Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

A hazajáró szépasszony

A HAZAJÁRÓ SZÉPASSZONY

Azt szokták mondani az átlagos embereknél bizonyára tudósabb, tehát ,,bölcsebb elmék”, hogy a hölgyek táborát alapvetően két-lélekre lehet soztani; Léteznek nevezetesen szépasszonyok, akik-nek egyetlen feladatuk, hogy csinosan stílusos műkörmöt építes-senek alig használatos ujjbegyeik szarúrétegeire, és a legkisebb gondjuk csupán csak az legyen, hogy milyen cipőket, illetve nap-rakész divatot követő, és támogató ruhadarabot vásároljanak össze – rendszerint kő-gazdag férjik, vagy barátjuk pénzéből, míg a másik véglet az gazdasszony típusba osztható. Ennek a hölgy-típusnak kiemelkedő jellemvonása, hogy sinte állandó rohanás-ban telik hullámvasútszerű spirálban az élete! Ő van ott, amikor a gyerekeket kell vinni az óvódába, ő van ott amikor lelkitámasz szükséges, mert a gyerek elesett a biciklivel, és katonadologszerű kisebb ütödései, és lazúrjai keletkeztek, melyeket csupán és csak egyedül a gondoskodó anyai puszi gyógyíthat be, ő az aki bárm-ennyire is hullafáradt egy nehezn átverdődött munkanap után még van lélekjelenléte, hogy szerelmes párjának vacsorát készít-sen, és kicsit amikor már mindenki lefeküdt az ágyban kényez-tesse! S végül – ahogyan az az élet rostáján is szinte mindig jelen van; tipikusan a gazdasszony az a típusa a hölgyek táborának akit valamiért vagy könnyedén elfelednek, vagy csupán csak fikarcnyi, kikényszerített megbecsülésben részesítenek vagy az adott robo-toló, rabszolgaüzemben, amit a mostani XXI. század is munkahe-lyeknek nevez érdemtelenül, vagy pedig a párjuk által, aki viszont előszeretettel használja ki és fordítja a saját maga hasznára azt, hogy mindent szegény imádott asszonya egyetlen nyakába varr-hat a főzéstől egészen a mindennapok gondjaiig!
Kuczora már jóval elmúlt harmincöt éves amikor egyik napról a másikra összeismerkedett egy bájos, roppant intelligens hölgy-gyel, akit csak titokban mert elvenni feleségül; csak akkor jött rá, hogy mi az igazi felelősség alapképlete, és hogy a házasság a leg-biztonságosabb, tudatos védelmű intézmény, amit valaha is kita-lálhattak a földön. Csupán polgári szertartásban állapodtak meg, és ebbe – kénytelen kelletlen, fogcsikorgató stílusban a szülők is nagy nehezen beleegyeztek -, de Kuczora még ezt is terhesnek vélte, hiszen állandó jelleggel úrrá lett rajta a kisebbrendűségi komplexusa, és folyamatosan egyre nagyobb, és nagyobb vitákat kavaró megfelelési kényszere! Amikor viszont meglátta Melindát abban a gyönyörű habfehér esküvői ruhácskában, mely a formá-sabb, és gyönyörűen teltebb testrészeket is hangsúlyos elő-nyöséggel a modern elegancia nevében kiemelte egyetlen perc alatt magának is úgy tűnhetett, hogy elszállt minden bagatell gondja! és abban a pillanatban megpillantotta a gratuláló nész-nép összesereglett hangyabolyán túl azt a hölgyet, akiért egyko-ron meghalni is képes lett volna – hiszen annyira szerette, hogy akár életétől is önként és bátran megvált volna, és a hölgyemény nem elég, hogy mit ad isten azonnal összeállt egy igazi háborús aggastyánnak akit ráadásul még fel is vetett a pénz, de rögtön kiderült, hogy miután az aggastyán meghalt az összes vagyonát egyetlen lányára hagyta, és az új asszonyka jóformán csak azt kaphatta, amit a kapcsolatba vitt, nevezetesen: Semmit az ég egy adta világon! Hát természetesnek is tűnt a kézenlévő gondolat, hogy jólmenő ügyvédek egész seregével azonnal támadást intéz a frissen elkészült végrendelet ellen, és a megmaradt tördekes va-gyont – amihez szerinte is joga volt megpróbálja jogos jussként visszakövetelni magának!
A megpillantott szemeiben – nem tudni, hogy valódi és őszinte volt-e az érzelmek széles skálán mozgatható reakciója -, igaz-gyöngyként vibráló könnycseppek fügeszkedtek, és ha még job-ban rákezdte volna attól kellett volna tartania, hogy szándékosan elmaszatolja a különleges gondossággal felvitt szemfestéket! De az, hogy egyáltalán ki és mikor hívhatta meg erre a valóban kü-lönleges eseményre már fel sem merült, az adott meghívó szemé-lye homályba veszett…
Tudta jól, hogy Melinda egy áldott, drága angyali tünemény és hogy előtte felesleges mindent titkolnia; a lehető legrészletekbe elveszően kitárgyalták egészen visszamenve a gátlásos és félszeg gyerekkor rémálmokkal és iskolai atroccitásokkal vegyesen meg-terhelt emlékéig az életét, illetve az adott feltűnően egzotikus szépséggel eltöltött öt teljes évet, még azt is, ha az adott hölgy becsípett, mert szerette a jóféle márnáks borokat, és akkor egyetlen férfi sem menekülhetett megbokrosodott kacársága elől! – Minden nem volt más, mint az ő egyénre kiszabott bizony-talansága, az elköteleződés szigorúan kikényszerített képlete, amit csak nagyfokú türelemmel és megértéssel lehetett csupán elviselni – hiszen az emberi érzelmek sohasem egyszerűen fehé-rek, vagy csupán feketék!
