Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Különös találka

KÜLÖNÖS TALÁLKA

Ideges, mégis leheletfinom kopogás hallatszott végig az ajtó faburkolatán, amiben az ember önkéntelenül is elgondolkozik, miközben túlterhelt, és megviselt agyában egyetlen kérdés fogalmazódik meg: ,,Kopogjak, vagy ne kopogjak?!”
Aztán végül nem hagyta megvesztegetni saját magát elszánt, és tudatos elhatározásában, és több alkalommal is berregő hangon csöngetett. A kellemetlenül csengető hang betöltötte az egész nap zsúfolt gondolatok tartogató, és most pillanatnyi szabadsággal kecsegetető, szánalmas percek végtelenjét, amiben az ember eltörpült borsószemnek gondolhatja magát, és nem pedig egészséges egésznek. Látni lehetett, hogy a hangulatos ház falán, a stukkolt mézrétegek alatt, mintha a falak is veretékeztek volna a nyári kánikula bombázó sugarainak kitéve; minden pállott, dohosodott, és az ember orrát az átható izzadság szaga lepte meg, mint egy kényes egyensúlyi állapot, ami visszarángatja az embert a valóságba.
– A fene egye meg! Hát hol kószálhat ez a drága, emberi lény? – mérgelődött ezúttal csupán motyogva Hoffer Zsombor. Fel-alá járkál egymaga az ósdi, és karbantást igénylő, kovácsoltvas keretes lépcsőházban, ami már bizony jó pár éve nem látott se fölmosó rongyot, se pedig egy mindenre, és mindenkire kiterjedő gondnokot. A nyári, vészterhes, megrekedt, és részeges levegő, csak úgy ontotta magából a tömény, pállott hangulatot, ami az agyban egyfajta egyetemes, zsongító tompasággal ért fel. Az ember úgy érezte magát, hogy a tompa csendet is felfalták az idegei. Odafönt mintha zuhanyrózsa lenne a napsugár késhegyek milliónyi szúráshegyével bombázta ezúttal a mindig rövidebb frizurát viselő embereket. Perzselte a XI. kerületben a már régen cseppfolyóssá változott szurkos aszfalt rétegeket is, ami annyi megolvadt a különböző gépkocsik, és teherautók előnytelen súlyelosztása miatt, hogy szabályos etető – de legalább is nyomvájúkat alakított ki az úttestek szürke tengeréből; mintha a atombomba-sugaras nap játszott volna, és agyagot formázott volna! Olyan volt a képlékeny, és könnyen formázható, sunyi felszín. A városias akácfáról jó lett volna még idejében leszedni az értékes, és tápláló szörpnektárnak való virágokat, amik dús, és csillapíthatatlan, boly-kelyhekként terpeszkedtek a járókelők talpa alá, mint a doromboló állatok.
– Már megint micsoda pechszéria! Ez az! – szögezte le magában a randevúzás során, szinte mindig kikosarazást kapott, pufóktekintetű, mégis talán éppen ettől a sajátosságtól is vonzó fiatalember, aki már bizony rég elmúlt harminc, és – egyeseknek furcsán, és megmagyarázhatatlanul hatva, még mindig szüleivel lakott, holott az ő generációja még régen levált a biztonságot nyújtó, családi fészekről.
S mivel az egyetemes csengetés, és kellemetlen kopogtatás csak nem maradt abba, sőt kifejezetten, mint fokozatosan egyre erősödött volna, biztosra vehették a ház többi lakói; főleg a kisnyugdíjas réteg, akik szinte kíváncsiskodó sportot űztek a pletykákból, hogy itt bizony komolyan vár valaki valakit! Azok közül való volt, akik már sok lehetőséget elszalasztottak, vagy meglehet csak hagyták hadd sodorja őket a felgyülemlett világ, és nem tettek semmit, hogy bármiben is változtassanak már előre berendezkedett életvitelükön… Zsombor nem éppen arról volt ismeretes, hogy várakozzék, és nehezen is viselte a tétlenséget, ami enyhe fokú türelmetlenségével párosult. A fönti lépcsőfeljáróban kuporgott, mint akit szemlátomást nagyon feszélyez a találkozás átmeneti izgalma, miközben gyomrát kisebb görcsök, és hányingerek együttese feszíti. Úgy összezsugorodott, mint aki szemlátomást egész életében kereste volna önmagát, de mégse találhatta meg, és így a többiek szemében jellegzetesen szánalmas, és közönyös látványt képviselt. Térdére tette verejtékező, rövid hajú fejét, ami megszámlálhatatlan gondjai közepette erőteljes kopaszodásnak indult. Persze meglehet, csakis azért, mert a mindig verejtékező fiatalember kedvelte, ha rövid frizurája törődését, és egyéb rendberakást nem igényel, és így a reggeli tisztálkodás kötelező perceiből is el tudott csempészni titokban egy vagy két percet, amit természetesen hasznosan használt fel; míg általában reggelijét falatozta nem kapkodva, megszállt nyugalmú kényelmességgel átolvasta a reggeli napilapokat. Mint mindig, most sem jutott eszébe az arcszesz, vagy bármiféle dezador, ami kicsit kellemesebbé tette volna férfias illatát: így be kellett érnie a mellékhelység ütött-kopott, összevert csempéjű mosdókagylójával, ahonnét még annyi friss vizet tudott kunyerálni a megeresztett csapokból, hogy nem érződhessen rajta a túlzott izgalom kipárolgásának negatív illata.
