Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Csengettyű szól most

Az „Öreg” – mert mindenki így hívta, az igazi nevére nem emlékezett senki – nyakába vetve a jobb napokat látott törülközővel, komótosan ballagott a benzinkút felé. Minden nap, ugyanabban az órában jelent meg a kulcsért. Kezében egy világoskékre fakult szatyorban lapultak a tisztálkodószerei, és a borotvája.
Ismerték őt jó ideje, a főnök felesége engedte be egyszer a mosdóba, s mert tisztelettel beszélt, és nem hagyott mocskot maga után, azóta is bejárhatott mosakodni. Nem időzött sokat, nem pazarolta feleslegesen a vizet, hálás volt a lehetőségért. Hétköznaponként gyorsan végzett, csak a szombati zuhanyozást nyújtotta kicsit hosszabbra. Hagyta, hogy a víz melege átjárja minden porcikáját. A borotválkozás soha nem maradhatott el, hozzátartozott a reggeli szertartáshoz. A munkásruhák mosására használt mosógépben, kéthetente egyszer átpörgették az ő ruháját is, amit nagy gonddal, kisimítva teregetett ki aztán a kalyibája mellett kifeszített kötélre.

Az ütött-kopott, de mégis rendben tartott fabódét – szemben a kúttal –, az út másik felét kísérő erdő már sűrűbb, bokrokkal tarkított részén állította fel az utat építő társaság. Amikor levonultak, ahogy volt otthagyták, úgy talált rá az Öreg évekkel ezelőtt. Egy asztal volt benne két paddal, a falon akasztók, és az egyik sarokban egy ásó. Még csodálkozott is, hogy nem vitte el senki.
Az első napokban az összetolt padokon aludt, aztán apránként hozott innen-onnan kidobott dolgokat, lomtalanításkor guberált kis szekrényt, és a hozzá talált ágyat is. Egyszer, egy régi katonaládára lelt, ami telis-tele volt könyvvel. Boldogan vitte haza, mert a láda, s tartalma igazi kincset jelentett a számára. Legnehezebben a fűtést oldotta meg, de szerencséjére, még az első tél előtt sikerült egy dobkályhát szereznie, így a főzésről sem kellett lemondania. Az erdő adta a fűtőanyagot, mindig volt annyi letört gally, és ág, hogy könnyedén kibírta a leghidegebb évszakot is. A bódé körüli, kis kertnyi földet rendben tartotta, a bejárathoz vezető utat naponta sepregette tisztára, hogy ne vigyen be a sarat a cipőjével. Lassan tanulta a remeteéletet, de ahogy egyre komfortosabb lett a kalyiba, úgy lett ő is egyre találékonyabb. Került a falra tükör, alá egy hokedli lavórral, sőt még elemes rádiót is szerzett, amikor egy kis kerti ásásért ezt kérte fizetségképpen. Az egyetlen személyes holmiját, ami a régi életére emlékeztette, a szekrénykén tartotta. Ódon fényképkeretben, a már megfakult képen egy fiatalasszony, s két gyermeke mosolygott erre a világra.

A benzinkút adta a mindennapi munkát, és a társaságot. Kedvelték az Öreg csöndes beszédét, és tisztelték a tartása miatt. Egyszer fordult csak elő, hogy egy frissen felvett nyikhaj kikezdte, és durva hangon csúfolódott vele, de a többiek azonnal leállították. Nem is maradt sokáig az ifjonc, még a próbaidő alatt elküldték, mert a főnök nem tűrte a modortalan viselkedést.

Bence néhány nap múlva kapta meg az elküldött fiú munkáját. Tizenhét évesen nem volt senkije, a szüleit sem ismerte. Intézetben, majd nevelőszülőknél élt eddig, de amikor megtudták, hogy tovább akar tanulni, már nem látták szívesen. Ezért nagy szüksége volt a munkára, mert egy parányi albérleti szobát tudott csak bérelni az addig megtakarított pénzéből.
Bence nem barátkozott, szinte szótlanul végezte a dolgát, ám mindig udvariasan bánt a vevőkkel. Nem kellett nógatni, lelkiismeretesen dolgozott. A munkatársak is megkedvelték, s csendessége ellenére, vagy éppen amiatt, hamar beilleszkedett a csapatba. Csak az Öreghez nem tudott közelebb kerülni. Távolságot tartottak mindketten, nem bántották egymást, de nem is beszélgettek. A férfi úgy tett mintha nem is látná, Bence hiába próbálkozott vele. Kis idő után feladta, elkönyvelte magában, hogy valamiért nem szimpatikus az erdei remetének.