Melindának még az az elképzelés is nagyon tetszett, hogy férjeik-ből idővel a legjobb barotk lesznek, és mint ekkor szokás a fele-ségek is a legjobb barátoknőkké avanzsálnak uraik mellett!
– Drágám! Csöppet sem szeretnélek megbántani, de azzal a nővel pórul jársz, hidd el nekem! – erősködött Kuczora.
– Ugyan már te kis buksim! Miért?!
– Mert nagyon is jól ismerem az emberi, gonosz számítást, és az alattmos kihasználó természetek jellemét! Hát ezért!
– Te világ életedben peszimista voltál, talán ezért is tetszettél ne-kem már akkor annyira! – gondolkozott el a másik. – Különben is! Én mindenkit barátomnak tekintek, és azt gondolom nincs is eb-ben semmi baj!
– Csak tudod drága ez egy kissé piócás kapcsolat volt az exem-mel, aki valóságos hápriává lett, amikor megtudta, hogy már egy árva vasam sem maradt, hogy ő fenn tudja tartani enyhén is lu-xus életmódját!
– És ha jól értem szavaidat, akkor most pont attól rettegsz és ha-lálosan félsz, hogy a nő így áll bosszút?!
– Pontosan! – nyelt egy hatalmasat. – Egyébként hogy találtad ki?! – lepődött meg.
– Drága, édes vagy! Egyszerűen figyelek! – súgta füleibe.
– Talán amikor már önmaga is egyre erőszakosabb hárpiává alja-sult, mert megérezhette, hogy nem bír megtartani… – elgondol-kozott -, bár a fene tudhatja!
– De azért csak voltak boldogabb éveitek is? Vagy nem?
– Hát az már szent igaz! Voltam! De még milyenek!
– Nocsak, édesem! Kezdek féltékeny lenni, aki egykor elrabolt tőlem még most is itt üldögél a szobában!
Kuczora most legszívesebben a leghalványabb emlékét is azon nyomban és örömest kitörölte volna a másik kiállhatatlan nő-személy jelenlétének. Melinda viszont csodálatosan értett hozzá, hogy hogyan legyen egyszerre nagyvonalú és mégis kifinomultan nagyvilágias, ha az adott helyzet ezt megkövetelte. Nászútjukat szándékosan egy aprócska, ám annál romantikusabb lagúnáktól övezett, holdfénnyel is kacérkodó öbölben ülték meg valahol a Görög-szigetek partjainál, s miközben újdonsült felesége kelle-mesen ejtőzött egyet a még mindig kellemesen meleg, éjszakai habokban Kuczora megkerülhetetlen indulattal vette elő volt ba-rátnője fényképét a noteszából, mert mivel író volt és mindig is szeretett csak úgy önmagának jegyzetelni ki nem hagyta volna a kínálkozó lehetőséget, hogy hátha a boldog mézeshetek ideje alatt is megszállhatja a múzsa csókja…
Később el sem akarta hinni, hogy a másik volt barátnője is pon-tosan ugyanitt nyaral csak valaki más oldalán; már szinte egyéni, nagyvonalas specialitása között szerepelt, hogy hogyan használ-hatja ki tudatosan, és hatékony módszerekkel a gazdagabb férfi-ak elit társaságait, és most látszólag minden eszközt be is vetett, hogy valóban csábító, nagyvilági nős fürdőruhájában az éhező, mohó férfiszíveket is rögvest magába bolondítsa! Sajnos míg egyesek szégyenkezésbe kénytelenek menekülni csöppet sem előnytelen fizikális adottságaik miatt, addig ez a számító evilági nő úgy méricskélte az adott embereket – persze csak akivel ter-mészetesen önszántából megismerkedett -, hogy kiből mennyit tud csupán anyagi szempontjainak engedelmeskedve kasszírozni! És sajnos nagyon sok esetben ahelyett, hogy átesett volna a ló túlsó oldalára – hiszen a pénzzel szinte soha sem tudott bánni, mintha folyamatosan égette volna a kezét -, ahelyett hogy végleg padlóra küldte volna a tartósított eladósódás, még gazdagabb lett – hála újdonsült, üzleti jellegű kapcsolatainak, amit szokáso-san mindig egy kellően extrém, és kissé forrongón viharos ágyje-lenet követett!
