Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Tudományos szenzáció

Néha olyan érzése van az embernek, mintha a többi ember szándékosan már-már előre provokálná az adott jelent azzal, hogy egyszerűen, és megrögzött könnyelműséggel kiprovokálja a saját magánéletét! Hiszen láthatjuk, naponta hallhatjuk, és mégsem tudunk eléggé hinni a fülünknek, hogy az ú.n. híresebb, vagy ismertebb emberek mennyire előzékeny, és ugyanakkor szinte már feltűnő exibicionistasággal mutogatják kis családi fészküket, és a hosszú, kitartó évek összehozott tárgyiasult gyümölcseit. Szinte már kedvünk lenne néhanapján a saját hajunkat tépdesni, vagy legalább is fejünket illedelmesen, és minden kockázattól mentesen a falba verni, mert a zöldszemű kis szörnyeteg a – tudatos féltékenység -, hogy másnak jobban megy és akkor nekem meg miért nem sikeredik semmi, megfertőzi, majdhogynem tökéletesen ellehetetleníti szürkévé fakult mindennapjainkat. S mégis néhány éven belül, ha az adott populárisra hizlalt bulvárjellegű médiában hirtelen a perc-emberkés hírnevekkel berobbant trend-ikonok nem tudnak eléggé színvonalasan együttműködni hipp-hopp egyik percről a másikra azon kaphatják magukat, hogy alig pár éven belül szándékosan leírták őket, kiestek a szenzációkra éhező köztudatból, elsikkadtak, vagy elfelejtődtek! Elrugaszkodott számító kis fantáziánk még azt is bátran, és minden teketória nélkül képes elhitetni velünk, hogy mostanság közkedvelt népszerűségnek örvendő okostelefonokkal váltott digitális üzenetekben fogunk teljesen kommunikálni egymással, és az emberi szép, és hangzó beszéd csupán fonetikai, artikulálatlan, és azonosíthatatlan foszlányhangok összekuszált halmaza lesz csupán, mint egy ki tudja hányadik XXI. századi Bábel tornya!
Sőt! az egészségügy jelenlegi állapotát tekintve és méregelve a gyerekeket már egészen kicsit korukban arra fogják oktatni, hogy hogyan működhet egyénre kiszabottan a modern orvostudomány – miután a valamirevaló hasznosítható ifjú munkaerő már régen elköltözött, vagy el vándorolt a környező kisebb térségekből is! A diabetikusok, illetve kis hazánkban nagy népszerűségnek örvendő életmód tanácsadók már most előre csak olyan ételek, édességek, és italok kikísérletezésével foglalkoznak, melyek törvényszerűen, emellett bizonyítottan – meglehet, csak hasznos tápértéket képviselnek az emberi fejlődésben lévő szervezet számára -, viszont, amik mégis íztelenek, és ehetetlenek; elvégre tökéletesen hiányzik belőlük mind a só, mind pedig a cukor – ezzel is erősítve az egészségesebb életmódba vetett kissé butító agymosó hitet!
Ezek szerint néhány éven belül az lehet a dolce vita ismertető jele, ha csupa szép, és szexis, kisportolt ember fog rohangálni az utcán, miközben az ú.n. kulturális nevelésüket teljesen elhanyagolják, illetve az autó didaktikus felfedezésről tökéletesen megfeledkeznek! Manapság már az ember sem teheti ki úgy a lábát a korom szürke sötéttel fenyegető éjszakai városba, hogy folyamatosan ne kelljen a háta mögé pillantani, nem követik-e?
Lassan már az egyszerűbb emberek is kezdenek megrögzötten ott tartani, hogy akinek nincs elegendő biztosított anyagi háttere, és neve az adott ilyen-olyan szakmákban, vagy szakképzettségekben az már nem is jegyezheti el azt, vagy nem veheti feleségül azt, akit szívéből megszeretett! Sőt, ennél egy kicsit tovább kell mennünk adott vizsgálódásunk konkretizált tárgyát tekintve az adott ,apósjelölt” egyenesen leendő vejének fogja szegezni a kérdést többet keres-e, mint egy vállalkozó, vagy nevesülő ilyen, vagy amolyan vállalati agytröszt?
S vajon ilyen feltételek mellett miről is álmodhatnak azon őrzők, és hírmondók, akikben még valahol rejtetten legbelül még pislákol egy kevéske a halhatatlanuló romantikák, és széptevő bókolások érzékelhető, és átérezhető lánglobbanásaiból?
