Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Kende, a kondás

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú, Kende a kondás. Nagyon eszes gyerek volt, mert nagyon szeretett olvasni, mindig könyvvel a hóna alatt ment a konda után, aztán alig várta, hogy leüljön valahol, s máris belefeledkezett az olvasásba. Sosem történt semmi baj, mert nagyon okos és szorgalmas kis pásztorkutyája volt, mindig ügyelt a kondára és sohasem hagyott egyet sem elkószálni. Azon kívül ott volt mellette egy kurta farkú kis malac. Szegényke mindig kilógott a sorból, mert ő kicsi maradt. A többiek már jócskán megnőttek, de ez az egy sehogyan sem akart nőni. Mindig ott téblábolt a gazdája közelében, és csak túrta a földet, túrta, aztán mindig előtúrt egy fényes kavicsot, s máris futott hozzá és a lába elé tette. Kende egy ideig gyönyörködött benne, aztán zsebre vágta, otthon a fiókba tette a többi szépséges kavics közé. Volt ott már rengeteg, minden színben pompázó. Volt szép zöld, mint a smaragd, piros, mint a rubin, kék, mint a zafír, sárga, mint az arany, áttetsző, mint a kristály… Időnként, amikor kinyitotta a fiókot, elkápráztatták a szebbnél szebb, színes, fényes kavicsok. Gyönyörködött bennük, más egyebet nem tudott velük kezdeni.

Aztán egy szép napon, Kende, kisfiúból felnőtt férfivé lett. Egy napon édesanyja elé állt és azt mondta, elmegy a nagyvilágba szerencsét próbálni. Anyja sütött is neki hamuba-sült pogácsát, Kende pedig a lelkére kötötte, hogy vigyázzon a kurta farkú kis malacra, amíg ő oda lesz. Azután vett a fiókból három színes, és három szürke kavicsot, azokat magával vitte, hátha jó lesz valamire.