Ezekben a napokban érkezhetett erre a nagyon hangulatos, való-sággal mediterrán klímát árasztó, béke és harmónia szigetére, s hogy még véletlenül se bánthassa meg Melindát Kuczora ezt szándékosan eltitkolta előle! Különben is viselkedése alapján sejtette, hogy mivel roppant okos és intellingens fiatalssszonyról van szó – előbb, vagy utóbb de rá fog jönni, hogy áll a széna a házuk udvarán. Ez jellemző volt piócaként viselkedő exére, hogy még a nászútján sem hagyta békén; vannak ilyen tipikusan gyarló emberek, akik, ha az ember a kezét nyújtaná feléjük azon nyom-ban az egész karjuk is kellene, méghozzá egyenesen töből lesza-kítva!
Melinda hajszíne sokban hasonlított a lenszőkék táborához, de ahogy a lemenő vérvörös sebben ízzó nap megvilágította csip-petnyi nézszínű ragyogás is fel lehetett benne fedezni, míg az exének hollófekete haja volt, és legalább annyira sötétgesztenye, de annál számítóbb szeme!
– Drágám! Egész nap olyan kis dulifuli voltál! Csak nincsen valami bajod? Kezdek aggódni érted? Minden rendben?! – úgy lépett ki a tenger habjaiból mint egy valóságos emberi alkot öltött csábító istennő, csak még vonzóbban! Előnyösen aknázta ki női idomait, amik Kuczorára szinte mindig is hatással voltak, amennyiben a nők anatómiája került terítékre a beszélgetéseik közepette.
– Ne haragudj rám, tudom és megértem, hogy most felhőtlenül vidámnak, és vigyorgósan boldognak kellene lennem, de még nagyon nehezen tudok csak feloldódni! – megfogta gyöngéd alá-zattal finom kellemesen bronzbarnás kacsóit, és megcsókolta még kezének belső szövetfelületét is.
Melinda vágyaktól megadón odabújt dzsungelszerű szőr borította mellkasához, majd sejtelmesen búgni kezdte: – Szeretlek, annyira nagyon szeretlek!
– Tudom, drágám! Én is nagyon téged! – igyekezett olyan jól eles-ni a romantikus filmekből most kölcsönvett szenvedélyes csók-jaleneteket, amennyire csak tudta, de valahogy kicsit mohóbb habzsolásnak tűnt az egész, ahogy kettejük szenvedélyes ajka egymásra kapcsolódott, és szívni kezdte a másikat.
– Oh, Pisti! Ez isteni! Máris olvadok! – kellemesen súgta a nő.
– Kicsim! Kicsit beszélni szeretnék veled, ha szabad? – érezte, hogy szándékosan komolyodik meg a hangja, de semmivel sem szerette volna elrontani az ünnepi hangulatot.
– Mondd csak? Mit történt?! – kissé megremegett a hangja, mert megérezte, hogy újdonsült férfje szíve izgatottan kezd kalapálni, ami a srtesszhelyzet biztos bizonyítéka.
– Az exem úgy gondolja, hogy nem tud nélkülem élni! – nagy megterhelésébe került ezt nem csak megfogalmazni, de ki is mondani!
– Itt van?! – emelkelkedett fel hirtelen nyugodt majdem fekvő he-lyéből a másik.
– Azt hiszem igen! Mert van egy olyan tulajdonságom, ami csak keveseknek adatik meg: megérzem azt, ha valami rossz dolog fog történni!
– De… hogyhogy… egyszerűn nem értem, hogy mit akarhat még tőled az a nő??? – kicsit neki is szándékosan idegesbben csengett már a hangja, pedig mindig is távol állt tőle a rosszindulat!
– Jaj, életem! Egyszerű a képlet: Hatalmat fölöttem! És szerintem, ha rajta állna, mindenki felett gyakorolná!
– Hát ez felháborító! Egyszerűen szavakat sem találok! Egyáltalán hogy képzeli, hogy csak úgy pofátlanul ideállít, és szabályosan szétdullja a már közös életünket?! Azonnal meg kell állítani! Amint hazaértünk feljelentést teszek ellene a rendőrségen, akkor majd meglátjuk hogy mer-e még kekeckedni?! Ezt a szemtelensé-get! – idegesen finom hattyú-ujjait a homokba fúrja, mintha egy égető sebet akarna enyhíteni.
Kuczora még szeretné megmenteni az elveszettnek gondolt hely-zetet:
– De hátha beteg szegényke! Ne feledd, hogy a lelki betegekre illik vigyázni, mert különben önmagukra is veszélyesek lehetnek!
– Ebben tökéletesen egyetértek! De ez a nő már nem beteg, ha-nem valóságos lelki terrorista! Mikor is szakadt meg köztetek a kapcsolat? – fordult feléje kíváncsian.
– Hát ez jó kérdés! Számoljunk csak… Hát megvan annak már leg-alább öt- esetleg hat éve is!
– Na, látod! És akkor te ennek ellenére a védelmére kellsz?! Szé-gyelld magad!
– De kis drágám! Hát mit követtem el, mondd? – kétségbesettsé-gében úgy érzi maga is tehetetlen.
– Előbb aprólékosan utána kellett volna nézned, hogy egyáltalán miféle ember, mielőtt egyáltalán ismerkedni kezdtél vele! Ennyi!
– Tudod szívem én mindig is azt hittem, hogy az ismerkedésnek az lenne a tulajdonképpeni célja, hogy az emberek nem sok min-dent tudnak a másikról, és szeretnének megfejteni a rejtélyek nyitját; az emberi fajhoz – tudod -, szervesen hozzátartozik a kí-váncsiság! – okoskodásnak hangzott a mondata, de egyáltalán nem annak szánta.