Minthogy a disznólkodás, és az egyetemes trágárkodás századát éljük talán éppen az lehet majd néhány éven belül az egyik legígéretesebb, talán legvonzóbb emberi tulajdonság, ha egy pufók, kissé túlsúlyos fiatalember, akinek komoly önértékelési zavarai vannak, és ezért nem is igen megyeget emberi társaságba egy szál vörös, vagy fehér rózsával, vagy kedvenc liliomjaival beállít álmai hölgyének munkahelyére és csodálkozó, ámuló tekintetek kereszttüzében majd letérdel, mint egy középkori lovag; megfogja a másik enyhén reszkető, és most jelentősen verejtékes kacsóit, és suttogó, félszeg hangon megkérdezi tőle, vele maradna-e még legalább harminc-negyven évre, amíg szívükben teljesen egyek?
Könnyen megtörténhet, hogy alig egy évtizeden belől klinikai laboratóriumban azon fognak kísérletezni, hogy az egyes emberi gesztusok, és adott viselkedésminták hogyan befolyásolhatják a már meglévő, és kialakult érzelmeket: különös tekintettel a bókolási technikák hatékony elsajátítására?
Éppen a buszon utazom, és szemem kissé álmos, enyhén kialvatlan, és álmos gödreiből próbálok óvatosan farkas szemezni egy bájos, ifjú hölggyel, akinek szemet még most sem láthatom, mert mintha csak önmaga elől is rejtőzködne nagy, légycsapószerű, elsötétített szemüveget visel, és nem adja talán még önmagának sem meg a kínálkozó lehetőséget, hogy egy nálánál kétségtelenül szakadtabb, és pufókabb emberkével megismerkedhessen anélkül, hogy le kellene tennie már majdnem ínhüvelygyulladást kapott kis kezecskéi közül legújabb adroidos okostelefonját!
Az egzotikus szépségű, kissé túlzásba vitt szoláriumos hölgyemény úgy néz bámulva farkasszemet legújabb androidjával, mintha egyenesen valami ördögi szerkezet volna, mely sakkban tartja minden érzékszervét; főként a babonásan csillogó barnaszemeit, melyek vélhetőleg már tucatjánál több férfiszívet összetörtek!
Amikor ránéztem lehet, hogy valami szemtelenségnek, vagy provokációnak tekinthette; bíborsziromszerű, enyhén telt ajkait huncutmódon beharapta, mintha valami egzotikus, déli tájú gyümölcsöt kóstolt volna, ami savanykás ízével megzavarta kényeskedő ízlelőbimbóit.
Majd továbbra is fogta az okostelefonját és az érintős képernyővel addig játszadozott, míg a harmadik, vagy negyedik buszmegállónál fürge gazellakarcsúsággal már le is szállt.
Aztán a helyre egy másik szintén klasszikus, merev, szemlátomást kissé fagyos tekintetű, mézszőke hajú, skandináv szépség tévedt; aki bizonyára sorozatosan nyerte fiatalabb korában az iskolai modell és szépségversenyeket úgy, hogy már neveznie sem kellett!
Óvatosan felemelte gyönyörű tekintetét, és őzikeszemeivel, mintha huncut játékot játszana párszor felém kacsintott, hogy láthassa válaszreakcióimat; én tétován azonnal törölgetni kezdtem homlokomat.
A svéd szépség hirtelen valami nagyon mókásat láthatott, mert rám nézett, és teljes szívével, mely minden egyes esetben az őszinte mosoly forrása előbb elmosolyodott, jóízűen, majd a harmadik megálló után egyet kacsintott felém, mintha nekem akart volna titkos, ám egyértelmű, nemzetközi szerelmes jelzést leadni, aztán fogta magát, és gazellalépésekkel már le is szállt.
Aztán, amikor már azt gondoltam magamban, hogy a magamfajta bájos, pufók, tüneményesen kisgyerekes pofikájú fiatalemberrel már senki sem áll szóba egy valódi angyali tünemény szólított meg, miközben mereven kibámultam a bepárásodott ablakon.
– Bocsáss meg… szabad ez a hely?! – hajolt annyira közel hozzám, hogy éreztem sziromhangú, dallamos szívdobbanásait.
– Tessék parancsolni! – álltam fel megszeppent félszegséggel, mint amikor a legtöbb esetben még nem dönthettük el egyértelműen, hogy átadhatjuk-e kedvenc ülőhelyünket, vagy hagyjuk várakozni áldozatainkat!
A fiatal gyönyörű hölgy sem kérette magát sokáig óvatosan lehuppant mellém, és csöppet sem zavarta kissé mackós, és enyhén telt termetem.