Ment, mendegélt Kende, s meg sem állt az ország fővárosáig. Ezelőtt még soha nem járt ott, hát gondolta, szétnéz a nagyvárosban. Volt is mit látnia. A síneken villamosok száguldottak, az utakon autók. Nahát, nézett csodálkozva Kende, ilyet sem láttam még. Aztán felfigyelt valami hatalmas plakátokra. Tele voltak vele a hirdetőoszlopok, a házfalak, a villamosok, el is ámult rajta és szerencsésnek érezte magát, hogy tud olvasni, mert így elolvashatta és értelmezhette a plakátokra írt tartalmat.
Rá is csodálkozott, de nagyon. Ugyanis, a király férjhez kívánta adni a leányát és invitálta a nősülni vágyó fiatalembereket, hogy ugyan ugorjanak be a palotába egy leánykérésre. Kende egy másodpercig sem gondolkodott, ezt bizonyára éppen neki találták ki, úgyhogy azonnal útnak is eredt, hogy megkeresse a palotát. Azaz, előbb még elővette zsebéből a három színes kavicsot és gondolkodott, melyiket adja a király-kisasszonynak ajándékba. Mivel nem tudta eldönteni, így hát zsonglőrködni kezdett velük az utcán, úgy döntött, amelyik előbb esik a földre, azt fogja először elajándékozni.
Hanem gyorsan emberek csoportosultak köré, és nézték milyen ügyesen zsonglőrködik. Egyre nagyobb volt a tömeg, ezen annyira elcsodálkozott, hogy kiesett a kezéből egy kavics. A kék volt az. Gyorsan felkapta, a kéket a jobb zsebébe tette, a többit viszont a balba. No, akkor ámult csak el igazán, az emberek megtapsolták, s ahogy oszlani kezdett a tömeg, mindenki pénzt dobott a földre esett kalapjába. Hát, fura ember a városi ember, gondolta Kende, majd a pénzt is zsebre vágta és meg sem állt a palotáig.
Miután elmondta jövetele célját, egyenesen a király elé vezették. Olyan vakítóan csillogó, ragyogó volt ott minden, hogy Kende minden lépésénél majd hasra esett, mert folyton bámészkodott, kapkodta fejét nehogy lemaradjon valamiről, miközben nem figyelt a lába elé, és még a lépcsőket sem vette észre. Így bizony előfordult, hogy a lépcsőn lefelé gurulva tette meg az utat, vagy éppen bukfencezett egyet, s máris talpon volt megint.
A király a trónon ült, s ott ült mellette a királylány is. Hogy az milyen gyönyörűséges teremtés volt, Kendének még a szája is tátva maradt, amikor megpillantotta. Aranyszőke haja volt, égszínkék szeme és a ruhája is ugyanolyan kék volt. Kende le sem bírta róla venni a szemét többé.
A király szólalt meg dörgedelmes hangján:
– Ki vagy, és mi járatban?
– Kende vagyok, a kondás, felséges királyom. Házasodni szeretnék, s olvastam, hogy eladó lányod van… – hadarta egy szuszra Kende.
– Hmm, szóval lánykérőbe jöttél? Azt tudod-e, hogy ki kell állnod három próbát, hogy megkaphasd feleségül a leányomat?
Dehogy tudta Kende, honnan tudta volna, de úgy gondolta belevág. Lesz ami lesz. Vagy sikerül, vagy nem. A kettő közül valamelyik… több lehetőség úgysincs.
A király újra megszólalt dörgedelmes hangján:
– Menj oda az ablakhoz fiam! Látod azt a magas hegyet ott szemben? Nos, odamégy és ott fakasztasz egy kristályvizű forrást. Holnap délután újra ide jössz, akkor már itt kell csobognia a kis pataknak az ablak alatt. Aztán megkapod a második feladatot.
Kende vakargatta egyre a feje búbját: forrást fakasztani a hegyen, hogy a patak idáig érjen!?… mindezt holnap délutánig?… Alig várta már, hogy kívül legyen a palotán, de hirtelen eszébe jutott, oda kell adnia az ajándékát a király-kisasszonynak, mert lehet, sohasem látja többé. Elő kotorta hát a zsebéből a kavicsot, ami kék volt, akár a királykisasszony szeme… s amikor bele tette az ő tenyerébe, úgy csillogott az, mint a drágakő.
El is indult Kende azon nyomban, mihelyt dördült a kapu a háta mögött. Egész éjszaka ment, mire feljutott a hegytetőre. Ott aztán leült, hogy kipihenje magát, s közben azon gondolkodott, hogyan fakaszthatna forrást. Elővette zsebéből a három szürke kavicsát, nézegette őket, majd elkezdett velük zsonglőrködni. Dobálta, kapkodta őket, míg az egyiket le nem ejtette a földre. Megijedt, jaj el ne guruljon, s ahogy utána nyúlt, hirtelen forrás fakadt a helyén. Olyan kristálytiszta, friss vize volt annak a forrásnak, amilyent még sosem látott. Hamar ivott is belőle, mert igencsak megszomjazott, aztán meg is mosakodott, rendbe szedte magát, és indult visszafelé, hogy délutánra odaérjen a palotába. Ahogy Kende haladt, úgy futott a patak is mellette, s így délután ott állt ismét a palota kapujában, a patak viszont ott csörgedezett az ablak alatt.

Kende bebocsátást kért a palotába, s máris vezették őt a király elé. Most is ott volt a királylány, és ha lehetséges, még szebb volt, mint előző napon. Piros ruha volt rajta, és oly nagyon illett az az aranyszőke hajához és tengerkék szeméhez, hogy semmi sem jobban. Megint csak nem tudta levenni a szemét róla, még meg nem hallotta a király dörgedelmes hangját.
– Nos öcskös, kiálltad az első próbát. Ennek roppant örülök, hát lássuk a másodikat. Azt a hegyet, holnap délutánra erdő borítsa! Ha az is meglesz, akkor holnap ismét találkozunk. – mondta a király és távozott. Kende is éppen indulni akart, amikor váratlanul megszólalt a királylány.
– Hé, te fiú! Hol vetted azt a kavicsot, amit tegnap nekem adtál? – kérdezte nagy érdeklődéssel.
– Jó, hogy szólsz – kapott észbe Kende – hiszen ma is hoztam egyet. Tessék, ez a tiéd ,– és nyújtotta a kavicsot, ami éppen olyan piros volt, mint a királylány ruhája – nekem úgyis van belőle bőven!
A lány gyanakodva nézett rá azzal a gyönyörű szemével.
– Biztos az, hogy kondás vagy? Nem lehet az, hogy álruhás királyfi?
– Hahaha, még hogy királyfi? Ezt meg miből gondolod? – kérdezte, s közben a fejét vakargatta.
– Ez a rubinkő is gyönyörű! Honnan vannak neked ezek a drágakövek?
– Aha, már értem… Lehet, hogy királyfi vagyok, csak nem tudok róla – kacagott Kende, s indult máris, mert már annyira szédült a csillogó, villogó palotában. A királylány tátott szájjal bámult utána.