– Én pedig azt szeretném, ha végre kiszállna a mi közösen beren-dezett életünkből végre! Megérted?!
– Mindenkivel jóban illik lenni, mert sajnos az ember különösen manapság sosem tudhatja, hogy merre fogja sodorni az élet!
– Ebben is igazad van, de amit ez a kiállhatatlan nő, most már ezt kell róla mondanom megenged magának az már túlmegy minden határon!
Az elmúlt öt évben, mióta csak Melindával megismerkedett egy sokak szerint népszerű társkeresési oldalon erős és megszilárdí-tott kapcsolatuk a kölcsönös bizalom és vonzódáson túl a feltét-len őszinteségen és igazságon alapult; még egyikük sem hazudott a másiknak, és ezt a kisebbfajta lelki fogadalmukat a kölcsönös-ség keretében szerették volna mindenáron fenntartani! Most mintha megszűnt volna félni. Melindának bámulatos érzéke volt elhitetni vele azt, hogy magabiztos és kiegyensúlyozott ember benyomását keltheti, és hogy csakis érte egyedül kell fel a nap! S bájos felesége olyan odaadó volt, hogy a gyerekkori traumák, és olcsó kisstílű megaláztatások egész tárházát is nyugodtan rábíz-hatta volna.
– Bevallom egy kicsit fáj a szívem! – kezte most a fiatalasszony. – Végül is, ha valaki ennyire, szinte már mániákusan ragaszkodik szerelme tárgyához abban van valami különösen romantikus gesztus, vagy te nem így gondolod?!
Később amikor már mindketten bejöttek a lassacskán éjfélhez közeledő tengerpartról, ahol a sós levegőben szinte sokkal éle-sebbé tisztultak érzékeik, és hallásuk távolsága is jelentősen megnőtt, megkérdezte: – Nagyon boldogok voltatok együtt?
– De Drágám! Fölöslegesen én soha senkinek sem szeretek fáj-dalmat, vagy sértettséget okozni! Ha azt mondanám, hogy életem egyik meghatározó szereplője volt az exem, akkor téged bizonyá-ra elfogna a harsány irigység!
– Ugyan már! Bennem ez fel sem merült! Te is jól tudod, hogy so-hasem voltam sem irigy, se féltékeny mások sikereire, vagy buká-saira!
A szerelem már tapintható észleletével megérezte, ahogy Melinda bronzválla finoman hozzáért, és most a tudatos félelem előérze-tétől aprón megreszketett; érezte a fürdőruha átnedvesedett észeinél, hogy kicsi szíve egyre szaporább ütemben dobol, mert nagyon aggódik az ismeretlen holnapoktól…
– Mi baj, szívem?
– Nem is tudom… – gondolkodott el csak egy pár pillanatra az ágya ledőlt asszony. – Másként vagy boldogabb, mint ővele?!
– Ezt egy kicsit pontosítsd kérlek!
– Hát csak úgy tudod! Szóval… hogy hogy érzed magad velem, és hogy érezted magad mellettem, míg együtt voltatok?
– Édes kicsi bolondom – mondta és finoman, mégis érzékien megcsókolta, míg a karjaiba vette. Sokáig csókolóztak, és észre se vették, hogy lassan hajnali négy óra lett, és a tengerparti öve-zetekben valahogy sokkal korábban érezték, hogy felkel a nap.
Melinda megigazította időközben szalmaszáraz haját, majd hoz-zátette: – Jópár dolgot mindannyian elkövettünk, amit bölcsebbek lévén most máshogy csinálnánk! Azt gondolom jól döntöttem, hogy hozzád kötöttem további sorsomat!
– Hát ennek… igazán örülök! – Azt hogy pillanatokig másként le-hetett az exbarátnője bűne volt.
Reggeli ideje lett, és mindenki levonult a svédasztalos étkezdé-hez; legalább is azok, akik nem voltak konkrátan meggyőződve róla, hogy tűrhetően beszélik a helyi gagyarászós angol nyelvet, és legalább az ételek frontján be szeretnék magukat biztosítani.
– Válaszolni fogunk annak a nőnek! – határozott.
– Még mit nem!
– Tudom, hogy nagyon sokat ártott neked életedben édesem, de akkor is megkell értetni vele, hogy most már hozzám tartozol!
– Maximum egy képeslappal! – reggeli végéig ebben maradtak.
A nyár úgy áldozott le mögöttük, mint a mindenség amelyben testük tudatosan, mégis bódultan összeforrt. Az őszies eső úgy zubogott, mint azok az elávrult könnycseppek, melyeket az em-ber utolsó kétségbeesésében hullat segítséget esdve – s még ak-kor se biztos, hogy megkapja a megváltó enyhületet.
– Ahogy megérkezünk a új közös otthonunkba meglásd azonnal fölcsavarom a fűtést, és olyan jó meleg lesz, hogy bebújhatunk a takaró alá! – Mondta az újdonsült férj. – Meglásd mintha kicserél-tek volna minket!