Hideg, decemberi reggelre ébredt a város, a mélyebb területekre ronda, szinte áthatolhatatlan köd ereszkedett. Az autók lassan gurultak a központ felé vezető sávban, lépésben haladt a kocsisor. Hirtelen, a tejfehér semmiből robbant elő a fekete terepjáró, aztán csak a csattanást lehetett hallani. A sor megtorpant, a robusztus autó szinte fékezés nélkül rohant neki a másik oldalon álló villanyoszlopnak. Máig nem tudni, hogyan érte el az Öreget a kocsi bal eleje, s hogyan taszított rajta jó nagyot. Csak annyit lehetett látni, hogy ott fekszik a másik sáv szélén mozdulatlanul. A sor megállt, kipattantak a kocsiajtók, néhányan a terepjáróhoz szaladtak, páran pedig az Öreghez siettek. A terepjáró sofőrje valami isteni szerencse folytán karcolásokkal megúszta, a saját lábán szállt ki a ripityára tört kocsiból.
A csattanásra felkapták a fejüket a kútnál is, és Bence rohant elsőnként a földön fekvő alak felé. Mire odaért, valaki már kihívta a mentőket is. Az Öreg sápadtan, lecsukott szemekkel feküdt, se seb, se vér nem látszódott rajta.

A mentő perceken belül megérkezett. Az orvos megkért mindenkit, álljanak távolabb, hagyjanak levegőt a sebesültnek. Féltérdre ereszkedve mellé, gyakorlott mozdulatokkal megtapogatta a testet, megvizsgálta van-e valahol törés. Miközben vizsgálódott, az Öregnek kinyíltak a szemei, lassan magához tért. Ijedten tekintett az orvosra, első pillanatban nem tudta hol van. Döcögve kúszott fel az emlékeibe a benzinkút látványa, és a hátulról kapott, hirtelen ütés. A remete Bence felé fordult, megpróbált megszólalni, ám hang nem jött ki a torkán. Az orvos nem talált nyílt sebet, valószínűleg a kocsi csak súrolta az öreget, és az eséstől üthette be a fejét. Szerencsére nem tűnt komolynak a sérülés, de mégis hordágyra, majd a mentőbe tették az idős férfit. Bence még ott, azonnal megkérdezte, vele mehet-e? A mentős igenlő válasza után gyorsan visszaszaladt a benzinkút irodájába, elhadarta mi történt, és azt is, hogy mindenképpen elmenne kísérőként a beteggel. Főnöke megveregette a vállát, majd benyúlt a zsebébe, és Bence kezébe nyomott két tízezrest. Ha szükség volna bármire, legyen a gyereknél pénz.

Kórházi szag keveredett a narancs, és a mandarin illatával, kicsit felfrissítve, elnyomva azt. A hatágyas szobában három-három ágy állt egymással szemben, lábbal a szoba közepe felé. Volt helye az éjjeliszekrényeknek, és egy étkezőasztal is befért négy székkel. A kórteremben már karácsonyi hangulatot ígérve – a rozoga asztal közepén –, egy fenyőág árválkodott a nagyobb, teához szokott pohárban.
Az ablak melletti ágy volt szabad, ide fektették az Öreget. Bence végigkísérte, vigyázott rá, és nyugtatólag fogta a kezét. Látszott az ijedtségén, hogy nem igazán ismeri ki magát. A hálóing majdnem a bokájáig ért, papucsa nem volt, és nem voltak tisztálkodószerei sem. Bence felajánlotta, hogy térül-fordul, behozza neki a hiányzó dolgokat. Nyugtatta őt halk szóval, és azt is megígérte a ki nem mondott, csak a férfi szeméből kiolvasott kérésre, hogy vigyázni fog a kalyibára is.
A vizsgálatok, az izgalom, és a fájdalomcsillapító álomba kényszerítették az Öreget, Bence pedig elindulhatott vissza a benzinkúthoz. Sötétedett mire odaért, a többiek aggódva vártak rá, és örültek, hogy nincs komolyabb baj.

