Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

A bibione-i senora

A BIBIONE-I SENORA

Annamari Bibionéban nyaralt újdonsült barátjával – akiről szinte mindenki tudta (itt a szűkebben vett környezetére kell gondolni, annál is inkább, mert egész leélt életében feltűnően kevés embert volt csak igazán, és teljesen, megismerhető közelségbe közel engedni magához), így nem csoda, ha mindig hangsúlyozottan csinos, és elegáns barátnője, akivel jóindulatúan is testi, és fizikális adottságaikban különböztek egymástól meghívta, hogy felesben kifizetve az autóköltséget – mert autóval szándékoztak átszelni az olasz Alpok vadregényes, kanyonszerű, alagutas járatait, elmennek, és fantasztikus, és feledhetetetlen két hetet töltenek majd együtt!
Az időjárás, és szinte a mindig szeszélyesnek, és megmagyarázhatatlanak nevezett összes természeti tényező is az ő javukra szolgált; a szemet gyönyörködtető táj, és a minden érzékkel észlelhető, és valósággal megtapintható Földközi-tenger is elérhető távolságban előttük nyújtózkodott, mint valami halhatatlan szerető, mely a homokszemeket becézgeti halhatatlan, szerelmi szomjúságában, akárcsak egyetlen, jól megfontolt, bohém szerető. S mind e gyönyörűségek tekintetében egy kedves, fiatal házaspár is akadt, akikkel Bibionéban együtt bérelték ki a két hétre az apartmant; egy amolyan igazán bőbeszédű, belga házaspárra kell gondolni, akik a francia mellett – ez is érdekes fejleménynek számított -, kitűnően érették és beszélték is valamicskét persze gagyarázva az angol nyelvet, s minthogy Annamari éppen utolsó éves angol nyelvszakos hallgató volt az egyetemen egy pillanatra sem esett ki megtanult szerepéből, mert külkereskedelemmel, vagy légi hosztesskedéssel szeretett volna megtakarítani annyi pénzt amennyit csak tud, hogy aztán a belváros egy meghitt, ám jól jövedelmező, forgalmas utcácskájában megnyithassa élete első butikját. Ez a kedves pár gyakorlásként, és hogy memóriáját mindig karban tartsa, most éppen a lehető legjobbkor jött.
Már csaknem egy hete voltak Bibionéban, és az egész környék annyira álomszerűnek, és varázslatosnak látszott – persze lehet, hogy a mediterrán klimatikus, és egzotikus, földöntúli viszonyok is nagyban hozzájárultak ehhez, hogy észre se vették, hogy egy ismeretlen idegentől levél érkezett. Annamari majd meghalt a buzgó kíváncsiságtól, hogy megismerhesse a rejtelmes levél tartalmát; képzelhetjük, hogy majdnem mindenkit meglepő intenzívséggel foglalkoztatott ez a kérdés – különösen az okos telefonok, az androidok, illetve a műholdak évszázadában! Most is, ahogy gyönyörű, barnaszínű karbunkulus szemeit szinte megrészegülve a tudattól, hogy szereti ismerni, és tudni mások dédelgetett, és féltve őrzött titkait, szinte majd kiesett a szeme, és úgy bámulta Alfrédot a barátját, mintha legalább is egy ádáz ellenség volna, aki minden erejével arra törekszik, hogy az éppen aktuális titkok – lehetőleg semmi esetre se kerülhessen napvilágra!
De Annamari túlzott, és szinte gyermekien fékezhetetlen kíváncsiságára is megvolt a maga fölismerhető ellenszere; nagyanyáink egyik, közismerten bevált trükkjeként, vízgőz fölé tartotta huzamosabb ideig a levelet, míg a ragasztó már szépen fölolvadt a levélpapír szélein, s mint egy értékes kagylóhéj a levél gyakorlatilag önmagát kinyílt! Már alig várta, hogy beleolvashasson, és rájöhessen vajon kitől is érkezhetett?
Első meglepetése inkább a kislányos bosszankodás, és a túlzott nagyfeneket kerítő hisztizés egyvelegének hangzott, mert nem várt fejleményként a levél teljes tartalma olaszul íródott, s miután Annamari az angol nyelvet propagálta így kerítenie kellett valakit, aki önszántából, és a szívélyes, önzetlen segítség felebaráti szeretetével fordít neki.
Nem telt bele sok idő, mert az apartmanjukhoz közeli kis, hangulatos kikötőszerű öbölben, ahol romantikus naplementék csábították a valóban romantikázni vágytak, és ladikok, és csónakok is ringatóztak, akár a kecses, és mégis törékeny hattyúk volt egy aprócska posta. Egészen picike, de komfortos, és egy kedves idős matróna, aki nem látszott annak a tipikus házisárkány iszonyatnak, akitől még kérdezni is félnek az éppen oda betérők hozzá vitte el Annamari a levelet, a barátja nélkül, mert már égett a vágya, hogy mi is állhat vajon benne?