Azonban mikor megérkeztek a berendezési tárgyakat valaki szé-pen gondosan másként rendezte el, mint ahogy hagyták, és a konyhai illatok alapján valaki azon szorgoskodhatott, hogy meg-foghassa csalogató jótévággyal már erősen korgó gyomrúkat! Hallották, hogy valaki jóízűen énekelget a konyhában, miközben ínycsiklandó, gusztusos illatok szállingóznak…
– Te csak nem betörtek?! – rémült meg hangjában is, mint a resz-keteg nyárfalevél az asszonyka.
– Ugyan már! Ekkora sületlenséget! Különben is valaki olyan lehe-tett akinek kulcsa volt a lakáshoz; a képlet igen-igen egyszerű! márcsak meg kell fejteni! – olyan kimért higgadtsággal beszélt, hogy jóformán önmagát is meglepte.
– De hát ki az ördög járhatott itt??? – a fiatal felesége most már kezdett nagyon ideges lenni, mert bár rossz szokása volt, de tör-delni kezdte hattyú-finom kezecskéit. Kuczora gyorsan odament tenyerébe vett a két kis remegő madár-kacsót, és lágyan megcsó-kolta őket. Érezte kézeje finom ereinek hálózatán, hogy a másik nyugtalankodó szíve egyre veszélyesebben hevesebben lüktet, és most ezt szerette volna lecsillapítani.
– Nyugodj meg kis drágám! Megígérem, hogy nem lesz semmi baj! – s már azonnal átment volna a nappaliban tárolt telefonhoz, hogy hívja a rendőrséget, amikor kivágódott a konyha gasztónó-miai ajtaja, és kilépett rajta virágmintás kis köténykében volt ba-rátnője miközben gusztusos sülthúsok illata terítette be az egész étkezőt.
– Hát, szervusztok! Hogy s mint utaztatok? – nem vesztegette fe-leslegesen az idejét, máris incselkedni kezdett Kuczorával.
– Köszönjük, nagyon jól megvagyunk! De leszel szíves és hagy minket magunkra! – ezt már a feleség mondta, aki megemberelte magát, titkosan lelkierőt gyűjtött, és erélyesen, határozottan sar-kára állt.
A volt exbarátnő macskamérges szeme elkerekedett, és meglepe-tésében meghönnent:
– De hát én azt hittem, hogy… hogy mind együtt vacsizunk! – azzal úgy vágta az ebédlőasztalhoz a finom sülthúsos tálat, hogy az előkelőséget takaró percelántál, melyen igyekezett gondosan megteríteni kis híján eltörött.
– Ezt mi sosem mondtuk! Kérlek, távozz az életünkből! – indult meg feléje a fiatalasszony.
– De hát… én azt gondoltam, hogy… egy család leszünk! – már egyre hangosabban magából kikelve üvöltötte, és veszettül ha-donászni kezdett a konyhakéssel, melyet a sülthúsok minél gusz-tusosabb felszeletésére szánt. – Hogy tehetted ezt drágám??? – mérgesen felbőszülten meredt a férfira, aki jobb menekülése nem lévén kétségbeesetten megpróbált menedéket kunyerálni új asszonya karjaitól.
– Én pedig azt mondom, most még tapintatosan, hogy vagy elha-gyod a lakásunkat, amihez már az égadta világon semmi közöd, vagy hívom a rendőrséget, és akkor majd magyarázkodhatsz! Na, akkor… melyik legyen?! – adta a döntés jogát a most teljesen ki-kelt nőnek.
Kuczora valósággal annyira berezelt, és megijedt, hogy míg a csa-ládias perpatvar tartott egész végig a bejárati ajtót leste, hogyha már végképp kenyértörésre kerülne a sor – legalább a szomszé-doktól kérhessen segítséget.
– Most már utoljára figyelmeztetlek! – emelte fel a fiatalasszony. – Ha nem mégy innen a magad dolgára bajok lehetnek! – Most érezte csak hogy órási lélekjelenlétről és bátorságról tett tanúbi-zonyságot, mert a villogó kés látványa aggodalomra kellett volna, hogy okot adjon.
– Jaj, drágám! Én annyira sajnálom, hogy beavatkoztam az éle-tedbe, de olyan jó lett volna egy kicsit beszélgetni! – látszott, hogy a volt exbarátnő össze fog zuhanni; az ebédlőasztalra ros-kadt, és most úgy festett, mint aki teljes sebezhető lelkében ösz-szetört.
A fiatalasszony megszánta, mert kedvesen odament hozzá, he-lyetfoglalt mellette, és óvatosan simogatni kezdte a haját, és vi-gasztalta: – Jól van, jól van! Nem lesz semmi baj! – látta egyre fe-nyegetőbben, hogy az az otromba kés még mindig ökölbe szorul a másik összetörtlelkű kezében; óvatosan simogatni kezdte a kezét, hogy gyöngéden kivehesse a kést.
Amikor a kés már a kezében volt azonnal elhajította, hogy több kárt már ne okozhasson; hála a sajátságos, rutinszerű önvédelmi tanfolyamnak pár hónappal ezelőtt.