– Maga meg mi az ördögöt keres itt?! – harsogta egyenesen arcába a megbízott házfelügyelő. –Ha nem tudná, ez egy társasház, és az idegeneket nem tűrhetjük el magunk között! – folytatta tovább károgó, fölfortyant mondatait. – Megkérném, hogy azonnal távozzék, hacsak nem tud valami biztos indokot felhozni mentségére!
S amint ez a kellemetlenkedő, házsártos, házi figura egyre inkább belemelegedett a fenyegetőzésbe Zsombor is úgy látta, hogy már csak egyetlen esélye maradhatott kimagyarázni magát:
– Kérem szépen, bocsásson meg, én csak egy bájos fiatal hölgyre várakoznék, és esküszöm önnek, mindenre, ami szent, hogy eszem ágában sincs további kellemetlenségeket okozni! Én pusztán csak várakozni óhajtanék, már amennyiben ez lehetséges!
A házfelügyelőt sem ejtették a fejére úgy látszik, mert meglepően szerette a kifinomult, és választékos párbeszédeket, így nem győzött mentegetőzni kisebb megrökönyödésében, hogy mennyire tapintatlan, és faragatlan volt vele szemben.
– Oh, nem tesz semmit kedves uram! – szája egyből valami megvesztegethető mosolyra görbült. – Kérem alázattal! annyit, és amennyit várakozik, amennyi magának megfelelő! – azzal fogta a maga már szánalmasan foszladozó fölmosó rongyait, amikből tanácsos lett volna újakat beszerezni, de ezt a ház költségvetése nem tette lehetővé – és megindult a maga járőrzésszerű takarító körútjára, amit most a fiatalember kedvéért, átmenetileg meg kellett szakítania.
– Hát akkor minden jót önnek a hódítási kísérlethez! És persze még egyszer elnézést, ha kezdetben goromba voltam! – morogta oda, majd gyorsan továbbment.
– Nem történt semmi! Köszönöm! – de ezt már visszhangszerű remegéssel kellett utána kiállatnia.
A randevúzási statisztikák azt mutatták, hogy az efféle kissé kellemetlen, és kompromittáló találkozások korántsem vetnek jó fényt, és mindenképpen károsan befolyásolják a további lehetséges történetek menetét, ha már a legelső alkalommal egy kellemetlenkedő emberbe botlik az ember, csak azért mert ezen a helyen ő idegennek számít. Először is minden valamirevaló, kulturált, gavallér ember előbb félszeg sután megkérdezi az aktuális hölgy otthoni telefonszámát, és amennyiben szerencséje van, és nem kap kikosarazást, akkor ezt követik majd a további tettek; találomra és hívatlanul természetesen senki nem követ el olyan mérvű hebehurgya meggondolatlanságot, hogy hívatlanul vendég módjára fölmegy az aktuális hölgyhöz, méghozzá bejelentés nélkül, mert ez bizonyos erkölcsi etikettel szemben homlokegyenest ellenkező hatást érhet el! Aki találomra azt mondja egy hölgynek, hogy: ,,Csókolom a drága kezét! Szeretnék gyónni önnél!” – hát annak több mint valószínű, hogy nincs ki a négy kereke! De hát a szerelem, és a halhatatlansággal fűszerezett érzelem egy kicsit mindenkit bolonddá tesz!
S talán éppen emiatt érthető; ha egyszer valaki az igazinak gondolta az adott személyt, akinek kitárta teljes körűen a szívét, hogy aztán felelőtlenül, és közönyösen a másik összetörtje, hát akkor érthető, hogy többet már csöppet sem szándékozik csalódni, mert megégette magát!
