Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Álomkeringő 6/6

Szombaton megint ott voltak a bálon. Bíborka most már izgatott volt, állandóan az ajtót leste, mikor nyílik már. Nagymama miatt is folyton aggodalmaskodott, egyre fáradékonyabb lett, egyre nyúzottabb, sápadtabb. Meg is beszélte vele, hogy a következő héten elkíséri az orvoshoz. Kivizsgálják, kap valami gyógyszert, s aztán megerősödik újra. Eddig mindig talált valami magyarázatot, valami kitérőt, de ezúttal, csodák-csodájára, beleegyezett.
Bíborkának egészen kipirult az arca. Nem élvezte a táncot, csak várt. Várta a csodát, miközben nyugtalanul pislogott Nagymama elgyötört arcára.
Most is a kék csillagmintás ruha volt rajta. Nagymama ragaszkodott hozzá, hogy azt vegye fel, mert szerinte, abban a legszebb. Hát legyen meg az öröme. Egyébként tényleg jól áll. Nyugtalansága nem hagyott alább, már éppen szólni akart, hogy menjenek haza, amikor meghallotta a Sosztákovics keringő előbb halk, majd egyre erősödő akkordjait. Az ajtóra szegezte a tekintetét, nem tudott máshová nézni, csak kitartóan az ajtót figyelte. Nyílt azt ajtó és rögtön találkozott a tekintetük. A fiú megindult felé, szót sem szólt, csak nyújtotta a kezét, Bíborka szótlanul követte, alig várta már, hogy a fiú karjaiban repüljön ennek a csodálatos zenének a ritmusára. Már tele volt a táncparkett, de előttük mintha megnyílt volna az út, s újra érezte azt a boldog szédülést, lebegést, szárnyalást…

A következő pillanatban, hirtelen sötét lett. A zene még szólt, de csakhamar egymásnak ütköztek a párok, így mindenki megállásra kényszerült.
– Áramszünet! Áramszünet! – hallatszott minden irányból – végül a zenekar is elhallgatott.
Bekiabálások hallatszottak: szabad a csók, meg ehhez hasonlók. Bíborkát mind a két karjával átfogta a partnere, hogy ne érje semmilyen inzultus. Amikor megszólalt, Bíborka az arcán érezte forró leheletét.
– Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam. Felleg Ármin vagyok.
– Bakta Bíborka – suttogta a lány.
– Gyönyörű neve van… és maga is gyönyörű!… Milyen különös, az apám is Bakta…
– De hiszen ön Felleg…
– Ó igen, a nevelő apám Bakta, az édesapám meghalt, nem is ismertem…
– Én sem az enyémet…
Bíborka szédült. Érezte a fiú forró leheletét már nem is az arcán, hanem a száján. A szíve egyre hevesebben vert, úgy érezte ki akar ugrani. Ármin szívverését is hallotta… Azt mondta Nagymama: ha megdobban a szív… A fiú már szorosan ölelte magához, Bíborka csak a szívverésüket hallotta, pedig állandóak voltak a bekiabálások… de neki egyfolytában a fülében csengett: ha megdobban a szív… ha megdobban a szív…
Hirtelen világosság lett. A párok szétrebbentek, ahogyan Bíborka és Ármin is.
– Kísérjen vissza a nagyanyámhoz! – suttogta maga elé Bíborka. A fiú visszakísérte, majd meghajolt és megköszönte a táncot.

– Nem megyünk többé bálba, kislányom! – hangzott Nagymama kijelentő mondata, útközben hazafelé.
– Miért, Nagymama? – szeppent meg Bíborka – Azt mondtad, meg kell találnom a jövendőbelimet…
– Már megtaláltad! – motyogott egészen halkan az öregasszony.

Egész éjjel alig tudta lehunyni a szemét. Ezerszer végiggondolta azt a jelenetet a sötétben… aztán megint, újra és újra. Nem tudott betelni vele.
Milyen érdekes, Ármin sem ismerte az édesapját, ahogyan ő sem. Milyen elképesztő véletlenek vannak, a nevelő apját Baktának hívják, ahogyan őt… ahogyan az ő apját hívták… még mindig hallja Ármin szívverését, ott dobol a fülében… nem is tud másra gondolni… Ez lehet a szerelem? Talán, tényleg ő az igazi?…
Végül elnyomta az álom. Nyolc óra tájban ébredt fel.

Azonnal kiugrott az ágyból, kihúzta a függönyöket, s csak akkor tűnt fel, hogy a szomszédos szoba még mindig el van sötétítve. Nagymama mindig korán kel, és első, hogy kihúzza a függönyöket. Nagyon elfáradhatott szegény, ha még nem ébredt fel.
Lábujjhegyen osont be a szobába.
– Nagymama… – suttogta. Csend volt, moccanást sem hallott. Lehet, hogy már kiment a kertbe, csak elfelejtette elhúzni a függönyt. Az ablakhoz osont, hogy lássa legalább, hogy már nincs ágyban.
Bizony ágyban volt, meg sem moccant.
– Nagymama, nem vagy jól? Nagymama! Nagymama, hallod!… – rázogatta már-már eszelősen. Aztán kirohant a házból, a könnyek patakokban folytak végig az arcán.
– Rozi néni! Rozi néni, jöjjön gyorsan! Nagymama… Nagymama…
Most már együtt futottak vissza. Rozi néni megfogta Nagymama kezét, majd megérintette az arcát, aztán lezárta a szemét… Bíborka hangosan felzokogott.

