Valami készülődik…

VALAMI KÉSZÜLŐDIK…

– Nagy vihar lesz kedves uram! – mondta baljóslatúan az egyik pufókarcú ember. Mint aki valamit közöl a világgal, és mégsem veszik észre, csak mikor már túl késő…
A felhőbe hanyatló, késő őszi napfény időnként makrancos esőfüggönyöket cipelt bárányfelhők vegyületeként a hátán
– Meleg lesz máma! Nincs miért aggódni! – ezt már egy kerekkertes szemüvegű, tanáros emberke mondta; az ember első pillantásra inkább vélte valami nagy belvárosi szobatudósnak, vagy könyvtárosnak, semmint értelmiséginek, de ez most a többséget nem zavarta.
A Ferenciek terén a templom főterén – ahol állandó jellegű, kisebb-nagyobb felújítási munkálatok zajlottak, hogy ezzel is tudatosan felőröljék az emberek sebezhető idegrendszereit csupán a galambok szokhattak hozzá az állandó jellegű porhoz, piszokhoz, és azokhoz a már-már különleges szitokszavakhoz, és obcén ,,szakkifejezésekhez” melyek legnagyobb többsége az éppen ott posztoló kemény munkát végző munkások szájából hangzott el. Az egyik oldalon a markoló és egyéb munkagépek beütemezett, már előre beállított zaja, és krampácsolása hangzott; mintha egy olyan fülnek fölöttébb kellemetlen óraszerkezet mozgott volna folyamatosan, amit sehogyan sem lehet megszűntetni, vagy leállítani.
Reggeli órák kezdete volt még ez, amikor a legtöbb ember is inkább úgy áll a munkához, hogy helyette dolgozzanak, s őt kímélve hagyják. Itt is ez volt a helyzet. Egy nyeszlett, kissé gebe testalkatú, nagyon fiatal, és sovány, meglehetősen inas, és még nagyon fiatal lebarnult ember fogott egy lapátot, és míg a többi öt ember az adott gödör mellett azt leste árgus szemekkel, hogy ez az egyetlen dolgozik, ők kényelmesen beszélgettek, és röhögcsikéltek, míg az építésvezető meg nem jelent az aznapi ,,raportra”.
– Te, Józsikám! Csak óvatosan emeled édes fiacskám azt a vastag lapátot, mert vízhólyagos lesz a kezecskéd! – ugratták a gödörben senyvedő, verejtékkel fizetőt.
– Nem való mán’ nekem sem ez a meló! Mindig csak, mint a barmokat hajtják a vágóhídra az embert, miközben a legtöbb suska a vállalkozó zsebében landol! Ennek osztán nem fog örülni az asszonyka! – így a másik, akinek volt még egy kisebb rágott dohánya, most azt tömködte bele valami ki tudja honnan szalajtott foszlós papírba, majd igazi elegáns csinnadrattával gyújtott rá:
– Drága kedves barátaim! Ha már jövedelem nincs, én azt mondom legalább bagó legyen!
– Ezzel egyetértek!
– Hát maguk?! Miért nem dolgoznak? – dörrent rájuk a hátuk mögül egy kellemetlenkedő, rikácsoló öregasszony hang. Általában azok szoktak így a többségre förmedni, akiknek még lenne dolguk bőven, csak őket is az frusztrálhatja, hogy mások helyett dolgoznak!
– Nyugodjék meg nyugodtan mama! Éppen a főnököt várjuk! Nincs ezzel semmi baj!
– Az idő akkor is baljóslatú! – már megint megszólalt a pufókarcú ember. – Hátborzongatóan morajlott az ég, akár a sötét és viharos orkánú tenger.
– Ugyan! Menj má’! Ezt az ökörséget! Hát mire való akkor az esernyőd?! – vitát akart a másik, hogy védje az álláspontját.
– Drága barátom! Az esernyő, akárcsak a ruhadarab csupán egy eszköz, de még nem biztos menedék! – bölcselkedett.
– Nagy igazság, haver! De gondolj rá úgy, hogy addig sem ázik az a habókos fejed! – így a melós.