Délutánonként, ahogy véget ért a műszak, Bence azonnal buszra ült, ment a kórházba. Ígéretéhez híven bevitte a szükséges holmikat, a főnök felesége adott egy új pizsamát, és két törülközőt is mellé.
A kalyibára odafigyeltek, naponta átjárt valaki körülnézni. Becsukták az ajtaját, és lakatot is tettek rá, nehogy valaki szemet vessen a kalyiba őrizte holmikra.
Később sem emlékezett rá senki, kinek jutott eszébe, hogy kitakarítsanak, hogy otthonosabbá tegyék a fabódét. Valahogy csak jött az ötlet, és karácsony előtt, amikor mindenkinek ezer, és ezer dolga van, felváltva adták a kilincset egymás kezébe, mert mindannyian részt kértek a meglepetés munkából. Ki takarót hozott, ki függönyt az ablakra, ki paplant, és párnát, mások huzatot hoztak, még a szekrénykére is került horgolt terítő a kép alá.
Egy délelőtt két ember jelent meg, kis teherautójukon több tucatnyi padlódeszkával. Sustorogtak a főnökkel, aztán bevették magukat a kalyibába. Egy napig dolgoztak megállás nélkül, felújították az egész belsőteret, padlótól a plafonig. Szerencsére száraz volt az idő, a „tatarozás” idejére kitett holmik nem szenvedtek kárt. A visszapakolásnál vigyáztak, hogy minden a régi helyére kerüljön. A kályha alá vaslemezt tettek, a kémény is magasabb lett. A rövidebbik fal elé került egy könyvespolc, így a könyvek is kikerülhettek a ládából, sokkal otthonosabbá varázsolva a kalyibát.
Bence teáskannát hozott két, nagyobb bögrével, mert a látogatások alatti, sok-sok beszélgetésből kiderült, a bódélakó valamikor nagy ismerője, tisztelője volt a jobbnál jobb teáknak.
Mikor visszakapta a hangját az Öreg, szégyenlősen a távolságtartó magatartása miatt, de annál őszintébben köszönte a fiú segítségét. Délutánonként úgy várta már, mintha mindig hozzátartozott volna. Valódi barátság lett az övék. Ha valaki beszélgetni látta őket, azt hihette, apja, és fia társalognak a legnagyobb egyetértésben.

Két hétre is elhúzódott a kórházi ápolás, mert a vizsgálatok alatt kiderült, a beteg vércukor szintje magasabb a normálisnál. A gyógyszeres beállítás meghosszabbította az amúgy sem rövid bentlétet.
Az Öreg türelmetlenül várta mikor engedik el. Szentestére szeretett volna a saját ágyában aludni, ezért mindent megígért annak a kedves, és fiatal doktornőnek, aki felvette az osztályra.
A pihenés, és a gondos ápolás megtette a magáét. Az idős férfi éveket fiatalodott, kisimult az arca, szigorú tekintetét felváltotta a belülről fakadó mosoly. De nem csak ő változott, változott Bence is. A félénk, csöndes fiúból, magáról mesélős, tettek embere legényke lett, aki őszinte ragaszkodással kötődött az öregemberhez.
December huszonnegyedikén, dél körül kapták kézbe a zárójelentést, a gyógyszereket az ünnepek idejére, a recepteket, és pár jó tanácsot is a lelkiismeretes, és bájos doktornőtől.
Amikor a taxi megállt a benzinkút parkolójában, az Öregnek hevesebben vert a szíve, ilyen sokáig még soha nem volt távol a kalyibától. Bence segített a kiszállásnál, fogta a csomagot, és együtt indultak a bódé felé.
Kora délután volt. Az asszonyok ilyenkor még a készülődés közepén tartanak, az apukák éppen ilyenkor faragják a karácsonyfát, a nagyobb gyerekek kötözik a szaloncukrokat, a kisebbeket pedig nagypapák gondjaira bízzák, hogy az esti meglepetés teljes legyen.

A fabódé ott állt a helyén. Nem változott semmi, furcsa inkább csak az volt, hogy a benzinkútnál nem mozogtak a kocsik, úgy tűnt, mára bezárt a bolt. Forgalom is alig, szinte csak taxit lehetett látni az utakon. Elállt a szél is. Mintha csak erre várt volna az idő, a mennyei dunyhákból szállingózni kezdett a hó.

Bencéék odaértek a kalyibához, s az Öreg remegő kézzel nyúlt a kilincs felé. A kilincs könnyen engedett, az ajtó kinyílt. Az első pillanatban csak a belülről áradó meleg, és a finom illatok mellbevágó kettőse lepte meg. A következő meglepő pillanat a társaságé volt, akik rá vártak. A főnök, és a felesége, a két pultos lány, a két kútkezelő fiú. Bence a belépő férfi mögött állt. Itt volt hát az egész csapat.