Ott állt a sírgödör előtt, talpig gyászban, haloványan, kisírt szemekkel. A rögök dörögtek a koporsó fedelén: örökre, örökre, örökre… Bíborka hangosan zokogott.
A fél falu ott volt a temetésen, sokan ismerték és szerették Nagymamát, de amikorra már a koszorúk, csokrok beborították a sírhantot, akkor már szállingóztak el az emberek. Rozi néni megfogta Bíborka karját.
– Gyere gyermekem, menjünk haza…
– Én még maradnék, Rozi néni, menjen csak haza, majd jövök én is…
Rozi néninek igen csak fájtak már a lábai, annyit szaladgált a napokban, meg ez a szegény kislány is… kissé távolabb ment, de nem bírta otthagyni, arrább egy fának támaszkodott, s akkor figyelt fel egy idegen fiatalemberre, a másik fa alatt. Illetve, akkor lépett ki a fa alól és megindult a sír felé. Rozi néni izgatottan figyelt. Nagy csokor rózsát vitt, s egyenesen Bíborka felé tartott. Kezet fogtak, majd a fiú elhelyezte a csokrot a síron, aztán ott állt Bíborka mellett, az ráborult a vállára, akkor átölte gyengéden, s úgy álltak ott hosszan.
Rozi néni megnyugodva hagyta el a temetőt, s akkor vette észre, hogy lenn a völgyben az út szélén áll egy hófehér Mercedes, ami éppen olyan idegen volt a faluban, mint az a fiatalember Bíborka mellett.

Bíborka minden áldott nap kiment a temetőbe egy nagy csokor virággal. A kert minden virágát Nagymamának vitte, és hosszú időt töltött a sírjánál. Már elterjedt a faluban a hófehér Mercedes titka, mert sokan látták ott a völgyben az útszélen nap mint nap, és senki sem tudta, hogyan került oda, és egyáltalán kié.
Rozi néni Bíborka után ment egy délután, amikor az a temetőbe indult. Ott látta a völgyben a fehér Mercedest, aztán a sírnál meglátta Bíborkát két férfi társaságában. Az egyiket azonnal felismerte, aki most is átfogta a vállát, és a lány a fiú vállára hajtotta a fejét. A másik valamivel távolabb állt és idősebb volt.
Rozi néni ott lapult sokáig a bokrok mögött, hátha valami hang is eljut a fülébe, de némán állták körül a sírt a gyászolók. Az idősebb férfi válla meg-megrándult.
Aztán csak megszólalt Bíborka.
– Menjünk haza! – elindultak ők ketten kézen fogva. Aztán Bíborka hátranézett, majd visszament, az idősebb férfiba karolt.
– Jöjjön édesapám… olyan fura ezt kimondani… most mondom életemben először…

Rozi néninek az álla is leesett. Bíborka édesapja? Hogyan kerül ő most ide? Tátott szájjal bámult utánuk. Mire hazaért a temetőből, ott állt a fehér Mercedes Bíborka házának kapujában.
Azon is sokat tépelődött Rozi néni, vajon Bíborka nagyanyja tudott-e erről a kapcsolatról. Neki soha nem szólt semmit, márpedig ők ketten mindent megbeszéltek egymással. Nem tudta mit tegyen. Nem tudta, kell-e tennie valamit? Bíborka édesapját sem említette sosem, mégis, hogy került ő most ide? Egész éjjel ezen tépelődött, nem tudott aludni. Felkelt, nézte az órát, alig múlt éjfél. Kinyitotta az ablakot, hogy engedjen be friss levegőt. Akkor suhant el az a hosszú, fehér autó az ablaka előtt, éppen akkor… Rozi néni nem látta tisztán, de mintha többen ültek volna benne, legalább hárman.
Rozi néni egyre nyugtalanabb lett, arról már szó sem lehetett, hogy el tud aludni. Csak várta a reggelt, hogy a temetőben mindent megbeszélhessen öreg barátnőjével. Kegyetlenül hosszú volt az éjszaka.

A sír tele volt friss virággal. Volt ott rózsacsokor, szegfű, gerbera, kardvirág. Ez utóbbiból volt a legtöbb, minden színben pompázó: fehér, piros, sárga, lila, rózsaszín. Igen, ez volt az Ő virága. Ezeket szerette a legjobban. Mindig tele volt a kertje gyönyörű kardvirágok sokaságával. Hát most itt vannak ajándékul a sírhalmán.
A temető nyugodt lehelete átragadt Rozi nénire is. A madarak a reggel himnuszát énekelték a fákon, bokrokon. Minden olyan békés és nyugalmas volt.
– Te hogy vagy odalenn, drága barátnőm? Annyira háborítatlan itt minden, hogy nem merlek megzavarni. Félek, hogy felzaklatnak buta gondolataim.
Akkor észrevett egy kicsiny táblácskát a virágok között. Közelebb hajolt, hogy lássa. Írás volt rajta. Elő kellett kotornia a szemüvegét, hogy el tudja olvasni. Ez állt rajta: Köszönöm, Nagymama! Mindent köszönök.
– Tudtam én, tudtam, hogy nem hagyod egyedül. Tudtam, gondod lesz rá. Jó munkát végeztél. Nyugodj békében! – motyogta maga elé Rozi néni, s meghatottan, de megnyugodva tért haza otthonába.

Vége!

Latest posts by Kőműves Ida (see all)




  • Szólj hozzá!