– Mindig is féltem a villámoktól… szinte már kicsi gyerekorom óta veszettül menekültem a szüleim szobájába, mert úgy hittem ott nem érhet utol a vihar!
– Ezt a baromságot! Na, nekem erre végképp nincs időm, sem energiám! Szevasz! – azzal valamelyik az ötük közül beugrott a gödörbe, megsajnálva az inasabb senyvedőt, akinek már sajogni kezdett az összes csontja, és kicsit lapátolt helyette is, míg a többség még mindig lökte a sódert, és beszélgetett!
– Hát, ami igaz, az igaz! Tegnap is nagyon fülledt volt már a levegő! A nyakam teszem rá, hogy ma megint esik valami… – okoskodott az egyik, akinek tetszett az ismeretlen pufók idegen hozzászólása.
– De drága gyermekeim! – így egy öregebb. –Nem gondoljátok, hogyha borús idő volna, azt jelezné a derekam, és a csontjaim? – tette fel a kérdést, mintha megakarna kerülni valamit.
– Jaj, Józsikám drága! Ez nem ugyanaz! Felnéztél te mostanság az égre?! Hát nem mondhatnám, hogy kedvező a helyzet! – megvakarta erősen veretékező tarkóját, majd ismét az egyik lapátra dőlt.
– Meg kellene fognunk végre azt az istenverte pénzt! – vélekedett megint az egyik. – Szerintem a tisztelt főnökünk is kaszál utánunk tetemesen, hiszen nem is vagyunk bejelentve!
– Hogy neked mekkora eszed van! Még slussz poén, hogy nem vagyunk bejelentve! Majd gondolod, hogy azt is kifizetni! Az mind jutalék, meg adó! Számoljatok csak utána!
– A főnök az nem olyan! Biztos nem csapna be minket! – máris védelmébe vette a fiatal, inas, és sovány gürcölő, akit belepett vastag agyag és salakréteggel a gödör mélye.
– Hm! Ebben nem értek egyet! Így is már vagy három teljes hónapja, hogy egy szikra menázsit se kaptunk! Ezt nevezik lenyúlásnak! Vagy nem?! – csípőre tette az kezeit, mint aki egyszerre szándékozik vívni, és támadni!
– Nincs igazad! Láttam a kimutatásokat!
– Aztán miféléket! Megfeledkeztetek, hogy már bankszámla van, és nincsenek üzleti papírok! – megütögette homlokát, mintha alatta lapulna valamennyi ész.
– Én azt mondom pajtikáim, hogy én megdolgozom a magamért, osztán, hogy a többség mit csinál, vagy mit nem – az már nem az én dolgom! Mosom kezeimet! – látványosan összeütötte a levegőben a két vaskos, parasztos kezeit, mint aki ítélkezik.
– Akkor mikor lesz tele a zsebünk?!
– Hát az még nem biztos… Egyelőre meg kell elégednünk a főnök úr becsület szavával!
– Ne röhögtess! – szarkazmusa pillanatok szilárd műve volt -, még hogy erkölcs, meg becsület! Nem vetted még észre kedves barátom, hogy itt már mindenki úgy seftel, emel, és ügyeskedik, ahogy nem szégyell, és a rendes melóst meg lenyúlják! Vagy szerinted, hogy működik a feketepiac?! – az ásós ember volt, akinek alig tíz percébe került, hogy sikeresen tovább mélyíthesse a gödröt, melyet az inas ember megkezdett.
Az öreg nem válaszolt, felnézett az észre, mint aki fohászkodik:
– Valamiben mindenkinek bíznia, és reménykednie kell, mert ezt tarthat még bennünket is életben!
– Á! – emelte fel a hangját a következő melós. – Nem is tudtam, hogy egy valódi szent jött sorainkba! Nagy baromság! És bármi, aki mást mondd vagy milliomos, vagy hazudik, és miután sok itt a szegény ember, az illető csak hülye lehet!
– Én sem hiszek a jóemberekben, sem a megígért ígéretekben!
– De hát most jövök, hogy te most múltál huszonöt éves! Mikor lesz az esküvő?