– Ugye nem lesz már semmi baj?! – nézett könnyfátyolos szemei közt kutatón hol egyikre, hol a másikra. Kuczora még egy ideig igyekezett homlokára eltűntetni minden verejtékcseppet, amit csak az izgatott stressz és idegesség számára okozott, majd he-vesen bólogatni kezdett, mint aki hirtelen már mindennel egyet-ért.
A fiatalasszony később főzött egy jó adag erős kávét, majd mind-hárman felhajtották; nem hívták a rendőrséget, viszont a fiatal-asszony már másnap felhívta az egyik pszichiáter ismerősét, aki-vel annak idején együtt koptatták az egyetemi padsorokat, és segítséget kért tőle, a volt exbarátnő minél hatékonyabb meg-gyógyítása érdekében.
Kuczora ennél jobb és hatékonyabb házaséletről már nem is ál-modhatott volna; Melinda, mint a XXI. századi modern, és erősakaratú, önállósuló nők többsége ameddig csak tudott eljárt dolgozni, mert azt mondta, hogy nagyon szeretne – lehetőleg harmincéves kora körül teherbe esni. Melindáról hamarosan kó-sza hírek kezdtek el terjengeni; sokan ismeretségi köreikből ész-revették, hogy fáradékonyabb a szokottnál, és voltak esetek, hogy alig állt már a hullafráadtságtól a lábán, és törékenyebbnek is látszott a szervezete, mint vele egykorú barátnőinek.
– Sajnálom, drágám… de most nagyon fáradt lettem! Ha nem bá-nod lepihennék egy kicsit akkor talán sokkal jobb lesz! – Kuczora észrevette, hogy olyan tétován, bizonytalan lépésekkel igyeszik megközelíteni közös hálószobájuk helységét, mint aki életében most először jár ebben a lakásba. Kuczorát sem kellett többször szólongatni felemelte gyengéden az asszonyt, amint akik ölben akarják hitvesüket átemelni a jelképes küszöbön, és óvaotsan besegítette ágyukba, és csókolt lehelt kimerült homlokára.
,,Biztosan terhes, és azért kimerült! – kezdett morfondírozni. De ha az, akkor miért nem fogta el a természetes hányinger ami ek-kortájt megszokottá válik?” – s minthogy költői kérdéseire nem érkezett válasz minden megmaradt szabadidejét, amit munkája nem vett el tőle arra használta fel hatékonyan, hogy az összes terhességi szakkönyveket részletesen áttanulmányozza és meg-próbálja kideryteni, hogy mi zajolhat kedvese testében, ami eny-nyire igénybe veszi, és meg is viseli.
Sorra múltak a hetek, és Melinda pocakja egyre formásabb, egyre gömbölyűbbé kerekedett; az utolsó, döntő hónapokban már olyan volt, mint egy túlérett görögdinnye, vagy óriástök, amit fe-jével lefelé fordítottak. Melindánál pedig nem lehetett sugárzóan boldogabb kismama a föld kerekén. Kuczorával ellentétben, aki – bár sohasem volt se pénzsóvár, sem csak magának kuporgató zsugori -, mégis elrős késztetést érzett hogy matematikai alapon összevessen bizonyos pénzügyi számoszlopok táblázatait; vajon mennyibe is fog kerülni a születendő csemete élete?
Egyre inkább hozzászoktak egymás különös rigólyáihoz, hóbort-jaihoz; például Kuczora mint a ringlisspil kezdett körforgásos mozgásba, ha feje visszintbe került; párnát is csak a végszükség-ben akkor használt, ha már töreddzetebben vette a levegőt, mert rendületlen mindig elfeküdte a nyakát, és ezt Melinda is megér-tette, aki viszont, ha már kellemes alvási pozicióját megtalálta akkorákat kezdett horkantani akár egy morgó, nöstény oroszlán, amit viszont Kuczora legfeljebb csak földugók segítségével tudott elviselni: most viszont mindketten belegondoltak, ha majd közöt-tük lesz a kötelékként szolgáló gyerek meg illik változtatni talán kellemetlen alvási szokásaikat is!
Megint eljött a nyár, és Melinda már csak segítséggel tudott leül-ni, és egyáltalán járkálni egy kicsit; még szerencse, hogy a mun-kahelyén és főleg főnöke a lehető legmegértőbben nyilatkozott a csecsemőkkel való kapcsolatban; neki igaz egy se volt, de megér-tette azokat, akiknek a mindenük a családi boldogság!
– Hát persze drága Melinda! Addig marad szabadságon, ameddig csak jólesik, és ha megvan a trónörököske tárt karokkal fogjuk visszavárni! – mondta mosolyogva, persze azt már ő sem gondol-hatta komolyan, hogy a mostani túlzottan rohanó világban addig várjon a munkavégzés, ameddig le nem jár a szülési szabadság, hiszen akkor bezárhatná azonnal a vállalkozását. Ezért átmeneti-leg amint kiderül, hogy a drága Melinda szülési szabadságra megy felvett egy ,,fiatalabb csibehúst” aki olyan butuska volt, mint a föld, a veztőség – főként éhezőszemű férfitagjai egyes testrészeiért valósággal ölni tudtak volna annyira fantasztikusan csinosan nézett ki! Bár sokan úgy vélekedtek, ha az adott kis höl-gyike a tanulmányaira is legalább olyan alaposságot és hatékony-ságot fordított volna, mint arra, hogy milyen műkörmöket ragasz-szon kacsóira, vagy milyen szempillaspirált használhasson, hogy még előnyöebben tudjon kacsintgatni, mint valami rossz szokás, akkor nemcsak hogy az érettségin ért volna el kilóméterekkel jobb eredményeket, de már az egyetemet is kitűnő képességek-kel felvértezetten járta volna meg.