Ha csak egyetlen, valamirevaló barátja itt volna, hogy támogassa ebben a kissé különös, és emberek számára furcsa helyzetben, akár még a fél életét is odaadná, csak valaki segítsen megtalálni a hatásos rutint: a titkos módszert, amivel elnyerheti az imádnivaló hölgy kezét. Holott el nem felejtette szinte sohasem, hogy mennyire zsörtölődött, kínlódott, és vajúdott azelőtt, mire egyáltalán a szalagavatóján annak idején megmerte fogni a táncoló hölgyek kezét, akik felajánlották, hogy vele táncolnak! (persze azt még véletlenül sem lehetett oknyomozók titkos módjára kideríteni, hogy vajon osztályfőnöki utasításra történtek-e a dolgok, vagy valami egészen más állhatott a háttérben?)
Itt azonban a mindent átható élmény igézete munkált egyre szaporábban, agyat zsongítón idegei labirintusában, és a fölfokozott adrealintermelés általános következményeként. Gyorsan elővette kisebb méretű aktatáskájából a digitálisan jelentéktelen, és szánalmasan olcsó kinézetű diktafont, és tüzetesen, a lehető legaprólékosabban megvizsgálta, hogy műszaki szempontból tökéletesen megfelelő-e? S a legfontosabbat ki nem felejtette: Hozott-e kisméretű elemet, ami a ceruzaelemnek pont a fele, mert egyedül csak az volt való ebbe a kifinomult elektronikával rendelkező, hangfelvevő készülékbe.
Aztán rögvest verejtékező, és kisebbfajta kánikulai sokkot elszenvedett, kopaszodó fejéhez kapott: ,,Nem, nem! Képtelen vagyok megtenni!” – szögezte le magában. Szinte részegen támolygott lefelé a lépcsőn, amikor hirtelen apró, tipegő léptekre lett figyelmes, ami sietségükben szorgalmasan szedegették szinte párosával a lépcsőfokokat – lévén a házi, ócska lift, szinte majdnem mindig vagy bedöglött, vagy szerelőt kellett volna hozzá hívni. Most mély, tompa állatias félelem összegződött gondolataiban, majd könnyed, különös mosollyal szája szegletében visszafordult, és szinte fölrohant pár lépcsőfokot, hogy bevárhassa megérdemelten álmai asszonyát, akit a szerelme olyan magaslatokra emelt, mint az olympusi isteneket!
A fiatal, mindig roppant csinos, és bombázó virágszál hölgy a maga szinte egész arcát betöltő, és meghatározó őzikeszemeivel meglepett, és nagyon is csodálkozó pillantást vetett az első pillanatra is nagyon közvetlenül, és barátságosan ható jövevényre. Zsomborról ugyanis szinte minden embernek, aki csak találkozhatott vele, legelső benyomásként úgy érezhette, mint akit már ezer éve ismer, mint legjobb barátját, és akinek ennek folytán akár még belső, és bizalmas titkokat is nyugodtan elárulhat!
– Sze-sze-szeretettel üdvözlöm mélyen tisztelt, hölgyem! – nyögte kis a most furcsán ható, több, mint udvarias, és mindig előzékeny szavakat. –Meg-meg-megengedi?! – azzal mit sem törődve, hogy a hölgy bizony jócskán tágra meresztett szemekkel hosszú percekig csak bámulni tud rá, megfogta a két ormótlan bevásárlószatyrot, ami szemlátomást már roskadozott a finom és lédús gyümölcsök kavalkádjától, illetve a háztartásban szükséges és nélkülözhetetlen élelmiszerek adagjaitól.
– Oh! Hát ez igazán kedves! Nagyon szépen megköszönöm segítségét, kedves… – itt önkéntelenül is elharapta a mondatot. – Hogy szólíthatom?
– Kérem szépen, Zso-zso-zsombornak hívnak! Hoffer Zsombor kérem!
– Hát kedves Zsombor kérem engedje meg, hogy megköszönjem segítségét! De ha nem tart engem túlságosan tolakodó természetnek megkérdezhetem, minek köszönhetem szerencsét, hogy itt találkozunk?! – emelte fel, szép ívben begörbülő, koromfekete szemöldökeit, amik csak előnyösen segítettek továbbra is markánsabban kihangsúlyozni mélyen fekvő, léleklátó, csodálatos szemeit!
– Kérem szépen, drága Hölgyem, ne ijedjen meg! Szeretnék önnel négyszem között beszélgetni, ha lehet, és kötelességem önt figyelmezetni, hogy allergiás vagyok a macska, és kutyaszőrre. Előre is elnézést kérve öntől.
– Hát ez aztán valóban meglepő, mert tudja, kedves Zsombor, én a magam kis állatkáit nem szoktam megkötni, de mivel ön allergiás, ami rossz fényt vetne önre – lévén ez a legelső találkánk -, így kivételt tehetek magával!
– Nagyon szépen megköszönöm! – azzal rögvest meg is hajtotta magát.