Kende újra megmászta a hegyet. Egész úton azon törte a fejét, hogy vajon a zsonglőrködésnek van-e varázsereje, vagy a kavicsnak. Úgyis megtudja hamarosan, biztatta magát, hát hiszen a zsonglőrködéshez már nincs elég kavicsa, kettővel nem lehet… hacsak harmadiknak nem adja hozzá a sárga kavicsot. Igen ám, de mi lesz, ha elejti és elgurul, akkor mit ad holnap a királylánynak ajándékba. Hmm, talán az sem lesz baj, ha nem ad semmit, hiszen már így is azt hiszi róla, hogy királyfi. Még hogy ő királyfi, hahotázott nagyot… Hmm, miért is hiszi azt róla? Azt kérdezte: Honnan vannak neked ezek a drágakövek? Drágakövek? Csak nem igazi drágakövek ezek?

Mire felért a hegytetőre, megvirradt. Elnyúlt a fűben, hogy pihenjen kicsit, de nyomban el is aludt. A nap már magasan járt, amikor felébredt. Megijedt nagyon, hogyan tudja teljesíteni a második próbát, és még vissza is kell érnie a palotába délutánra. Gyorsan talpra ugrott, elővette a zsebéből az egyik szürke kavicsot, s csak annyit motyogott maga elé: próba, szerencse! Megindult a hegyről lefelé, s csak úgy a háta mögé dobta a kavicsot, s arra gondolt erősen, most itt erdő teremjen, de azonnal.
Arra eszmélt, hogy erdőben jár. Nahát, ez gyorsan ment. Aztán megijedt, nehogy eltévedjen, hiszen nem látni a végét ennek a rengeteg erdőnek. Egyszer csak egy szép sárga madárka jelent meg a feje felett. Gyönyörűen énekelt és röpködött előtte, mutatta az utat, így már emiatt sem fájt a feje. Amikor az erdő szélére értek, ott egy faágra telepedett a madárka, s onnan kísérte tovább énekével Kendét, amíg az eljuthatott a füléig.
Délután újra bebocsátást kért a palotába. Vezették is egyenesen a király elé. Ám a királylány ezúttal nem volt jelen.
– Jól van Kende fiam, látom kiálltad a második próbát is. Hátra van még egy. Ha azt is ilyen ügyesen megoldod, neked adom a lányomat. Jól figyelj hát, mert nem lesz könnyű dolgod…
Van abban az erdőben egy aranysárga énekesmadár. Az olyan szépen énekel, hogy párját nem találni. Azt szeretné a leányom, hogy itt énekeljen a palota kertjében és az övé legyen. Tehát fogd meg, és hozd ide azt a madarat, mert nélküle boldogtalan lesz a leányom.
Kende nagyokat nyeldesett, az lehet az a madár, aki neki utat mutatott, de hogyan tudja azt megfogni? Elmélázott, de nem sokáig volt rá ideje, mert belépett a királylány. Hát, most még szebb volt, mint eddig bármikor. Az aranyszőke hajához, aranyszínű ruhát viselt, az égszínkék szeme meg még sohasem ragyogott ennyire. Kendének még a gondolata is elcsúszott ebben a fényes ragyogásban. A királylány viszont, oda futott hozzá nyomban.
– Ugye elhozod nekem a madarat is? – kérdezte vágyakozva. Közben Kende elővette az ő szolid ajándékát és a királylány tenyerébe tette. Éppen úgy ragyogott a sárga kavics, akár a királylány ruhája.
– Édesapám nézd, aranyat kaptam tőle, és azt mondta, sok ilyen van még neki.. Királyfi ez édesapám, kérlek, adj hozzá feleségül!
– Várd ki a végét leányom. Még egy próbatételt ki kell állnia, ha az is meglesz, ásó, kapa és a nagyharang…