És ráadásul szinte egyetlen vezetőségi tag sem akadt, aki ne ér-tett volna egyet a gusztustalanságig erőltetett rágózási szokásai-val, ami egy bájos fiatal hölgynél is – ha add valamicskét az illem-re szentségtörés!
– Hát akkor köszönöm, hogy fogadott főnök úr, és további jó-munkát kívánok! – búcsúzott abban a reményben, hogy szülési szabadsága után is vélhetően úgyaolyan szeretettel és tisztelt megbecsüléssel fogják fogadni, mint egykoron.
– Természetesen drága! Aztán küldjön majd egy képet a kiskopé-ról, de csak majd akkor már, ha kibújt! – illedelmesen meghajolt előtte, és ki is nyitotta előtte az ajtót; ami meglepően szokatlan volt egy olyasvalakitől, aki eddig még egy szalmaszálat sem igen tett keresztbe ha arról volt szó, hogy a dolgozók érdekeiért ki kell állnia!
Két nappal később majdnem felrobbant megint egy időzített bomba; Melindának fájó, csikaró fájásai jelentkeztek, és azonnal be kellett szállítani a kórházba, de a mentőautó dúgóba kevered-hetett, mert az másodpercek csak rohantak, és semmi nem tör-tént, ezért Kuczora úgy határozott, hogy sútba vágja előbbi el-képzeléseit, s mint a meszes megindult az autójába ültetve az aggódó kismamát, és mint a meszes jobbára felrúgva most az összes közlekedési szabályt úgy átsüvített az összes jelzőlámpán, mintha valódi emberéletről lenne szó! És nem is tévedett olyan sokat; Melinda vérzett…
Az ügyeletes orvos goyrsan megnézte a kórlapot, és megpróbálta önmagában felállítani a helyes diagnózist:
– A feleségének korábban is voltak már hasi panaszai?
Tanácstalanul tárta szét a karjait; azt sem igen tudta, hogy erre a kérdésre igazán és teljesen mit is lehet felelni!
– Tudtommal nem! Ez még nem fordult elő! Bár… lehet, hogy csak előttem titkolta! – morfondírozott.
– Gyógyszerallergiája van?! – kérdezősködött tovább, hogy lehe-tőleg minden fontos kérdésre azonnal választ kaphasson.
– Szerintem nem!
– Most találgat, vagy tudja is, hogy nincsen?! – horkant fel a má-sik. Szarkaklábas, véreres szemeiből azt lehetett megállapítani, hogy teljesen végigdolgozta az elmúlt harminchét órát.
– Bocsásson meg, de foglalmam sincs!
– Jó, majd meglátjuk! Most viszont ha jót akar, maradjon kint, amíg előkészítjük a beavatkozásra! – azzal már el is viharzott.
Kuczora mint aki valósággal karót nyelt tétova, félszeg léptekkel odasettenkedett az asszonyhoz, aki borzalmas fájdalmakat volt kénytelen ezekben a percekben eltűrni; egykori finom, bronzbőre most teljesen fehérre dermedt, és megvonaglott a fájdalomtól, gyönyörűséges őzikeszeme előbb fátyolossá, majd teljesen áttet-sző üveggé dermedt, és patakzottak belőle a feltorlódott könny-cseppek.
Kuczora megfogta a kezecskéit, amik most olyan árvának, gyá-moltalannak látszottak:
– Megígérem, hogy minden rendben lesz! Ne aggódj semmi miatt! – felelte.
– Jaj, drágám! Ez iszonyatosan fáj! Attól félek… nem bírom ki! Ne-ked kell majd intézkedni!
Az emberben mindig is van egy veszélytjelző rizikófaktor, ami előre bejósolja a nem várt eseményeket is, és a fiatalasszony most helyett, hogy a biztosított túlélésben reménykedett volna a teljes letargia és kiábrándultság vett rajta erőt. Érezte a malom-kősúlyú fájdalom teljesen maga alá gyűri.
Melinda gyönyörű bogárszemén most látszott először a bizonyta-lanság: vajon hogyan fog végződni ennek a komiszkodó napnak az éjjele? Kicsit mindig is szokatlan gondolatnak találta, hogy a legboldogabb, ünnepi pillanatban keljen távoznia az élők sorá-ból; volt ebben valami igazságtalanság és túlzott kegyetlenség!
– Nem hiszek a véletlenekben! Te csak tarts ki! Ha kell bármiáron, jó?! – fogta, szorongatta, és már maga se vette észre de egyre görcsösebben kezdte el szorítani soványka, madárijesztő kezecs-kéit, és érezte, hogy fokozatosan gyengül, és elszáll belőlük a biológiai lét.