– Nem tesz semmit! De megkérném, hogy most egy kicsit szaporázzuk a lépéseket, mert attól tartok, hogy a vett fagyi ár jelentősen megolvadt, és most mindenképpen a mélyhűtőbe kellene beraknom!
Zsombornak sem kellett több nógató biztatás, szinte szaladva rohant föl a legfelső emeletre ahol a fiatal, csinos hölgy a maga kisebb méretű állatkáival osztozott, kis, hangulatos lakásán, és miután úgy volt – ahogy a fiatal hölgy már jó előre megjósolta rögvest eltakarta erősen csöpögő orrát, hogy a kifinomult hölgy még véletlenül se láthassa sebezhetőségében, és megtöretett egészségügyi állapotában!
– Én kérek elnézést, kedves Zsombor! Várjon egy percet! – a hozzádörgölődző, doromboló kiscicákat azonnal elvitte a hátsó szobába. Gyorsan adott nekik egy kis tejecskét, majd óvatosan becsukta az ajtót, hogy ne tudjanak kijönni, de azért legyen még elegendő élelmük, és természetesen az almot mindig készenlétben tartotta.
– Itt is vagyok! – jött vissza körútjáról. –Akkor legyen kedves, fáradjon be. Ott a nappali szobában jó is lesz! – invitálta sugárzóan angyali, ugyanakkor magabiztos mosollyal. – Türelmét kell kérnem, kedves Zsombor! Átöltözöm! – azzal nem zavartatta magát kissé megilletődött, és roppant szerénykedő vendége előtt bement a hátsó hálószobába, és átöltözött. Tíz perc sem telt bele, és újult, nyárias, afféle előnyös szabású koktélruhában fogadta vendégét. A megszeppent fiatalember először felállt, majd, amikor a vonzó, csinos fiatal hölgy kicsit közelebb lépett hozzá, fél térdre ereszkedett, és kézcsókkal üdvözölte, amit a hölgy annyira szokatlannak talált – kivált a XXI. században már legfeljebb csak az igazi romantikus sármőrök bevett taktikája ez a fogás -, hogy roppant előnyösen, és kissé meghatottan el is pirult, majd megbiccentette fejét lágyan:
– Igazán kedves! Lekötelez! – felelte.
– Kérem szépen, biztosan már többen említették önnek, de hadd szabadjon megjegyezzem, Ön rendkívüli, és egyszerre nagyon elragadó hölgy!
– Jaj, drága Zsombor! Most azonnal zavarba hoz engem! – Élénken, és érdeklődön kutató gyönyörű szeme megtelt a meghatottság hártyáival, és csak sokadik erőfeszítésére sikerült fölengednie ismét. Arckifejezése meglehetős érdeklődéssel fordult a fiatalember felé, aki ettől csak még félszegebben kezdett topogni az egyik nádfonatú székben, ahol ideiglenese letette magát. Nyilvánvaló ténynek számított ugyanis, ha az adott hölgyet nem találta volna idehaza, akkor könnyűszerrel eltopogta volna itt az egész napot – lévén alkalmi munkákból tengődő munkanélküli lévén más egyéb elfoglaltsága aligha lehetett! Az inge – ez a nyáriasított, és most szellős ing is mintha alig bírna uralkodni magát, hogy bátran szétfeszítse eddigi kereteit szinte megfeszült rajta, és most roppant kényelmetlenül átnedvesedett a rengeteg sok verejtéktől. Mégis a hölgy lenyűgöző őzikeszemeiben huncutkodó, diadalérzést vett észre, és ez viszont már kifejezetten zsongító, és kábító érzelmekkel töltötte el lelkét.
– Akkor szeretettel hallgatom drága Zsombor! De előbb kérem mondja meg, mert szeretem tisztázni kivel is állok szemközt: tegeződünk, vagy magázódunk? – kicsit fölhúzta lenyűgözően koromfekete, szépmíves szemöldökeit.
– Ahogy az a drága Művésznőnek jobban megfelel!
– Akkor mivel a választás szabad jogát, önként átengedte, inkább tegeződjünk! Tudod így az emberek kicsit közvetlenebbül, bátrabban megnyílik egymás előtt! – karcsú, hosszú lábait most kecses könnyedséggel keresztbe rakta, engedni vélte sejtetni fehérneműjét, de a fiatalember megbabonázott pillanatában ezt nem vehette észre, mert lenyűgözte belső izzású, hipnózisával a hölgy egész arcát betöltő Kleopátra-szeme!
– Tudja, mélyen tisztelt Művésznő, én azért bátorkodtam eljönni önhöz!
A hölgy föltartotta a kezét, így jelezvén hogy lehetőleg tartsák magukat az előzőekben megígért megállapodásukhoz, majd letette.
