Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Óriás

Óriás (56)

Az univerzum nagy bajban volt. Bolygók tértek le pályájukról s veszélybe sodorták egy egész galaxis létét. Látta ezt az, aki rémülten próbálta megóvni a Rendet, amelyben eddig oly nagy örömét lelte. Egy elszabadult bolygó megzavarhatja az egész univerzum működését.

4500 évvel ezelőtt Nuti fáraó főpapja egy akkor már ősrégen lejegyzett emlékre hivatkozva arról beszélt, hogy létezett valamikor kint a világűrben egy óriás, aki képes volt rendet teremteni az égitestek között, vagy akár dönteni is bolygók sorsáról, ha azok elfáradtak már, vagy letértek pályájukról, hiszen ezzel megzavarhatták a Rendet. Egyszer aztán úgy alakult, hogy képtelen volt megfejteni, melyik bolygó, vagy csillag miatt semmisülnek meg egész naprendszerek. Amikor aztán már egy galaxis széthullása más szomszédos galaxisok létét is végzetes bajba látszott sodorni, pánikba esett. Kapkodott ide, oda, de egyre csak több gondja támadt. Végül elkeseredésében szétzúzta az egész univerzumot. Sokáig ő maga sem értette, miféle állapot az, amibe akkor került. Egyfajta bezártságban, a legteljesebb sötétségben és semmiben találta magát. Sajnálta azt a sok tönkrement galaxist, a bolygók rendszerét, vonzások és taszítások tökéletességét. Miért kellett ezeknek meghibásodni? Már kezdte úgy vélni, hogy megtalálhatta volna és, igenis leküzdhette volna azt, ami a bajokat okozta. Haragudott önmagára. Tehetetlenséget érzett. Dühítő tehetetlenséget. Ebből táplálkozott és növekedett az a leírhatatlanul nagy energia, amely szinte szétfeszítette. Félt, hogy ő maga is megsemmisül. Márpedig, ha ez megtörténik, akkor mi értelme volt eddigi létezésének, mi értelme volt annyi csodálatos mesterműnek: az Univerzumnak?

Amikor már a végsőkig elkeseredve készült fel a végre, a teljes tanácstalanságtól sírva fakadt. Ettől egy ismeretlen, de megnyugtató melegség töltötte el egész lényét. Nem értette, mi is történik valójában. Könnycseppet látott lebegni, amely egy csillogó gömbbé vált, a gömb közepében pedig halvány fény lüktetett. Tekintete elfogta a látványt és nem engedte el. Látta, amint egyre határozottabb képet ölt. Úgy nézte, mint ahogyan egykor a bolygókat csodálta. Megkönnyebbülést érzett, reményt és jövőt. Az örömtől újabb könnyek hullottak körülötte, s mindegyikből bolygó lett, a bolygókból naprendszerek, galaxisok, s lám: az Univerzum újra megszületett és működött.
Arra gondolt: nem múlhat el nyomtalanul, hogy valaha létezett már és működött egy másik univerzum. Valahol emlékeztetőt kellene hagynia mindarról az átgondoltságról, amely összetartotta és biztosította a korábbi Rendet. Akkor az elsőként elfogott könnycseppre tekintett és megszületett a gondolat: ez lesz az a bolygó, ahol az azon élőkkel minden égtájon piramisformájú épületeket rakat fel, meg óriási karcolatokat, figurákat készíttet, amelyek jelentését a későbbi csodálók majd csak kutatni tudják, de megfejteni soha Pedig ad nekik abból, ami a legfontosabb: értelmet. De nem túl sokat! Végül, lassan talán rájön valaki, hogy a jelek összessége üzenet lehet egy magasabb értelemtől. Az, amit ő hagyott nekik: már volt egyszer egy Univerzum.

Ezért csodáljuk a piramisokat bolygónk minden földrészén, még az Antarktiszon is. Számtalan megdöbbentő építmény, barlangrajz ejt ámulatba. Tudósok hada állítja: összefüggés van közöttük. Látjuk, fogjuk, olvassuk, magyarázzuk, megvitatjuk, de biztosat senki nem tud.
Az óriás, akinek nincs okvetlenül emberi formája, ott van kint és ügyel, nehogy késő legyen, ha az első könnycseppjéből formált bolygót valami megzavarja sok millió éves keringése közben, hiszen akkor eltűnne az emlék, az üzenet, amit már majdnem megértettünk.

Göteborg, 2018.

Latest posts by PiaNista (see all)




  • Szólj hozzá!