Kende nagyon összezavarodott ez utóbbi jelenet láttán, hallatán. Szinte menekült kifelé a palotából. Aztán, amíg mászott fel a hegyre, volt ideje gondolkodni. Most már látta azt, hogy nem hozzá akar feleségül menni a királylány, hanem a királyfihoz, akinek őt hiszi. Mekkora csalódás lesz neki az igazság.
A madarat gyorsan meglelte, csak feldobta utolsó kavicsát az ég felé, s máris ott termett a szépséges aranymadár. Az még csak hagyján, de amikor megszólalt, Kende majdnem hanyatt esett a meglepetéstől.
– Én kellek a királylánynak, igaz? Hát ne tétovázz, itt vagyok, fogj meg és vigyél!
– Ne, ne, ne! Várj! Ha elviszlek, kalitkába zárnak, hogy mindig csak neki énekelj, de te szabad madár vagy, és én nem akarom azt, hogy rab legyél. – Mit akarsz tenni?
– Nem tudom, gondolkodnom kell… Tudod, elvarázsolt az a ragyogás a palotában, meg a királylány szépsége, de nem kell nekem… Nem tudnék a palotában élni, és a szívem is hazahúz. Nem kell nekem a királylány sem, nem hozzám való, és én sem illek hozzá, csak egy egyszerű kondás legény vagyok. Tudod mit? Nem lát engem többé sem a király, sem a leánya… Hazamegyek! Nincs kedved velem tartani?
– Már hogyne lenne! Veled megyek és mindig csak neked énekelek, amikor őrized a kondát. Induljunk hát!

Kende amikor hazaért, megölelte édesanyját, majd nyomban érdeklődött a kurta farkú kis malac hogyléte felől. Amikor az észrevette gazdáját, futott hozzá és körbe röfögte őt. Hanem Kende nagyot nézett ám, a kurta farkú malac helyett egy nagyra nőtt disznót látott, aki a szájában egy hatalmas arany kavicsot hozott, és oda tette a lábai elé. Azután még jobban elcsodálkozott, amikor meglátta a tizenkét visító kurta farkú kismalacot a koca után futni. Kende megbabonázva nézte, még a száját is tátva felejtette nagy meglepődöttségében. Édesanyja szólalt meg:
– Bizony édes fiam, sok éve járod már a világot, ne csodálkozz azon, hogy, megnőtt a malackád, sőt kismalacai születtek. Látod fiam, tizenketten vannak, és mind kurta farkú… Hanem fiam, milyen madár az, ami ilyen csodálatosan énekel ott az almafa ágán? Még soha nem láttam ilyen szépet!
– Ó igen, őt kellett volna elvinnem a király lányának, hogy csak neki énekeljen, akkor hozzám adta volna feleségül a király, de én nem akartam, hogy rab legyen ez a gyönyörűséges madár, nem mentem vissza a palotába, nem akartam már feleségnek a királylányt, és a madár velem tartott, egészen hazáig kísért.
Hanem ekkor különös dolog történt. A madár elhallgatott, aztán hármat bucskázott le az ágról és éppen Kende előtt ért földet, gyönyörűséges leánnyá változva.
– Megtört a varázs! – szólt – Ha feleségül veszed a királylányt, örökké madár maradtam volna.
Kende megölelte a szépséges leányt.
– Téged kerestelek mindenütt a nagy világban, miközben itt voltál a közelemben. Most már ásó, kapa, és a nagyharang válasszon el minket.

Lett is nagy hejehuja, dínom-dánom, lakodalom. A leány énekelt, olyan szépen, mint aranymadár korában, annál szebbet, azóta sem hallottam. Mert én is ott voltam a lakodalomban, s maga Kende mesélte nekem ezt a történetet. Ha ő nem mondott igazat, hát akkor én sem, de feltételezni sem merem ezt Kendéről.

Megjegyzés: Ez a mese, az "Ahol a kurta farkú malac túr…" című mese átirata, a legautentikusabb kis kritikus kívánsága alapján. Áronnak, külön figyelmébe ajánlom!

Latest posts by Kőműves Ida (see all)




  • Szólj hozzá!