékos cikk volt, rengeteg pénzügyi adattal arról, hogy egy tíz évvel elkezdődött aprócska kutatási projektből miképpen alakult ki egy több ezer céget felölelő birodalom. Óriásira növekedő mexikói légitársaságról volt benne szó, ahol a stewardessek mindig mosolyognak és a légi utakon andalító mexikói muzsika szól, valamint néhány kis bárból induló egész Dél Amerikát átszövő koktélbár-franchise-ról, valamint temérdek kutatási projektről, tucatnyi Nobel díjról. Élelmiszer-termelés korszerűsítéséről Afrikában, káros adalékanyagok környezetbarát semlegesítéséről, demokráciateremtésről Ázsiában, terroristaügyek felszámolásáról, áttörésről a felmelegedés elleni harcban, valamint drogról és szenvedélybetegségekről leszoktató módszerek fejlesztéséről és az itt elért korszakos eredményekről.
Végül, de nem utolsó sorban a cikk kiemelte, hogy a leginkább mégis az döntött a díj odaítélése mellett, hogy a cégvezető-tulajdonos soha egyetlen árva peták fizetségre nem tartott igényt, a hasznot minden lehetséges alkalommal jótékony célra fordították a cégcsoport megbízott irányítói és ezt a magatartást az elmúlt években egyre drasztikusabban növekvő számban vették át más mamut cégek irányítói is, amitől aztán elképzelhetetlen mértékben nőtt az életszínvonal és a kutatásoknak hála mégsem terhelte az emberiség a korábbi mértékben az ökoszisztémát. “A leg ember szeretőbb ember a földön” – zárta sorait a cikk. Elképedve ültem, kezemben az újsággal.
A riporternő kérdő tekintetét látva igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
Nehezen ment, roppant nehezen.
Megvontam a vállamat és úgy döntöttem nem hazudok neki, annyit nem ér az egész.
Azt hiszem valami ilyesmit mondtam:

Gyakran gondoltam úgy az elmúlt évek alatt, hogy a csigák arra másznak amerre akarnak, de ez nem így van. Valami felsőbb erő befolyásolja őket. Néha nem értik ugyan, hogy miért kell nagyon messzire mászniuk, vagy miért kell meredek emelkedőkön sokáig kaptatniuk étlen-szomjan felfelé, de kell. Kell nekik, mert belülről böködi őket valami, és csak remélhetik, hogy az, amivel részt vettek a körforgásban nem volt hiába való.

Latest posts by Quentin (see all)




  • 12 hozzászólás ehhez: Tanulmány az éti csiga elmászási hajlandóságának megváltoztathatóságát befolyásoló egyes tényezők vizsgálatáról

      • Szia!
        Nos, igen: fájdalmas pasi vagyok. Remélem nem ecetesen fanyar azért (igyekszem némi reményt meghagyni az írásokban, bármennyire is szentimentális néhol)
        Köszönöm, hogy erre jártál.
        Q

    1. Rohadt nagy mázlid volt! Senki nem nézte meg – bizonyos, nem mellékes körülmények miatt -, hogy a leadott pályázat lábjegyzetében sehol nem volt a forrásmunkákról megjelölés. Csak ezen az első buktatón kellett átvergődnöd, utána minden ment magától.

      Legközelebb, ha a Párizsban tartott ” Hajcsavarók kiegyenesítésének megoldásai technikai eszközök nélkül” c. szimpóziumra kapsz meghívást, lécci vigyél magaddal! A divatban topon vagyok. Még befektetésről is szó lehet.

      Kesernyés szájízzel nevetek, röhögök – hatalmas írás -, a napi események, történések fordított tükrében.
      Q megjelent.
      És ez jó!

      ölelésem
      C*

      • Szia!
        Korábbi írásaimból igyekszem kiszemezgetni azokat, amelyek valamiképp most is aktuálisnak tűnnek – és a minőségüket jónak látom /azaz nem tudok jobbat írni ma sem :)/
        Tervezem egy elbeszéléseket, novellákat tartalmazó kötet kiadását – így örülök, ha pozitív a visszajelzés. Az éti csigás történet – figyelem-felkeltő címe okán – valószínűleg a kötet címadó története lesz.
        Ölellek:
        Q

    2. A másikban is valami hasonló volt. Ölbe hullt mázli. Itt is. Pedig hogy utáljuk azt a főszereplőt is, meg ezt is. Szóval valahol biztosan azt akarod sugallni, hogy a bunkó, lelketlen, mogorva embereknek áll a világ. (Ja, és azoknak, akik szeretik a csiguszokat 😀 )

      <3

      • … nem és, hanem vagy! Azoknak áll a világ, akik a csiguszokat szeretik (kivéve a franciákat).
        Én egyébként ilyen vagyok: az ölbe hullt mázli a legfőbb jellemzőm. Ennek ékes példája Te vagy és a kicsi Csodánk.

      • 1. és.
        2. A franciáknak nincs olyan rossz dolguk. (Bár mostanában azért rájuk jár a rúd)
        3. kicsi Csoda, az nem kicsi
        4. én??? Mint mázli? – hát, legfőbb példája annak a mondásnak, hogy ízlések és pofonok. Meg hogy hajlamos vagy nagyon félreérteni az életet (FemmeF. Gery-je 😀 )

        Most hirtelen nem jut eszembe több kötözködni-való. 😛

      • Jól van: akkor írom Femmét! Úgyis tudom, hogy erre megy ki a játék. 🙂
        U.i.: Ha nem jut eszedbe több kötözködni-való, akkor “valami baj van Veled!”

      • Szia Ida!
        Igyekszem nyerni – talán el is megyek a lottózóba! 🙂
        Örülök, hogy tettszett.
        Q

      • Szia NeMo!
        Egy ilyen nyomorúságos történeten kuncogni! Nem szép dolog! 🙂
        De elnézem neked, mert biztosan felsőbb hatalom általi késztetésed volt! 😉

    Szólj hozzá!