Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Álomkeringő 6/5

– Jó reggelt, Nagymama! Hogyhogy egyedül? Hol van Rozi néni? – A verandán találta nagyanyját, előtte az asztalon egy csésze kávé gőzölgött.
– Neked is csillagom – válaszolt Nagymama. Szinte összerezzent, látszott rajta, hogy nagyon távolról érkezett vissza. – Rozi nénéd nincs itthon, elutazott az egyik lányához. Jaj, de nehezen szánta rá magát, pedig hát nincs a világvégén az a Gyöngyös.
– Akkor át kell menni, megetetni a baromfit, meg a kutyát, ugye Nagymama? Mindjárt felöltözöm – s már futott is vissza a szobába.
– Nem kell sietned, bogaram, már elintéztem…
– Olyan korán keltél? Jól van, akkor majd este én megyek, meglátogatom a kis Virgoncot, annyira örül mindig nekem. Most megfőzöm a kakaómat és ide ülök melléd…

Kisvártatva jött is a gőzölgő bögrével, s letelepedett a másik székre. Meglesték a madarakat, amelyek lakmározni jártak a nagy tujafákra, annak a kis tobozaiból csipkedték ki a magokat. A nagy kerti diófáról gerlék turbékoltak, fecskék csivitelése is gyakran felverte a falu hétvégi csendjét, egy nagy cirmos cica állt lesben az udvaron, láthatóan a csivitelő fecskékre fájt a foga, de szerencsére azok ügyesebbek és gyorsabbak voltak nála.
– Ha már nincs Rozi néni, és nem ebédel nálunk, akkor most hadd főzzem meg én a kettőnk ebédjét Nagymama – mondta Bíborka válaszra sem várva, már perdült is, csak vidám dudorászása hallatszott ki a konyhából.

Ilyen jó dolga sem volt, egész életében, gondolta Nagymama. Nem kell semmit sem csinálnia, nem is tud mit kezdeni magával tétlenségében. Átült az öreg hintaszékbe, amit már száműzött a szobából, kicsit meghintáztatta magát. Kicsit ropogott, recsegett alatta, aztán amikor már megunta a nyikorgását, akkor megállította, hátradőlt és lehunyta a szemét.
Kényelmes ez még mindig, csak ne nyikorogna olyan idegesítően. Öreg bútordarab már, akárcsak ő, bár lehetséges, hogy még nála is öregebb.
Bíborka ott rohangált mellette, futott ki a kertbe zöldségekért a leveshez, olyankor csitította még a lépteit is, mert hitte, hogy nagyanyja alszik. Pedig nem aludt ő, dehogyis tudott aludni, amikor hatalmas terveket kellett neki szőnie. Jó oka volt rá, hogy átgondolja, nem lehet csak úgy vakon belevágni… át kell gondolnia alaposan, és most van rá ideje. Soha, egész életében nem volt ideje arra, hogy átgondolja előre a lépéseit. Neki mindig mindent azonnal meg kellett oldani, és tenni, azonnal, mert életek múltak rajta… hát most van ideje, életében talán először van rá ideje, hogy megfontolja mit kell tennie, mi lenne a legésszerűbb, amit tehetne.
Amikor újra nyikorogni kezdett a hintaszék, már döntött. Elhatározta, hogy másnap elindul egy olyan úton, amire eddig sohasem volt ideje, de most meg kell tennie, és remélte, hogy sikerrel jár.

Másnap reggel, amint Bíborka elment otthonról, azonnal készülődni kezdett. Ő is buszra szállt, csak éppen az ellenkező irányba, mint az unokája. Ugyanis a szomszédos községben volt a rendőrség székhelye. Elment és bejelentette, hogy tizenhat évvel ezelőtt eltűnt Bakta Márton, született 1942-ben Tekeresen, eltűnt 1964-ben.
Döbbenten néztek rá, miért csak most jelenti, tizenhat évvel később? Ám ezúttal, özvegy Keszthelyi Mihálynénak volt ideje magyarázkodni. Hallgatósága tátott szájjal, döbbenten hallgatta a halni készülő nagymama és unokája történetét.

– Kincsem, Bíborkám! Ugye a jövő héten már nem kell iskolába menned? – érdeklődött Nagymama, amikor unokája hazaért az iskolából.
– Nem bizony. Kezdődik a vakációóó!…
– Arra gondoltam, kislányom, hogy elmehetnél Eta nénédhez, nyaralni Balatonalmádira egy-két hétre. Rád fér a pihenés.
– Rááám fér? De hiszen, mindig együtt szoktunk menni, most miért csak én? Szerintem, inkább éppen neked kellene elmenned. Végre kipihenhetnéd magad kedvedre. Én mindent elvégzek itthon, nem kell izgulnod…
– Nem, nem, nem, gyermekem… én nem megyek sehová, nem is hagynálak téged magadra napokig. Neked viszont, kell a pihenés. Túl sok a tanulás, meg itthon is sokat segítesz. Feltétlenül rehabilitálódnod kell a nyáron, nincs mese.
Ez már megint úgy hangzott, mintha parancs lenne. Bíborka gondba esett, hogyan mondja meg neki? Aztán, még mielőtt meggondolná magát, gyorsan belevágott.
– Nem mehetek! Beszélgettem ma, Jóska bácsival, a postással. Azt mondta, kell nekik a nyárra, legalább két hónapra levélhordó, a szabadságok miatt, ha elkezdeném még júniusban, akkor ő betaníthatna, mert tuti receptje van Jóska bácsinak, és azt mondja biztosan helyt tudnék állni. Úgy gondoltam vállalom. Képzeld el, két havi fizetés… két egész hónapot dolgozhatnék. Az mellett még az itthoni tennivalókat is elvégzem, úgyhogy nyugodtan elmehetsz nyaralni, Nagymama.
– Nem állunk olyan rosszul, hogy átdolgozd a nyarat, bogaram. Te csak menjél a Balatonra. – Nem hagyhatom, hogy keresztülhúzza a számításomat, nem hagyhatom… El kell mennie itthonról, mindenképpen el kell mennie! – Megírtam már Eta nénédnek, hogy hétfőn utazol. Várni fog a pályaudvaron.
– Ha tényleg nem akarsz elmenni helyettem, Nagyikám, akkor majd beugrom a postára a héten és telefonálok Eta néninek, hogy ne várjon.

Folyt. köv.

Latest posts by Kőműves Ida (see all)




  • Szólj hozzá!