Melinda az altatókoktél hatására – amit az egyik nővér az infúzió-val együtt vénéjába bekötött -, gyorsan, fájdalommentesen el-aludt; nem lehetett biztosan tudni, hogy mi az amit ténylegesen hall, és hogy egyáltalán megértette-e még mindig állandó stresszben élő férje szavait, aki még mindig mellette rohant, amint beloholtak vele a műtőbe, és füleibe súttogott.
Ez a pár lakatlan, bizonytalanságban eltöltött pár óra, mintha rádöbbentette volna az élet törékenységére; mintha rájött volna, hogy a legfontosabb dolog szeretteinknek, amíg éber tudatuknál vannak elmondani, hogy imádják, dédelgetik, és mindig is sze-retni fogják őket, mert lehet, hogy holnap már nem lehet több megfelelő alkalom…
E nap éjjelén olyan egyetemes, kiábrándult fáradtság szállta meg, amit az ember csak legfeljebb akkor érezhet, ha tartósan is a ha-lálra készülődik; érezte minden tagja zsigerből elzsibbad, és tes-tetlenné válik, mintha egy kóborló kísértet, vagy árny lenne, aki szüntelen felbukkan az emberek vétkeit számonkérő múltból. Az est további része tartós bizonytalanságban telt el. Közben várat-lanul febukkant az exbarátnője, és ő most legszívesebben, míg felesége élet-halál között küzd drága életéért idejön tüntetően, mint egy megsértett dáma, és olyan az egész helyzet, mint valami kölcsönös felelősségrvonás; érezte öklében az ingerlő ingert leg-szívesebben megfojtotta volna!
– Most hallottam a hírt! Hogy van Melinda? – hangjában nem le-hetett eldönteni, hogy a megjátszott aggódás öltött-e testet, vagy pusztán csak a tetett részvét.
– Neked volt képed idejönni??? – háborgott a másik, de csupán visszafojtottan, mert a kórház folyósóján álldogáltak, és itt szigo-rúan tilos volt az ordibálás is!
– Persze, hiszen Melinda a legjobb barátnőm! Tudom, mit gon-dolsz rólam, de az egy másik dolog, ami a kettőnk dolgát illeti! – szögezte le. – Az orvos mit mondott.
Kuczorán most látszott, hogy teljesen kezdi elveszteni lába alól a biztonságos talajt; érezte fejét megkavarja a tartós őrület, és a lelkiismeret-furdalást, amiért egy önzetlenül drága asszony sze-relmét sem volt képes megvédelmezni, és ez most teljesen kifor-gatja magából.
– Tudod mi vagy te? Egy szemét dög vagy! Hogy ide pofátlankod-tál!
– Kérlek… most nem alkalmas a pillanat! Előbb vérjuk meg, hogy az orvos mit mondd? – hátrált, csak a biztonság kedvérét, mert még jól emlékezett azokra a régi időkre, amíg együtt voltak, és nagyon jól tudta, hogyha egyszer Kuczora kijön a sordából akkor nincs megállás számára és tör és zúz!
– Neked az égadta világon semmi keresnivalód nincs itt! MEGÉRTETTED?! És most légy szíves és hagy békén minket, amíg kedves vagyok! – fenyegetés most a másikat is arcon ütötte, pusztán már a hangsúllyal, ahogy Kuczora kimondta.
– Jó, jól van! – igyekezett csillapítani! – Elmegyek! De később sze-retném tudni, hogy meggyógyult-e! – azzal, gyilkos fensőbbséggel tűntetően kivonult a kórházi folyósok árvaságra ítélt helységéből.
Melindát hajnalban tolták ki; olyan erőtlannek, és falfehérek lát-szott, mint a legszentebb lilomszál, amit valaha is a gyenge har-mat belepett, mégis az orvos szerint teljesen egészséges kislány-nak adott életet, csak nagyon sok vért veszett, ezért vérátömlesz-tésre volt szüksége, és jobb, ha pár napig hagyják pihenni.
Nem sokkal délután három óra körül, majdnem a látogatási idő-ben voltak már Melinda kinyitotta a szemét, és gyöngéden, fárad-tan mosolygott, mert megpillantotta férjét, aki a világért el nem mozdult volna kórtermi ágya mellől, miközben erősen szorongat-ta a kezecskéit, és a halálos izgalomtól, és tartós kimerültségtől elaludt. Boldog házaséletükben talán ez volt a legelső tartós pró-ba, ami sokkal mélyebben öszekovácsolta őket, mint egyébként a hozzájuk korban illő párokat. A betegágy mellett egy kis hófehér asztalkán később mindketten egy levélkére lettek figyelmesek, amin csupán egy-két szerényke pár sor volt olvasható, igencsak hangyanagyságú, apró betűkkel:

,,Remélem, hogy Melindának nem esett semmi baja! Nagyon ag-gódom érte! Értesítsetek, ha van javulás!”

Amikor az édesgeden sundikáló, kisdedet behozták; szerlmük gyümölcsét mindketten sírtak örömükben, bár Melinda most is sokkalta jobban visszafogta magát, mint a mindennen megható-dó Kuczora, és úgy csókolgatták, ölelgették a kis, pufók angyali csöppséget, mintha életük új értelmet, és egyúttal új időszámítást nyerhetett volna…

Latest posts by Tasi83 (see all)




  • Szólj hozzá!