Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Álomkeringő 6/1

– Nagy nap ez a mai, lelkem Bíborkám!
– Jaj, Nagymama, mitől lenne ez különb a többinél, csak azért, mert ma van a születésnapom?
– Bizony kis unokám, a tizenhatodik! Elérkezett az idő, a te időd. Ma este bálba megyünk. Nézd, milyen szép ruhát varrtam neked!
– De hiszen, táncolni sem tudok, Nagymama! Meg különben is, minek mennék?…
– Meg kell találnod a jövendőbelidet, gyermekem. A tánc meg nem olyan faramuci dolog ám, egykettőre belejössz, meglásd.
– Nekem nincs semmi érzékem a tánchoz, és bálba menni sem akarok…
– Ne vitatkozz velem kislányom! Meg kell találnod a jövendőbelidet, miután leérettségiztél, férjhez kell menned. Senki sem tudhatja, meddig húzom még, és nem akarlak magadra hagyni. Kell, hogy legyen melletted valaki.

Bíborka megadóan sóhajtott egyet. Tudta, hiába minden szó, Nagymama nem akarja őt meghallgatni, amit ő eldöntött, annak úgy kell lennie. Egy ideig még bosszankodott miatta, aztán beletörődött.
Nagymamával nem lehet vitatkozni. Nagymama előír, utasít, rendelkezik, kioktat. Nagymama nem tűri a szófogadatlanságot. Tudja ő, hogy nem akar rosszat, de miért kényszeríti olyasmire, amihez semmi kedve.
Táncolni sem táncolt még soha. Isten őrizze, hogy bárki is felkérje azon a bálon, mert ő bizony egyszerre tapos annak a lábára mind a két bal lábával, hogy bánni fogja még él, hogy őt táncra kérte… Úgy nőtt ő Nagymama mellett, mint a bogáncs. Mindenkit megszúr, ő maga meg az első érintésre letörik. Egyébként a remény vékony szála sem táplálta benne azt a hitet, hogy a bálon megtalálja a jövendőbelijét.

Ült a verandán és ábrándozott. Az ő álmaiban nem bálon jön el a nagy Ő, hanem az utcán rohanás közben, amikor éppen a buszra fut, előfordulhat, hogy megcsúszik valamin, és elhasal a járdán, s akkor éppen arra jár egy lovag, aki lehajol hozzá, kedvesen szól, majd felemeli őt és a tekintetük összefonódik…
Mintha már hallaná is Nagymamát: Miért gondolod, hogy vérző térddel, könnyes szemmel olyan vonzó lennél, hogy akár egy királyfi beléd szeretne?… Mennyivel szebb egy bálon megismerni a férfit. Meghajol előtted: Szabad egy táncra? Aztán keringőztök, forgat jobbra, forgat balra, addig-addig míg bele nem szédülsz. Hidd el nekem kislányom, ez sokkal kellemesebb.
Persze, találkozhatna vele a könyvtárban is, amikor ott üldögél délutánonként elmerülten, s egyszer csak megszólalna a háta mögött egy bársonyos bariton: Szabad ez a hely? Ő, majd ráemeli a tekintetét, és… mély sóhaj hagyta el az ajkát, mert meghallotta Nagymama csoszogását és tudta, eljött az idő…
A nyári alkony sűrű homályt vont a platánok alá, virágok illata szűrődött a lehűlő levegőbe, a nyugalomra térő madárkák búcsúcsicsergése hallatszott, mint valami ájtatos ima elhaló szótagolása.

Bíborka engedelmesen készülődött. Felvette a vadonatúj ruhát, amit Nagymama varrt neki. Kék volt a ruha, sok-sok fehér csillagmintával, derekán öv, a szoknya loknis, s úgy térdig ért. Meg kell hagyni, jó ízlése van Nagymamának. Egészen csinos ez a ruha. Sötét, hosszú haját kontyba csavarta, s elégedetten illegette magát a tükör előtt. Aztán egy váratlan mozdulattal szembefordult nagyanyjával:
– Nagymama, ez éppen olyan mintha árulnál engem…
– Mit csacsogsz, leánykám?
– Hát ez a bál-dolog… éppen olyan, mint amikor petrezselymet árulsz a piacon.
– Csak nehogy te áruljál petrezselymet!
– Te szoktál árulni, Nagymama, már elfelejtetted?
– Szent ég! Te azt sem tudod mi az, petrezselymet árulni?… Arra a lányra mondják, akit senki sem visz táncba. Szentséges Szűzanyám, nehogy szégyent hozz rám!