Kínos, feszült csöndesség telepedett a kellemes hangulatú utazásra; csupán azt nem tudtam, hogy vajon a magam szótlan némasága volt-e a ludas, vagy az időközben valósággá szelídült tény, hogy egy számomra rendkívüli emberi lény leült mellém! Egy ilyen kis senkihez, mint aki mindig is voltam!
– Hihetetlenül gyönyörű a budai vár! Nem igaz?! – jegyezte meg miközben egy váratlan, és nagyon romantikus sóhaj hagyta el vérvörös ajkait. Az ember azt hihette volna, hogy ott helyben a szerelem körbe vesz mindent.
– Hmm! – mormogtam magam elé szólva, mintha csak félrenyeltem volna egy kellemetlenkedő falatot.
– Te mit szólsz hozzá? Hát nem fantasztikus, hogy mit tudtak már akkoriban a reneszánsz mesterek? – most már nyíltan hozzám intézte a felcsigázott kérdéseit, és ezzel sokáig úgy éreztem egyszerre sért és tisztel meg; hiszen csak alig öt perce, hogy helyet foglalt mellettem, és ezalatt a kisebb örökkévalóság alatt rögtön letegezett, mintha a legjobb barátja volnék, és még rögtön igyekezett behatolni a személyes, intimebb szférámba!
– Nos! Szerintem is! – köszörültem meg a torkomat, mint aki hosszantartó betegségből gyógyul, és nem igazán akaródzik megszólalnia.
– Oh! Ne haragudj! – fordult megint csak felém. – Dia vagyok! – kis kacsóit egyenesen az orrom elé helyezte, és én mint akit úriembernek neveltek azonnal kézcsókkal tiszteltem meg.
Úgy megilletődött, hogy gyönyörű, hamvas, enyhén szeplős arcocskáján máris megjelent az árulkodó, leleplező pír; mint akit máris foglyul ejtettek saját érzelmei; mintha tűz perzselte volna meg rögtön elkapta a kezét úgy, hogy majdnem meglegyintett kisebb figyelmetlenségében.
– Jaj, bocsika… – szabadkozott. – Még nem volt időm hozzászokni, hogy akadnak még egy személben lovagok, és úriemberek!
Most egy csapásra, mintha a képzeletbeli stafétabotot egyenesen átadta volna egy elképzelt versenyen -, rajtam volt a bemutatkozás sora:
– Alfréd vagyok! Örülök a szerencsének! – próbáltam mosolyogni, de ez inkább mindig is egyfajta különleges, kicsit idétlen grimaszos vigyorgásra hasonlított.
– Csak nem a Batmanből neveztek el téged? – lelkedezett, mint a kamaszos csitrik többsége, ha valami újdonságról értesül.
– Sajnálom, ha csalódást okozok – feleltem. – Édesanyámnak volt a határozott terve, hogy ne apám után nevezzenek el!
– Jaj, ne haragudj! Nem akartalak megbántani! – vette észre rajtam a hirtelen támadt hangulatváltozást!
– Semmi baj! Édesanya egész egyszerűen nem szerette apám nagyon régimódi nevét!
– Megkérdezhetem mi a neve apukádnak? – kíváncsiskodott.
– Béla! – hangom egyszerre volt ironikus, és ugyanakkor kissé erőltetetten szellemes!
– Hihi! – kuncogott. – Ez nagyon muris! – lelkendezett.
– Örülök, hogy tetszik neked!
– Nem azért mondtam! Bocsi! Csak tudod még annyira új ez nekem! Ez a pezsgés, meg nyüzsgő nagyváros! Műtöris hallgató vagyok az ELTÉ-n!
– Ennek nagyon örülök! Tudod én most utolsó évezem töri szakon, és a szakdolgozatomat nemrég adtam be, hogy értékeljék!
– Hűha! De izgi! – lelkendezett. Ebben a pillanatban jobban irigyeltem törtető, életvidám, lázadó optimistaságáért. Mintha sokkal több lelkesítő önbizalom szorult volna csillogó őzikeszemei mögé, mint nekem.
– Tudod… sokkal inkább szerettem volna irodalomtörténész, vagy klasszika-filológus lenni! – bukott ki elcsigázottan a számon.
Megszánhatott, mert hangja érzelmesebb, és részvétteljesebb lett:
– Biztos vagyok benne, hogy aki eddig kibírta ezt a kőkemény sulit, az mindenképpen eléri az álmait! Csak semmi esetre sem szabad feladnod!
