Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

A szerzetes

A SZERZETES

Késő délután érkezett meg a kolostorba, ami egy hatalmas hegy-be mélyen beforódva rejtőzködött: mintha egyetlen célja az lett volna monumentális, és ugyanakkor emberi szemet tökéletesen lenyügőző építészeti sajátosságaival, hogy az emlékezet számára is rejtve maradhasson, tökéletes elszigeteltségben. Mintha szán-dékosan az lett volna egyedüli feladata az éptménynek, amit már több mint hat évszázada emeltek az ott tüsténkedő barátok, hogy lehetőleg néma, megrendítő tanúsággal szolgálhasson a követke-ző nemzedékek számára, de még mindig csupán a bevatatott ta-gok számára, hermetikusan kizárva a nagy nyilvánosságot is, aki-ket kezdetben a hihetetlenül merész kíváncsiság vonzott, és csakis képőbb a folyamatos megismerés.
A szerzetes, akinek egyetlen hobbija, mely szinte már megrögzött hitvallás, és követendő példa lett rendtársai számára az volt, hogy mindenfajta világ – és szépirodalomban járatos volt. Sza-badidejében kedvére áldozhatott különös műfordítói, szépírói, és egyéb – főként irodalommal kapcsolatos -, szenvedélyének, me-lyet szigorúan összekapcsolt a szaktudása alázatosságával, mert úgy hitte, hogy a művészethez nem elég a túlbuzgó elhivatottság, mely sok esetben hetvenkedést, és elbizakodottságot szül, de feltétlenül szükséges hozzá, valamilyen mindenki számára a lélek különös mélyén végbemenő, és főként ott burjánzó, isteni szol-gálat; egyfajta kegyelmi állapot elnyerése, melytől nemcsak az elme tisztulhat meg, de ami segíti átlendíteni az embert a tanús-kodás feladataihoz.
Harminc éves koárig hódolhatott a világi hívságok bujaságának, és miután szerelmi csalódása végett a könnyelmű öngyilkosság helyett, inkább feljött ide a hegyre elmélkedni, néhány évvel ké-sőbb már azt vette észre, hogy sokkal szabadabban, függetle-nebbül, s talán otthonosabban mozog itt, mint a kinti világban. S azóta a csendes, ódon falak között saját magát rejtegette, és ön-kéntes emigrációba vonult a sunyi és kellően alattomos világ el-len, mint száműzött remete.
Most is itt üldögélt a kora őszi napfényben, amikor már hama-rább áldozott a vérkönnyes horizonton a lenyúgvó nap, és ked-venc foglalatosságának hódolt: az egykor gazdag toledói kalifán-tus értékes, és avatatlan emberi szemeknek aligha látható, titkos kézirataiból az arab, és főként elfeledett mór verseket fordítgatta, és gondosan lábjegyzeteket készített magának, hogy melyek azok a különösen fontos részek, melyeket majd több alkalommal is tanácsos lesz ismét elővennie, és fölhasználnia a későbbiek fo-lyamán. Ölbevette a kis báránybőr mappát, és gondos, hangya-szorgalmú kezeivel megpróbált rajta írni, és másolni. Előtte a kő-asztalkán, délelőtt megkezdett uzsonnájának maradványai: juh-sajt, friss kenyér, és hideg víz, – mert a szeszes italokat rendtest-véreitől eltérően megvetette, és nemigazán szerette -, továbbá friss alma, és körte, az egyszerű anyatermészet szent nektár-ajándékai, amik még az egyszerű halandókat is képesek megör-vendezetni. A megmaradt maradványokat szemlélte, amiket aztán a kíváncsi, rakoncátlan, és kellőképp falánksággal megáldott ri-gók, már kezdtek jelentősen csócsálgatni, és most már csak mor-zsák maradtak az asztalon.
Most egyszerre áldott, halhatatlan kedvesére gondolt, aki lentma-radt egy kis eldúgott faluban, és nem tudni, hogy megvárta-e még örökkévalságnak szentelt szerelmével, vagy már választott magának egy tisztességes embert a másik faluból? Ezen kesergett egy ideig, amikor hirtelen kisebb fuvalatt támadt – ami ekkora hegyi magasságokban, és a kristálytiszta, harapnivaló levegőn majdnem mindig megesik -, a kéziratokat, és fordításainak meg-maradt forrásait is gondosan szellő lebegtette, és röpke pillana-tok alatt el is sodorta.