– Scuzi, senora! Comeste?! – szólította meg.
– Beszélek angolul, ha erre kíváncsi! – válaszolta készségesen az idős asszonyka. Az unokám megismertetett már az angol nyelv alapjaival senora tudja, mert a Bergamói egyetem kollégiumi hallgatója.
– Á! Értem! – váltott azonnal, mint lehetett angol nyelvre a fiatal hölgy. – Megtudná akkor mondani nekem kedves asszonyom, hogy miről is szól a levél?
– Ne haragudjék a kérdésem miatt senora, de egy egzotikus, és igéző fiatal hölgy, mint amilyen ön is, miért törődik azzal, hogy ki mit firkálgat össze egy levélben, ha az meglehet éppen magántermészetű! – itt mélyen gondolataiba mélyedt, igaz csak egy pillanatra. – Az is meglehet, hogy a tartalma túlságosan felkavaró, vagy személyes, és esetleg több, mint valósínű, hogy nem a nyilvánosságnak szól! – erősködött tovább.
– Ebben látja tökéletesen igaza van! De az én asztalomhoz hozta a pincér, és azt gondolom, abból még semmi kellemetlenség nem történt, ha egy kicsit belekukkantok!
– Ahogy gondolja, senora! – azzal az idős, készséges, és közvetlen nagymamakorú hölgy átvette a kis kinyitott postai ablakon át a levelet, és fontosodva olvasásba mélyedt! Észre se vette, és egy kis idő múlva már egyre vastagabb, folyamokban peregtek szemeiből a meghatottság, és az együtt érző rész záporesőszerű, megvastagodott könnyei.
– Bocsásson meg senora, de azt hiszem, hogy nagy fájdalmat okoztam önnek ezzel a levéllel, hogy arra kértem önt, hogy fordítson nekem! – kért töredelmesen elnézést Annamari a történtekért, mert az idős asszonyon igencsak meglátszott, hogy a megtörtént dolgok több, mint valószínű ismételten föltépték megtörtént életének, és hegedő múltjának sebeit. Jaj! Egy szív sokszor összetörhet, de attól még ugyanúgy dobogni kényszerül, és verni tovább!
Az öregasszony most egy hattyúfehér, selyem zsebkendőt vett elő; látszott rajta, hogy valóban csak ünnepi alkalomra tartogatja, mert alig volt használva! Sehol egy aprócska fintor, vagy megelégelt gyűrődés nyoma a finoman redőzött selymen! Ezen a finom zsebkendőn meglátszott az, hogy gazdája nagy becsben tartotta mindig, és mint valami felbecsülhetetlen kincset őrizgette meg. Az asszony maga elé emelte a zsebkendőt, mintha csak azzal szerette volna letörölni halhatatlan könnyeit valakiért, egy el nem feledhető, halhatatlanért, aki már régen távozott az élők sorából, és mégis, aki élete összes fontosabb történésénél jelen volt, mert az emlékezete örökkön megőrizte, és most sem feledheti.
Annamari egyetlen, kiszakadt sóhajszerű hangot hallott, ami mintha a suttogásba fulladt volna elhalón: – Alberto!
– Bocsásson meg senora, a hirtelen jött érzelmi kitörést! De azt hiszem tudom, hogy kinek is szólhat ez a levél! – kapta fel egyszerre hirtelen a fejét az öregasszony.
– Kérem asszonyom, ha fájdalmat, vagy bánatot okoztam önnek, hiszen látom magán mennyire nehéz a dolga ezzel a fordítással, kérem adja vissza a levelet, és már itt sem vagyok!
– Senora, meg kell bocsátania nekem, azt sajnos nem tehetem!
– Ahogy látom, ön is személyesen érdekelt ebben a levélben! Vagy nem így van?!
– De senora! Ebben teljesen igaza van! A kezembe adott levélben szereplő fiatal nő én vagyok csak még a harmincas évek végén, mielőtt kitört volna a második, szörnyűségesebb világégés!
Annamari most aztán ténylegesen elcsodálkozott. Nem is akarta tulajdonképpen elhinni, hogy ő lehetett az egyetlen szerencsés, aki egy ilyen fontos, szerelmi dokumentum nyomára bukkanhatott! Most mégsem tudott a hirtelen jött meglepettségtől mit mondani!
– Akkor tehát ön asszonyom, ismeri a levél íróját? – kockáztatott meg egy lényegre tapintó, kérdést, ami újabb sebeket szakított volna fel.
– Kedves senora, Alberto Fliorenti írta ezt nekem, mert ő a férjem! – bukott ki a megtöretett, és most még sebezhetőbbé vált asszonyból.

Latest posts by Tasi83 (see all)




  • Szólj hozzá!