– Hát, így gondoltam magam is, aztán… a nyelvészeti tanszék munkatársai kis híján az öngyilkosság határáig kergettek a telhetetlen maximalizmusukkal!
– Most biztosan viccelsz ugye?!
– Sajnos nem! – látszott rajtam, hogy talán életemben most másodjára vagyok ennyire határozott, és komoly!
– De hát én mindig azt hittem, hogy az egyetemen azért… rendesek! Elvégre ott már érett felnőtt fiatalok tanulnak!
– Az attól függ, hogy mihez képest!
– Mitől függ? – kérdezett kapásból vissza, mint aki rosszul hallott egy mondatot.
– Aki nem haladja meg zárthelyin a hatvankét pontot, azt egyszerűen senki csatornatöltelékként kezelik, és meg is vetik!
– Ezt nem hiszem el!
– Bocsáss meg, de én is csak azt mesélhetem el, amit tapasztaltam! Ebben semmi félrevezetés, vagy köntörfalazás sincs!
A fiatal hölgy ezen kicsit elmélázott, majd jött egy újabb megálló, és magamban azt gondoltam, hogy most vagy soha! Ha ebben a pillanatban leszáll, akkor a sors talán nem minket választhatott, hogy összeismerkedjünk egymással; de a busz nem lassított, és már megint is tovább át az Erzsébet-hídon egyenesen a Ferenciek-terére! Az ifjú, tüneményes hölgy pedig továbbra is ott ült mellettem!
Látszott, hogy annyira felcsigázták a történtek, és kutató kíváncsisággal csüngött szinte az összes mondatomon! Ennyi erővel nyugodtan, szemrebbenés nélkül is hazudhattam volna neki! De inkább mindig őszinte udvariassággal megmondtam az igazat!
– Egyszerűen kész szemétség, hogy az, akik folyamatosan a könyvtárakat bújják, meg kutatnak ennyire nincsenek megbecsülve! Ezt fölháborítónak tartom, és petíciót fogok benyújtani a feljebb viteli bíróságra! – kis csicsergő hangja talán ebben a pillanatban volt a legbájosabb, és legcsilingelőbb!
– Hát… sok sikert kívánok hozzá! – arra gondoltam, hogy megpróbálok óvatosan felállni így jelezvén számára leszállási kérelmemet! – Megbocsátasz?
– Miért is?! – nézett rám csodálkozó bociszemekkel.
– Szeretnék leszállni, persze csak, ha te is az egyetem felé tartasz, mint én!
Kiderült, hogy az ifjú hölgy negyedéves volt a Színművészetin, és nemsokára készülő vizsgaelőadásuk miatt volt fokozott, neuraszténiás izgalomban!
– Éppen próbálunk egy vizsgadarabot, és a rendezőnk már szabályosan tépi a haját is, és rekedtre kiabálja magát, mert valami beállítás sohasem úgy stimmel, ahogyan azt éjszaka megálmodta! Kicsit félünk is tőle nagyon, mert kiderült, hogy az ő vég szava lesz majd a döntő a diplomaosztásnál! Ha gondolod, egyszer nyugodtan meg is nézhetnél minket!
Erre természetesen én is meginvitáltam a magam tanári vizsgaelőadásaira, és kölcsönösen megbeszéltük, hogy amint lesz egy kis időnk leülünk valahova beszélgetni, hogy egy kicsit jobban megismerhessük egymást!
Ő volt az, aki kezdeményezett, és mivel én mindig is szándékos félszegséget, tétovaságot, és gyerekes tapasztalatlanságot árultam el viselkedésemmel kapcsolatban, egyszerre szándékosan le is lepleztem magamat!
– Igazán örülök, hogy megismerkedtünk! – jelentette ki az Astoria sarkánál, ahol mindketten úgy toporogtunk, mint az elfogódott szerelmesek.
– Te merrefelé mész? – karolt belém könnyed természetességgel.
– Hát… csak ide az egyetemre! – feleltem.
– Tudod mit? Egy kis darabon elkísérlek, és közben még mindig beszélgethetünk!
– Ez nagyszerű ötlet volna!
Sajnos arra már kevésbé gondoltam, hogy nem igen lehetett alkalmam rá, hogy kitapasztalhassam milyen kellemes dolog is egy hölggyel sétálgatni; tekintettel eddig egyszer sem voltam randizni! Ezért jóformán a hölgy fantasztikus sportosságával kellett, hogy beérjen, mert úgy meglódultam, mint akit szabályosan üldözőbe vett egyszerre akár több fenevad is!

Latest posts by Tasi83 (see all)




  • Szólj hozzá!