A szobára nem lehetett ráismerni, a megszokott bútorokkal ugyan, de mégis minden más volt. Hozzáértő kezek igazi otthont varázsoltak a mindössze tizennyolc négyzetméteren.
Az Öreget mintha odacövekelték volna az ajtóba, nem mozdult. Ide-oda járt a szeme, hol a szobát, hol az embereket nézte. Bence bátorítólag megfogta a könyökét, és mindketten beljebb léptek a kalyibába. A meghatódottság csöndes pillanatát felváltották az öröm, a férfias kézfogások, baráti ölelések, és a nők kedves mosolyának percei.
A honnan, miért, mikor kérdésekre csakúgy záporoztak a feleletek, míg végül szóhoz jutni engedték a főnöküket. Mondandója nem nyúlt hosszúra, az ötlet mindannyiuké, és kérik, fogadja szeretettel tőlük. Továbbra is számíthat a segítségükre, és ők továbbra is számítanak az önkéntesen végzett munkájára, amiről ők ketten, az ünnepek, és a teljes felgyógyulása után még beszélni fognak. Az utolsó szavak kíséretében, mintegy jelképül, átadta a kalyibára szerelt új zár kulcsait a meglepett embernek.
Az Öreg utoljára a temetőben sírt ennyire, amikor ott állt a felesége, és gyermekei sírja fölött. Értelmetlen halálukkal soha nem tudott megbékélni. Balesetben veszítették az életüket, és ő nem volt mellettük. Pár napos kiküldetésből hívták haza a szörnyű hírrel. Azóta nem találta a helyét, azóta élte a remeték életét.
A megható köszöntéstől elhagyta minden ereje, és a régóta benne rekedt könnyei szabad utat találtak. Remegő hangon mondott köszönetet a meglepetésért, de főleg a barátságukért. Soha nem gondolta volna, hogy tüskés szíve, mogorva természete ellenére lesz bárki, aki elfogadja őt.
A kölcsönös jókívánságok, és az örömkönnyek után eljött a búcsú ideje, hiszen mindannyiukat várta az ünnepi este, a család. Egyedül Bence nem sietett, rá nem vártak sehol. Miután kikísérte a többieket, visszatért a kalyibába. Az Öreg csak állt a szoba közepén, kezében még mindig a kulcsot szorongatva, és gyönyörködött. Belül a szívében, csengettyűk hangja szólt. Ünnepelt a lelke is. Az évek alatt ráfagyott páncél leolvadt, a színek, az illatok, a hangok, az emberi kapcsolatok új értelmet kaptak. Fáradt mosollyal, de boldogan fogadta a visszatérő Bencét. Elvesztett fiát látta benne, és nem akart már soha, senkit elveszteni többé.
Együtt gyújtották meg a szekrénykére helyezett parányi karácsonyfán a gyertyákat, s együtt ültek a megterített asztalhoz is.
Új élet kezdődött mindkettőjük számára ezen a délutánon.

Epilógus

Az Öreg most töltötte be a hetvenötödik évét. Az ünnepségre hivatalos volt mindenki, aki azon a régi karácsonyon ott volt a kalyibában. Bence, és a felesége voltak a házigazdák a kertvárosban épült, barátságos családi házukban.
Egyetemi diploma, házasság, három gyerek. Az utóbbi tizenöt év megannyi öröme mellett, Bence egy igazi apát is kapott a sorstól. Mostanra, két „Bogdán”* is van a családban, az elsőszülött fiú, és a névadó nagyapa, az „Öreg”.

A történethez tartozik még, hogy a kalyibát régen lebontották, az utat kiszélesítették, a benzinkút helyén egy másik, sokkal nagyobb, modernebb benzinkút áll, azonban a múltban köttetett barátságok most is tartanak, ma is erős szálak tartják össze.

* a név jelentése: Isten ajándéka

ppj
2010/2016

P Pálffy Julianna

Valamikor, még a múlt évezredben a pólyámba tehettek egy tollat, de csak nagyon későn vettem észre, hogy szúr valami. Először tiniként, majd hosszú időt kihagyva, tizenvalahány éve leltem rá, és azóta birkózom az írással, próbálom megtalálni a stílusomat, az egyéni hangomat.
Remélem a saját történeteim, verseim, meséim megkeresnek, és megengedik, hogy megírjam őket.

Hiszem, és vallom, hogy:

'... itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén' - (Fodor Ákos)
*
'Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel' - (Robert Capa)
*
'És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja mások énekét is szépnek.
(Babits Mihály)

Latest posts by P Pálffy Julianna (see all)




  • 2 hozzászólás ehhez: Csengettyű szól most

    1. Nagyon tetszett írásod. Első sorban azért, mert reményt nyújt: vannak, élnek még segítőkész emberek, él még az emberség ebben az elidegenedett világban. Örülök, hogy olvashattam prózádat is. Persze a szereplőket azt gondolom, erősen idealizáltad, de ez egyáltalán nem változtat azon: így kellene lennie, így kellene viszonyulnunk egymáshoz. Nevezhetném akár tanmesének is…

      • Köszönöm. 🙂 Biztos, hogy érezhető benne az idealista ábrázolás, de valóságmagból született az írás. Jó lenne mindig jónak lenni, és soha nem bántani senkit. Ebben az értelemben nagyon optimista és idealista vagyok, és szeretném ilyennek a világot. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen, de a mikró törekvések mind-mind egy lépcsőfok. (régen sok tanmesét olvashattam :))) )
        ölelések
        J.

    Szólj hozzá!