– Oh, még egyszer bocsánat! Tehát azért jöttem el hozzád, mert biztosan te is hallottad azt a mondást, miszerint: Ha az ember feje fölött összecsapnak a valóban kellemetlen hullámok, akkor jobb azt minél előbb valakivel kibeszéltetni!
A hölgy tekintete még élénkebb, még kutatóbb színezetet öltött; látszott, hogy nagyon érdekli a fiatalember megkezdett története, s mégis volt benne egy jogos kételkedés, hogy ez az ember egyáltalán még beszámítható-e? Mert igazság szerint kérése enyhén szólva is több volt, mit egyszerűsített kívánság!
– Igen, ez így van! – bólogatott, mert mást aligha tehetett volna. Fél hattyú kezét kinyújtotta, és megfogta Zsombor tartózkodó, magába fordult kezét, hogy legalább a lelki támogatás első, biztosabb jelei jól nyomon követhetővé válhassanak. A fiatalember gyöngéden, mintha csak egy halhatatlan, és roppant fölbecsülhetetlen virágszirom lett volna, amit a gőgös istenek rábíztak a földi halandókra kezébe vette az áldott kezet, és tovább folytatta:
– Nézd, az az igazság, hogy én nagyon büszke vagyok elért teljesítményeidre, és tudom, hogy nem szabadna, de kezdek őrülten, és végzetesen beléd szeretni! Édesanyámat, és apámat a személyes problémáimmal nem merem megterhelni, mert mindketten elfoglalt emberek, és apám pedig egy roppant ideges, és agresszív természetű ember, akivel akárcsak a legkisebb lelkiismereti beszélgetés is végzetes kimenetelű lehet: mert tudod, ő talpig ember, és az az igazság, hogy sohasem szerette, ha egy férfi nyíltan fölvállalja, és kimutatja az érzelmeit, ebben megingathatatlan konzervatív!
A hölgy egy jót kuncogott magában: – Oh, hát persze Zsombor! Ezt én is ismerem! Ne is mondd! Az én édesapám is kamionozott évekig, és ő sem igazán tudott azzal a ténnyel mit kezdeni, hogy kislánya a színművészeti pályát választotta, amellett, hogy közgazdász végzettsége van!
A vendégnek most hirtelen megteltek barnás zöld szemei igazgyöngyökkel, és látszott rajta, hogy csupán egyetlen hajszálvékony sáv választaná el attól, hogy végleg elbőgje magát, mégis uralkodni kényszerült magán:
– Tudod, az az igazság, hogy a mi családunkban meglehetősen merev társadalmi szabályok honosodtak meg! Hogy is fejezzem ki magamat?… – töprengett el egy darabig. Megvan! Tudod, a szüleim is, és gyakorlatilag mindenki úgy vélekedik az életről, hogyha egy embernek harmincéves korára nincsen lakása, felesége, kocsija akkor már nem is lesz ,,letelepedett” élete! Illetve – mivel a szülők, és a nagyszülők is alapvetően munkás emberek, így nem meglepő, hogy a kétkezi, dolgos munka számukra többet ér, mint a szellemi javak földolgozása! S amikor szépirodalmi műveket kezdtem írogatni, kezdetben csak a magam szórakoztatására, később már szerettem volna ebből pénzt keresni, hogy megéljek, de aztán ez nem sikeredett! A családba maximum édesanyám volt az, aki még bátorított, hogy: ,,Fiam, ha ettől jobban érzed magad, akkor csináld, amihez csak kedved van!” – s meglehet, hogy ettől borult ki az a bizonyos bili.
A hölgy a ,,bili” szó hallatán ellenállhatatlanul ismét elnevette magát, majd gyengéden megsimogatta Zsombor verejtékben tocsogó, tüskés haját.
– Te szegény, ártatlan kisfiúcska! Nagyon sajnálom!
– Jaj! Inkább én kérek elnézést, amiért fölzaklattalak! De muszáj elmesélnem az életem! – így hát tovább folytatta az ismeretlen ember számára is különös, és megható történetet. Azonban ahogyan a történetbe belemelegedett, és meglátszott rajta, hogy jócskán föloldódik, mert aki tudatosan rejtetten rejtegette mindezidáig saját, sebezhető, és túlérzékeny lelkiismeretét az szinte minden egyes nap vigyázott magára. Az ifjú hölgy pedig szinte csüngött minden szaván azzal a két lélek mélyig is belátó barna karbunkulus szemével, melyben a sötétség sokkalta inkább a barátságos melegséggel párosult, semmint a szakadékok általános érzetével.
