Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Ixión-utód

Még emlékszem az időkre, amikor egyszerűen nem mertem elhagyni az erdők legmélyét.

Távoli – lágy dallamú időkben léteztem előtte, aztán egyszer csak belém hasított a felismerés: lehet, hogy egyes-egyedül én vagyok ilyen.
Felül ember, alul ló.
Ettől az egyetlen ténytől remegett meg a föld és bújt felhők mögé a nap, és emiatt éltem messze-távol az emberektől. Sokszor egyetlen hajszálon múlt, hogy nem vettek észre, hiszen az embereket is vonzotta az erdők mélye… szerencsére sokat beszélnek és nagy zajjal járnak, így évek múltak el anélkül, hogy megláttak volna…
Erdőben járó emberek… Furcsa rongyokat viselnek. – gondoltam, amikor először vettem őket észre. Bizonyára rút betegségektől szenved a testük és azt takarják… netán gyöngék vagy fáznak. A lábukon ormótlan valamit viseltek, ami bizonyára meggátolta őket abban, hogy érezzék a föld göröngyeit, a fű selymét. Volt bennük valami ismeretlen és riasztó, ami miatt már előre éreztem, hogy a találkozás maga lenne a vég kezdete.

***

Vad kancákkal közösültem. Megmásztam őket, mellső lábaimmal magam alá szorítva, hátulról tettem őket magamévá. Hátra-hátravágták fejüket, sörényük mellkasomat csapkodta szűnni nem akarón. Nyerítettek, hörögtek, súlyom alatt remegve bizonytalanul, mégis határtalan, zsibongó örömmel fogadták magukba termetes hímtagomat… utódai azonban nem lettek állati nászunknak.
Hatalmas barna szemeikben bánat játszott miközben ember-kezeim érintésére fülük csiklandva rebbent. Taszítva vonzott közös jövő nélküli lényükben létezésem… ezért váltam óvatlanná.

***

– Gyönyörű mellkasod van – mondta a nő, de nem azt nézte, hanem a hasamat… Bort hoztak a barátnőivel, fonott kancsókban. Táncoltak nekem a réten és kacagtak. Ittak és kínálták a nedűt nekem is. Nektáríze volt, ellenállhatatlan. Kibújtak cipőikből és szinte szálltak tánc közben. Nehéz lett a fejem.
– Hogyan találtatok rám? – kérdeztem nehezen mozduló nyelvvel. Nevettek. Egyikük megcirógatta az arcomat, aztán ledobálták ruháikat a fűre és anyaszült meztelenül folytatták a táncot.
– Egyáltalán nem csúf a testük – harsant bennem a mámor. Egymásba kapaszkodva daloltak és forogtak. Forogni kezdett a rét is, a hold kajánul világított a lankákra, combok villantak, mellbimbók mosolyogtak vissza, kerek és lágy idomok olvadtak az éjszakába. Rózsák nyíltak meg előttem, mézük köszönt a számban, puhaságuk üdvözölte nyelvemet… tüzek égették ágyékomat.

***

Nyilak találtak el. Combomba, derekamba fúródtak… horkantva, sikoltva vágtatott az erdő, gallyakat törve, vadul kalapáló szívvel, jajgató fájdalommal. Húsz férfi és negyven kutya üldözött 7 napon át. “Megrontottad asszonyainkat és lányainkat” – üvöltötte a gyűlölet. Habzó szájjal, tajtéktól mocskosan, gennyező sebektől lázasan értem el a tengerig. Az üldözők hangja rég semmibe veszett.
Földre roskadva rettegtem a világot, amikor távoli sziget felől szférán túli hangot hozott nekem a szél.
A vízbe vetettem magam, nedvessége hűtötte sebeimet, erős lábaim fáradhatatlanul gyürkőztek a hullámokkal.

***

Párás, fülledt, vért forraló örökké-pillanatok jöttek el… igéző szemű, gyönyörű keblű, haltestű lányok énekétől haldokoltam boldogan. Bíborba öltözött barlangok gyógyító-meleg vizében lebegtünk semmi másra sem vágyva.
Megváltoztak.
– Holdtölte közeleg – súgták egymásnak, szivárvány-pikkelyeik acélkékbe váltottak. Sokan lettek, harsány dalba fogtak.
“Te leszel az étel” – jósolta a szerelembarlang. Pipacsok nyíltak a vízben, mikor korábban önfeledten simító karcsú kezek karmai hasították bőrömet. Fölém lebegett a mindenkin úr fekete árny és nyújtotta csontkezét.

***

Könnyem hullott tóba, élet-reményem utolsó morzsái áztak langymeleg vizében.
– Feladom – nyögtem épp, mikor szárnyak suhogása akasztott félelem-kampót minden szirénbe.
Angyal ölelt át, emelt ki pusztulásból és hussant fel, súlyos testemet piheként emelve magasba, hegyek ormáig.
Törékeny volt, mégis óriás. Nemes és erős. Velem léte érintés nélküli gyógyító-bársonyú új élet kezdet.
– Szeretlek – súgtam. Hálám is örök.
– Kentaur vagy – csorgott arcán a válasz és elrepült.

***

A fennsík levegőjétől tért vissza belém erőm, s fájdult fel bennem minden napkeltekor szép, szomorú magány-dala a miértnek.
Vágyam lett aztán… majd apró reményem, mert innen messzire látni… és mintha a körben ölelő felhők mögött különös patkó dobogást neszelnék meg. Alattam mélység, körben pára takaró, mögötte… mögötte ott dobog Ő. Kétely-nélküliség kell, hogy ugorjak felhőn át?

***

– Impressziókban létezünk – búgta a lány. Csak felül láttam, derekát köd takarta. Ölemben ült, kandalló előtt dal született… lélek emelkedett. Körben lebegett a szeretet.

Latest posts by Quentin (see all)




  • 7 hozzászólás ehhez: Ixión-utód

      • 🙂
        Ez az írás a Tiéd lett valamiképpen. Ezért örülök, hogy sokadszorra is mélyet indít meg Benned.
        Persze van, hogy egy írás “feltétel nélküli”. Szerintem ez azért nem az.
        Én írtam, szeretem – több, mint egy pár gondolat… nekem sokkal több – de lehet, hogy lesz jó ember, aki nem érti elsőre – nem lehet azért elvárás ez. De majd azok nem jöhetnek Író-Olvasó találkozóra, akik nem érintődnek meg 😉

    Szólj hozzá!