– Arra várhatsz kedves barátom! Ilyen árak mellett valószínűleg egyedül fogok majd megöregedni is!
– Bíznod kell benne édes fiam, hogy a dolgok megváltoznak!
– Figyelj drága öregem! A dolgok csak protekcióval, vagy bizalmas kapcsolatokkal változtathatók, és semmi közük a szakképzettséghez!
– Azért csak nem annyira rémes a dolog! Vagy igen?!
A fiatal sovány-inas két vékony kezét kitárta és körbemutatott:
– Nézz csak körbe! Ezt te életnek nevezed!
A másik megvakarta most teljesen átizzadt fejét, amin egy-egy fűcsomó jelezte, hogy valamikor dús korona pompázhatott rajta:
– Bízni kell az emberekben! – bökte a másik képébe.
– Bízni?! – sokkal inkább ítélet volt ez, semmint egyszerű kérdés, s máris röhögött a másik. – Te nem vagy eszednél apuskám! A mai világban?!
– A bizony, kisapám! Éppen ezért lenne ez elsőrendű válasz!
– Nagy, megváltó szavak, de fabatkát is alig érnek! – jegyezte meg az öreg, aki észrevette, hogy egy fránya, aprócska szálka szorult a körmei alá, amit még az ásónyél maradéka volt.
– Én viszont, csakis magamban bízok! Senki más nem kell! Értitek gyerekeim?! – a cingár nyurgaképű volt az, aki ekkora már visszanyerte eredeti megkülönböztetett emberi formáját, és most végre tisztességgel megkapcsolódhatott a beszélgetésbe.
A különös pufók emberke – aki időközben őket figyelte szintén erősen lehajtotta a fejét, és a gondolataiba mélyedt! De látszólag egyáltalán nem szólt semmit!
A komorló bárányfelhők hirtelen úgy megsokasodtak, hogy tomboló erejű viharral, és égzengéssel kellett számolni; márpedig esőben dolgozni csak igen-igen ritkán lehet hatékonyan!
– Na barátocskáim! Hát ezt jól megcsináltátok! – panaszkodott a fiatalabb. – szándékosan jártattátok azt a lepcses bagólesőtöket, és így még következő év májusára sem lehetünk készen!
– Most mit izgatod magad te legény?! Be vagy zsongva, vagy mi? Nézzetek csak ide? Úgy illegeti magát, mint egy valódi építésvezető, csak alig van nyolc általánosa. – ezt már a másik mondta, aki még mindig azzal az egykedvű mélasággal támasztotta a lapátot, csakhogy csináljon valamit.
– Én meg azt mondom, hogy lehet nyári esőben is dolgozni, legalább puhább lesz az anyagos föld! – vélekedett az öreg.
– Hogy neked mekkora eszed van hapsikám! És az még nem jutott eszedbe, hogy mi van akkor, ha eső éri az emberi testet?
– Nagy ügy! Legfeljebb kicsit megázunk! De legalább a főnök úr nem tud többet velünk szívózni! – egy hatalmas, vaskos paraszti kézzel kivett egy marék dohányt, betolta a szájába, és rágni kezdte. Kissé gusztustalanul festett az összerágott dohánymassza, ahogy köpött hozzá. Mint valami vadnyugati cowboy.
Az ismeretlen pufók emberke észrevétlen tovább sétált, de a fiatalabb cingár kiszúrhatta, mert zöld smaragd szemével hunyorított is rá, mintha egyenesen őt akarta volna célba venni.
– Rendben van! Most délután négy óra elmúlt, és szakadt az eső! De ha nekem hétfő reggel nem lesztek mentre készen itt az építkezésen megnézhetitek magatokat! Világos?!
– Igenis főnök! – zengték torokból kórusban.
A fiatal cingár befutott nyomban az eresz alá, mert erősen köhögésbe kezdett, és alkatán is meglátszott, hogy a göthösségre hajlamos. Folyton az járt a fejében, hogy az a különös pufók emberke mintha kifigyelte volna, egyenesen lehallgatta volna az ő titkos, bizalmas beszélgetésüket, és beférkőzhetett volna személyes térfelükbe!