A történet menete – kétségtelen, hogy gyors, és váratlan fordulatokat tartogatott –, de talán éppen ezért volt vonzó a művésznő számára, aki szinte szakmai sajátosságnak tekintette világéletében, hogy emberi konfliktusok megoldásán dolgozik. Az ablakon át – ami tökéletesen ki volt tárva, hátha valami tétova, frissítő szellő majd becsempészi a kissé megdohosodott, és áporodott levegő helyére a hűs légáramlatot, és egyenletes légáramlatot, mint egy modernek nevezhető ventilátor működése, – sajnos semmi változást nem tartogatott; csupán az idő lett egyre szánalmasabban elviselhetetlenebb. Ahhoz, hogy a hirtelen jött, és aztán csak egyre fokozódó tikkadtság, és mély, tompa levertség érzetét valahogy megpróbálja enyhíteni a drága művésznő sem tétlenkedett, hanem azonnal bement az aprócska konyhahelységbe, ahol alig két emberen kívül, már tömegnyomorral kellett számolni, ha más is be szeretett volna jutni, és a mélyhűtőből jéghideg, mondhatni fagyott finomságokat csempészett két fagylaltkehelyszerű pohárkába, hogy megkínálja vendégét.
– Remélem megkínálhatom egy kis házilag főzött fagyival kedves Zsombor. Én magam készítettem! – ajánlkozott szinte annyira bájosan, és kedvesen, hogy a félszeg fiatalember agyában máris szöget ütött a hitvány felismerés t.i. ha nem lenne ennyire nyámnyila kis emberke, akkor most rögtön megszeretné csókolni romantikusan ezt az áldott, földre szállt teremtést.
Készségesen, és segítőkészen máris átvette a hölgy jégkockáktól aprókat didergő gyönyörűen ívelt, hattyúkezeiből a kelyheket, és helyet foglalt az étkező asztalka mellett, ami nem lehetett nagyobb, mint egy dohányzóasztal. S ebben a semmi mással össze nem téveszthető romantikus pillanatban, amikor már a másodpercek is a halhatatlansággal flörtöltek, és szinte megszületni látszott a világmindenség az adott pillanatban, Zsombor nem hagyhatta, hogy számára oly kedves pillanat csupán az illúziók martaléka legyen. Minden pillanatot megőrzött szilárd, és gondos memóriagyakorlatokkal formában tartott elméjében, és alig várta, hogy megkóstolhassa az ínycsiklandozó, jeges finomságokat! S amint megkóstolta vissza-visszatért még mindig ébren őrködő gyermekkorának szilárd és megingathatatlan élménye: amikor először evett fagyit, rögtön hat-hét gombóccal, és bizony jócskán elcsapta a hasát. Félszegen megeresztett egy eltévedt mosolyt magában, ami aztán a két arcára ült, amitől az embernek olyan benyomása támadt, hogy ez az ember valóban most kiegyensúlyozottan érezheti magát, mert látszott rajta valami megragadható, belső, lelki harmónia, és az ezzel párosuló mélyebb magabiztosság érzete.
,,Vajon az életben minden cél elérhetetlen? S hiába vágyakozunk rá, és igyekszünk megvalósítani többet, és egyre többet terveinkből naponta, azok csupán csak egyre távolodó tervek maradnak emlékeinkben?!” – gondolkozott.
– De jól érzi itt magát valaki! Csak nem megzavartam kedves Zsombor? – figyelt fel göcögő kacagására a drága művésznő. – Ha meg nem sértem beavatna!
– Oh, kérem nézze el feledékenységemet! Máris! Csak az imént eszembe jutott régen tartogatott gyerekkorom, amikor elsőször ettem fagyit, és máris elcsaptam vele a hasam!
– Hát ez igazán aranyos volt!
A látványtól most hirtelen reszketni kezdett a gyomra, és arra gondolt, ha most nem kérheti meg az imádott hölgy kezét, akkor bizony ebben az életben talán sohasem, annál is inkább mert azzal is tisztában volt – főként különböző médiaoldalak káros, vagy éppen befolyásoló mellékhatásai következtében, hogy minden rendkívüli adottságokkal megáldott, okos, és nagyon is intelligens nőnek már van partnere, illetve már foglalt, és azáltal, hogy ő itt mint valami kissé elfuserált Don Juan merész, és heves udvarlási stratégiákat eszközöl, meglehet, hogy többet árt, mint amennyit ténylegesen használ.
– Ne haragudjék rám drága művésznő, de sajnos kellemetlen tulajdonságom, hogy nagyon szeretek bókolni, és ódákat zengeni a gyönyörű dolgokról! Azt hiszem, hogy javíthatatlan romantikus alkat vagyok!
– Valóban?! Ezt én kifejezett vonzó tulajdonságnak tartom! – mosolyodott el ellenállhatatlanul, és kedvesen. – Szerintem a világba több lovagi trubadúr kellene, mint egyéniségével kérkedő piperkőc. De, ön mit gondol?
