Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Álomkeringő 6/2

– Kicsi bogaram, Bíborkám, ébren vagy? – suttogott nagymama a még elsötétített szobában, óvatosan, hogy fel ne ébressze, ha még aludna. A lány mégis akkor riadt fel álmából, s ijedten kérdezte:
– Jaj, hány óra van, Nagymama?
– Ne rémüldözz bogaram, még csak kilenc múlott. Gondoltam benézek, hozhatom-e a kakaódat? Kávéztunk az imént Rozi nénéddel, közben a kakaó is elkészült…
– De drága vagy Nagymama, már kakaót is készítettél nekem? Hát jó, elfogyasztom az ágyban, de azután felkelek és én főzöm az ebédet, te meg pihenjél…
– Akkor még sokáig ágyban maradhatsz, kincsem, mert már tegnap megfőztem a mai ebédet is, azzal nem kell már sokat pepecselni.
Amikor visszaért a bögre kakaóval, kihúzta a függönyöket, kinyitotta az ablakot, s letelepedett Bíborka ágya mellé. A nap sugarai behatoltak a szobába, a virágillatú júniusi levegő is beosont, körbejárt, szétterpeszkedett, s Bíborkát nyomban mosolyra fakasztotta.
– Kinyílott a bazsarózsa! Érzem az illatát… Ó, ez isteni! – kiáltott fel boldogan.
Nagymama elégedetten nézte unokáját, de az esze folyton a tegnapi bálon járt, s alig várta, hogy végre szóba hozhassa.
– Jól átvertél, kislányom. Még hogy nem tudsz táncolni… Áruld már el nagyanyádnak, hol tanultál meg ilyen szépen táncolni? – Bíborka kételkedve nézett nagyanyjára.
– De hiszen nem tudok táncolni, Nagymama. Honnan veszed, hogy tudok?
– Láttam, amit láttam, gyermekem. Így keringőzni nem láttam még senkit, ahogyan te azzal az ismeretlen fiúval siklottál a parketten az éjjel… legfeljebb filmekben láthattam… ne akard átverni öreg nagyanyádat, bogaram. Na, és ki volt az a ifjú? – most már ijedten nézett rá a lány.
– Milyen fiú? – kérdezte zavarában. Nem, őt nem láthatta Nagymama keringőzni, hát hiszen nem is tud. Hogyan is láthatta volna, hiszen az álom volt… Álmában keringőzött egy jóképű fiúval… fogalma sincs, ki volt, és honnan csöppent oda… csak ment feléje, felkérte táncolni, a kezét is nyújtotta, s forogtak, csak forogtak a parketten… övék volt az egész bálterem… de ez csak álom volt… mégis, mit látott Nagymama? De hiszen, Nagymama sohasem hazudik… azt mondja látott keringőzni?… hát mégsem álom lett volna?… Jaj, úgy , de úgy összezavarodott…
– Mit láttál, Nagymama? Mesélj!

És Nagymama mesélt. Elmesélte, hogyan tárult az ajtó, hogyan indult el az az ismeretlen éppen Bíborka felé, hogyan kérte táncra, hogyan forgatta, pörgette, és hogy Bíborka milyen gyönyörű volt, még soha nem látta ennyire szépnek.
Bíborka kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát. Tényleg látta őt Nagymama? Ez valóban igaz volt, nem csupán álom?… Igen, szép volt, remekül érezte magát… álmában, mert még mindig ragaszkodott az elméletéhez, hogy ez bizony csak álom lehetett.
Aztán hirtelen megfeledkezve magáról, egy gyors mozdulattal nagyanyja felé fordult, úgy kérdezte.
– Nagymama, milyen a szerelem? Honnan fogom tudni, hogy megtaláltam az igazit?
– Ó, kis bogaram, attól ne félj, tudni fogod… érezni fogod… csak mindig figyelj… majd ha megdobban a szív!… – mondta az öregasszony fátyolos hangon, majd gyorsan felugrott a helyéről és kisietett a konyhába.

Aztán ott tett-vett, miközben gondolatai végig száguldottak az életén. Amikor ő férjhez ment, éppen tizenhat éves volt, mint most az unokája. Egy napon azt mondta neki az apja: ideje férjhez menned leányom, nem tudok már ennyi éhes szájat eltartani. Ő volt a legidősebb, két húga és két öccse volt. Akkor bizony fordult vele egyet a világ. Férjhez menni, ugyan kihez menne férjhez? Gondolta akkor, de bizony az apja már mindent elrendezett. Azt mondta: Találtam férjet a számodra. Becsületes, dolgos legény. Az apjával már megbeszéltem, majd hamarosan bemutatunk benneteket egymásnak.
Ezzel eldőlt az ő sorsa. Amikor az esküvőjük volt, akkor látták másodszor egymást a férjével. Szerelem? Miféle szerelem? Mit is mondhatott volna az unokájának? Sohasem tudta meg mi az. Húsz éves korában itt maradt egyedül a két kisfiával. A férjét elvitték az orosz frontra. Ő meg cselédnek szegődött, mosott, takarított az urakra, hogy fel tudja nevelni a fiait. Kemény, bizony nagyon kemény életet mért rá a sors.
Aztán hat év után hazajött a férje a fogságból. Csak csont és bőr volt, és súlyos beteg. Ápolta őt is, meg a kisebbik fiát is, mert az meg epilepsziás rohamokkal küzdött, de akkor még nem volt rá gyógyír.
Mire valamennyire helyrejött a férje, kicsit feljavult, már azt hitték gyógyulóban van, akkor hirtelen egy szívroham végzett vele. Itt maradt egyedül, két kicsi árvával és csak később tudta meg, hogy útban van a harmadik is.

Még abban az évben megszületett Bíborka édesanyja. Akkor már a nagyobbik fiú sokat segített neki, sőt eljárt már napszámba is dolgozni. Fel is cseperedett lassan, aztán felment a fővárosba és ott gyári munkás lett. Aztán meg, csak az Isten tudja kik közé keveredett, az 56-os forradalom első napjaiban, október végén találat érte. Eltemette a fiát. Két évre rá, a kisebbiknek olyan súlyos rohama volt, hogy nem élte túl. Eltemette a másik fiát is. Csak a lánya maradt. Aztán tizenhat évesen az is férjhez ment, a következő évben megszületett Bíborka, az anyja meg belehalt a szülésbe. Az apja úgy megijedt a felelősségtől, hogy összecsomagolt, és azóta sem látta, sőt, nem is hallott róla. Egyedül maradt az újszülött csecsemővel. Amikor erre ráébredt egy bíbor hajnalon, akkor döntötte el, hogy Bíborkának keresztelteti. Ő lett a gyámja, ő lett a nevelőanyja. Nincs is rajta kívül mása ennek a gyereknek, és neki magának sem Bíborkán kívül. Ő az élete, a mindene.
Nem hagyhatja egyedül, még nem. Meg kell találnia élete párját, mielőtt a szíve, ez az öreg motor, felmondja a szolgálatot. Uram, csak addig engedd, hogy mellette lehessek! Csak addig!Ámen.

– Mit motyogsz, Nagymama? Vagy imádkoztál? Ne haragudj, hogy megzavartalak – szólalt meg váratlanul a háta mögött Bíborka.

Latest posts by Kőműves Ida (see all)




  • Szólj hozzá!