– Testvérek! Kérlek titeket segítségetek rajtam! Meg kell állíta-notok, hogy a kéziratok elvesszenek, és a szellő lesodorja őket a hegyről! – kérlelte rendtársait, akik félbehagyva minden rendű tevékenységüket máris a segítségére siettek, és ki úgy, ki pedig másként elkezdték amilyen goysan csak tudták – lehetőleg a szel-lő előtt -, föszedni a kéziratokat.
– Francisco testvér! – szólt ki a szentatya a sziklakápolnából. – Hát ti meg miben sántikáltok?!
– Szentatyám… – egy ideig még maga is formálta, kesergette kissé szomorú ajkai között a szavakat -, atyám az a helyzet, hogy a szellő majd elvitte egész kézirataimat, és eddig öszegyűjtött tu-dósabb munkáim gyűjteményét, és drága testvéreimet kértem arra, hogy segítségenek nekem!
– De Francisco testvér! Csak nem azt akarod mondani, hogy szán-dékosan kihasználtad rendtestvéreid önzetlen segítőkészségét, csak azért, hogy világi tudományokban jeleskedhess?! – förmedt rá meglehetősen korholó hangon a szentatya.
– Bocsásson meg szentatyám, de mint minden, ami az emberi szabadgondolkodással összefügg, ön is igazán megértheti, hogy a kultúra terjesztése legalább annyira fontos kellene, hogy lehes-sen, mint Isten üdvözítő, és megváltást biztosító üzeneteinek to-vábbvitele! Vagy ön szentatyám hogy gondolja?! – reszkírozott meg magából kipréselni egy fölöttébb fontos kérdést.
– Fiam, jól tudod, az Írás szava szent, és sérthetetlen, már a Bibli-ában meg vagyon írva: ,,Mindenki dédelgesse szerény jussát, és akként mértessék!”
– Igen szentanyám! De szerintem különösen fontos, hogy az antik retorok, és szellemi gondolkodók bölcseleti munkáit is folyvást terjesszük, és másolhassuk, hogy korszakalkotó gondolataik el-jussanak a világ összes többi rendházába, hogy az emberek nyi-tott szemmel merjenek járni a világban, és nem csupán egyetlen, konkrét bejáratott gondolat szerint!
A szentatya erre a mondatra látszott, hogy sokáig küszködik mondanivalója tényleges súlyával, mert egyszerre csak megválto-zott hirtelen, és látszott rajta, hogy roppant dühössé lett:
– Azt szeretnéd Francisco testvérem, hogy a szent inkvizició bi-zottsága elé vitessem könnyelmű ügyedet?! Megtehetem, ha to-vábbra is ezt a nevetséges magatartást folytatod! Most pedig térj vissza tüstént eredeti foglalatosságodhoz, és verd ki a fejedből ezeket a bagatell további ötleteléseidet! – hirtelen megfordult -, Ti pedig! – emelte villámló szemét a többi barát felé. – Azonnal visszamentek dolgozni, vagy bűntársakká, és cinkosokká léptek elő, miként hirdeti azt az evangélium. Ezzel az egyetlen kijelen-téssel fogta magát és eltűnt az ódon káptalan falai között.
A szerzetes mintha meg sem hallotta volna a tiltó figyelelmezte-tést továbbra is kitartó, makacskodó szorgalommal üzte a fordí-tói, és szépirói tevékenységet, és csupán akkor függesztette fel ezt a számára is fontos foglalatosságát, amikor a rendtársai min-dig kellő időben figyelmeztették rá, hogy a szentatya közeleg a távolból. Ez így folytatódott, és nemsokára amikor egyik nap az idősödő szerzetes, aki immáron a kolostor újra választott rend-főnökévé avanzsált tudós munkáit is bátran közzétehette, hiszen az irigykedő, és kicsit féltékenykedő szentatya ebben már nem akadályozhatta.

Latest posts by Tasi83 (see all)




  • Szólj hozzá!