– Szerintem manapság a perces emberkék tiszavirág-életű dáridója tart, és az emberek szinte az élet minden területén értékvesztettek lettek, mert ideje korán engedték kicsússzani a kezeik közül a valóban pozitív, és inspiráló személyiségeket, és példaképeket!
– Most, hogy mondja Zsombor, ebben lehet valami!
A levegő kettejük között most valósággal lángolni látszott, mert a hölgy szemében izzó tűzvarázs keletkezett, ami szinte rabságban tartotta az ember szemét. A forró levegő ennek ellenére pedig megkocsonyásodott, és úgy összeállt, mint a ragacsos zselé, ha túlságosan ruganyos. Zsombor időnként azért megpróbálta titkolni el nem múló, és az orrot is kis mértékben irritáló testszagát, ami csak a valóban kényes orrukra lett volna hatással, de azért vitézül helytállt. Aztán folyvást ömlött belőle a szó, és minél gyorsabban beszélt, a drága hölgynek annál jobban kellett iparkodva, és erősen koncentrálnia, hogy semmilyen lényeges részletet el ne szalasszon. Zsombor egyetértő biccentésekkel, és fejrándításokkal, heves gesztikulációkkal adta tudtul élete kálváriáját, és sok esetben negatív traumáit; amiket még főként, mint általános iskolás kellett, hogy elszenvedjen. A hölgy pedig hiába is hagyta volna, hogy a sok érzelmedús, és sok esetben magával ragadó, és szívet facsaró történetbe egy-két krokodil könny le nem gördült volna együtt érzőn hamvas arcán, ezzel is nyíltan jelezve, hogy teljesen megérti, elfogadja, és maximálisan együtt érez a fiatalemberrel a történtek miatt. – Zsombor megértésre vágyott, egyetlen, áldott édesanyán kívül, kinek legféltettebb, legfájóbb titkait is, mintha csak gyónt volna megvallotta, valakire, aki eloszlatja feje felett a komoruló viharfellegeket, és utat mutat neki a kilátástalanság, és sok esetben a reményvesztettség szakadékaiból! S ahogy a hölgy magabiztos, és karakán jelleme is kis híján olvadásnak indult, és megpuhulni látszott az a fajta belső, elrejtettebb én belső, amit általában szándékosan titkolnak, mert az vagy tabu téma sok esetben, vagy intim rész, együttérzését már aligha tudta volna bármilyen eszközzel is visszafojtani, és visszapréselni lelkébe – találomra oda-odavetett egy-egy megjegyzést, kérdést, érdeklődő, és kíváncsiskodó mondatot, ezzel is mintegy elősegítve a minnéltartalmasabb, és lényeglátóbb kibontakoztatást. S a félszeg fiatal vallomása ettől az érzelmes mozzanattól csak még intenzívebb, és még meghatóbbra sikeredett.
– S mondja csak Zsombor! Ne értsen félre kérem, nem szándékozom a múltat ismét fölhánytorgatni, de esetleg nem gondoltak a szülei valami önvédelmi jellegű tanfolyamra, ahol esetleg megvédhette volna magát? Vagy ez önöknél szóba sem került? – eresztett meg egy számára kissé kínosan ható kérdést, mert alapszabálya volt, hogy nem fog vájkálni az emberek magánéletében!
– Köszönöm kérdését! – csillant meg a lelkendezés Zsombor hangjában, mert most valóban elhitte, hogy komoly a másik fél részéről az érdeklődés. – Édesanyám vetette fel az ötletet, hogy engem jobb lenne egy másik iskolába íratni, ahol új környezet, és új barátok fogadhatnának be, és ahol nem kellene naphosszat végestelen végig csak menekülnöm, és bujkálnom a bandavezérek elől! De hamar megbukott ez az elképzelést, mert a lakótelep – ahol laktunk még mindig közelebb volt, mint bebumlizni a városba, és elfárasztón metrózni, és villamosozni oda-vissza akár egy nap többször is! Így erről hamar letettünk! Különben is – folytatta -, ezt is meg kellett volna beszélni! Persze így utólag ez leegyszerűsítetten hangzik, de hogy melyik kézenfekvő megoldás szolgálná legjobban a gyerek érdekeit?
A csinos hölgy egy kicsit közelebb húzódott, és különféle egzotikus kövekből kirakott karláncos kezével megfogta együtt érzőn Zsombor ormótlan nagy, tölgyfavastagságú tenyerét, s ahogy kitapintotta a vastag tenyérbe szinte erőszakosan beszorult izzadságot valami elektromos szikrabizsergést, kellett hogy megérezzen saját bensejében.