Márpedig Bíborka eldöntötte magában, hogy senkivel sem megy el táncolni. Őszinte lesz, és megmondja, annak aki kéri, hogy ő nem tud táncolni. Ül majd Nagymama mellett a padon, és nézi a táncoló párokat. Nem fogja nevetségessé tenni magát.
Puhán szállt le az este. Elült a házak között, a fák alatt, az utcán beborított lassan mindent a sötétség. A lámpák gyér fénye szétszóródott, csak oda nem ért el, ahol a járdát a fák lombja takarta és nem engedett át egy szikrányi fényt sem. Bíborka Nagymamába karolt, nehogy megbotoljon szegény, és elessen, mert amúgy is sokat panaszkodik fájós lábaira.
Mentek szótlan, ki-ki a maga gondolataiba merülve. Bíborka az égre tekintett, pontban akkor gyúlt ki az első csillag. Hm, az az ő csillaga bizonyára. Vajon meg van írva odafenn a jövője? Mi vár rá?… Jó lenne tudni. Ez, ez a kis csillag az övé! Aztán, ha megtalálja élete párját, akkor a kettejük csillaga lesz. Aztán egymás után gyúltak ki a csillagok, már tele volt az ég sötétje, mint millió apró gyertyafény pislákoltak a sötétben.
Amikor beléptek a bálterembe, akkor szeppent meg igazán Bíborka. Nem is hitte volna, hogy ilyen hatalmas. A zenekar a színpadon foglalt helyet, a fal mellett körben padok voltak, ahol a gardedámok ültek. A lányok többnyire kisebb köröket alkottak, s kipirult arccal, csillogó szemekkel mesélték élményeiket, a fiúk viszont távolabbról mustrálgatták őket. Bíborka ettől annyira zavarba jött, alig várta, hogy leülhessen Nagymama mellé a padra, s aztán megnyugodva, onnan nézett szét.

Csendesen indult a zene, majd mindjobban erősödött, s már néhány pár táncolt is a parketten.
A fiúk többsége elindult vadászatra, egyre jobban megtelt a terem táncoló párokkal. Bíborka tekintete a parkettre szegeződött: jaj, csak őt ne kérje senki táncra, csak őt ne!… Már-már azon a ponton volt, hogy felugrik, s elfut innen, jó messzire, már-már ott tartott, hogy a fülét is befogja, amikor hirtelen azt vette észre, hogy áll valaki előtte, s a hang is eljutott hozzá, sokára:
– Szabad?… – még fel sem ocsúdott a meglepetéstől, amikor megismételte az előtte álló – Szabad?… – Bíborka felemelte a tekintetét, s majdnem elkiáltotta magát, de hiszen ez Varga Tibi, egy volt osztálytársa, picit elmosolyodott, amikor találkozott a tekintetük úgy mondta:
– Igen! Számíts rá, hogy két bal lábam van! – igyekezett idejében közölni a fiúval, miközben összefogództak.
A fiú sem volt sokkal jártasabb a tánctudományban, ahogy vezetni kezdte, aztán néha nagyokat rándított rajta, hogy Bíborka alig tudta követni. Olyankor összemosolyogtak.
Tibi többször is felkérte, de táncolt másokkal is, akik nagyobb hozzáértéssel vezették és Bíborka nagyon alkalmazkodó típus volt, már az izgalma is alábbhagyott valamelyest.
– Belejössz gyermekem, mint kiskutya az ugatásba – mondogatta Nagymama a szünetekben, amikor Bíborka, kipirult arccal, mellé telepedett a padra.

Éjfél felé járt az idő, amikor felcsendült a Kék Duna keringő. Bíborka izgatottan nézte a keringőző párokat, na ezt már nem, erre képtelen lenne, aztán odasúgta Nagymamának: – Most már menjünk haza! – el is hallgatott nyomban, mert abban a pillanatban nyílt a bálterem ajtaja, s egy magas, jóképű, fekete hajú fiatalember lépett be rajta. Széjjelnézett, gyorsan felmérte a terepet, majd elindult éppen Bíborka felé.
– Szabad? – kérdezte. Ott állt előtte. A lány arra gondolt: most szeretne a föld alá süllyedni, most azonnal, észrevétlenül láthatatlanná válni. Egy szó nem jött ki a torkán.
A fiú feléje nyújtotta a kezét. A lány szinte önkéntelenül nyújtotta neki a magáét, majd felállt, s elindultak a táncparkettre. Nagymama csak nézte, nézte az ő gyönyörű kis unokáját, ahogy keringőzik, szinte siklik a parketten azzal a jóképű fiatalemberrel, aki olyan könnyeden vezette, forgatta jobbra, balra, már szinte mindenki félreállt s őket nézte, mert ilyen szépen keringőző párt még nem láttak a faluban. Ők ketten meg olyan önfeledten siklottak a parketten, mintha egész életükben erre a bemutatóra készültek volna.

Latest posts by Kőműves Ida (see all)




  • Szólj hozzá!