– De hát ez már olyan régen történt drága Zsombor! Ilyenkor kínálkozik óhatatlanul is a kérdést: Miért nem tudott ezen felülemelkedni, és egyszerűen elfelejteni az egész borzalmas szörnyűséget, és továbblépni, új fejezetet kezdeni az életében?
– Lásd csak, – mintha mentegetőzne -, én mindent megpróbáltam, de egy idő után az álmatlan éjjeleimen visszatérő rémálmokkal sem vergődtem már zöldágra, és megfeneklett a tutyimutyi tudatomban a megkeseredett gondolat, hogy csak ,fél ember” lehetek ezentúl!
– Oh, te szegény gyámoltalan! Na gyere ide! – azzal gondosan, anyai gondoskodás mellett Zsombor fejét ráfektette ölébe, és simogatni kezdte haját, hogy megvigasztalja. Egy kissé szokatlanul, és furcsán festettek, hogy gyakorlatilag két vadidegen ember – hiszen azok voltak, így egymást támogatva is kiegészíthetik, és támogathatják egymást. Ahogy sebezhető énjében bizony egyre mélyebbre hatolt, és gondjaiba is bepillantást engedett önszántából, növekvő bosszúság fogta el! ,,Mi lesz, ha rosszul tettem azt, hogy ennyi titkomat most egyetlen csapásra kifecsegtem?”
Több mint öt teljes órát sikeredett így izgalmasan végigbeszélgetni egymás között, és észre sem vették máris úgy elröpült a halandó idő, hogy röpke pillanatok alatt beesteledett.
– Oh, hogy elszaladt az idő kedves Zsombor! Te se vetted észre? – hirtelen eszébe villant, hogy meg kell etetnie kismacskáit. – Jaj, azonnal visszajövök, csak meg kell etetnem Grétit, és Izát! Bocsáss meg!
– Nem, nem! Én kérek elnézést, hogy feltartottalak! – szabadkozott, majd gyorsan egy aprócska hófehér cetlit helyezett a meghitt, otthonos kis asztalkára; feltüntetve rajta elérhetőségeit, majd meghajolt, és kezet is csókolt, mint úriemberekhez méltón illik, és kiment az ajtón.
Később a fiatal és tehetséges művésznő bizony sokáig gondolkozott azon, hogy – meglehet, csak azért találkozhatott ezzel a bájos, és roppantul különösen viselkedő, félszeg, ám annál barátságosabb fiatalemberrel, mert a kiszámíthatatlan sors: amit az ember különféle eszközökkel igyekezne befolyásolni valami titkos tervet szövögetett vele, egyelőre azonban azt sem tudta, hogy mit? S ebben az esetben talán mindenképpen a szív törvényei voltak már megmagyarázhatatlan hatással! Magában tisztázta a megkerülhetetlen fölismerést, mely jogosságát igazolta: elég lenne számára csupán egyetlen cirkalmas, és csonka hónap, hogy ízig-vérig behatóbban is megismerhesse ezt a rokonszenves fiatalt. Több időre talán nem is lenne szüksége, de ez mindenképpen a kielégített kíváncsiság ősi érzetével töltötte el! Úgy nyüzsögtek most érzékeny, és művész lévén törékenységig fokozott lelkében az izgága gondolatok, akár a nyüzsgő, kezelhetetlen hangyák a természet oltárán.
Nem gondolkodott, inkább azonnal cselekedett. Azonnal fölkapta a mobiltelefont, majd betárcsázva a már megelőlegezett hívószámot, izgatottan várakozott, hogy az éret másik, meghosszabbított hullámain az ismerős valaki fölvegye!
– Halló, halló! Te vagy az Zsombor? Itt imádott művésznőd beszél! – kezdte.
– Szeretettel üdvözöllek! Hát hogy vagy így pár óra távolából, ha meg szabad kérdezni? – a kellemesen lágy, és kicsit búgócsiga, gépesített hang, most békésen elringatta zaklatott idegeit.
– Amennyiben neked is megfelel, úgy szeretnék veled, még tartalmasabban beszélgetni, mert úgy érzem, hogy még nem fedeztük fel kellőképpen, és tartalmasabban egymás gondolatait! Persze csöppet sem szeretném erőltetni a dolgokat, és te döntesz! Ha ez neked megfelel! Mit gondolsz?! – türelmesen várakozott.
– Ha megígéred, hogy imádott háziállataid nem lesznek a közelemben, akkor minden további nélkül lehet róla szó! – ütötte el egy kissé sanda tréfával a helyzetet.
– Alig várom az újabb felejthetetlen élményű találkánkat! Sokszor megpuszillak! – majd lerakta a kagylót. Talán csak azért ennyire hirtelen, mert titokban megérezhette a lelki párhuzamosság hullámhosszait.

Latest posts by Tasi83 (see all)




  • Szólj hozzá!