Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Daróc és bársony

lettersA külvilág csak a teljesen tiszta pillanataiban tudott hozzáférkőzni, de az ilyen pillanatok egyre kevesebbszer fordultak elő. Bezárkózott egy sterilebb világba, és nem akart tudni semmiről. Nem akarta érezni a kórteremben érezhető, bepelenkázott öregek, és a fertőtlenítő szerek keveredő, kellemetlen szagát. Kiszakította magát innen, lebegett menni, és maradni között. Elengedte a füle mellett az ápolónők magasabbra emelt hangját, magában pedig lehülyézte őket, mert a hallása tökéletes volt, csak a szemére borult sötétség hosszú évekkel ezelőtt. Valószínűleg ennek következményeként lett sokkal érzékenyebb a szaglása is, amitől szenvedett ő, és a megjegyzéseitől a környezete is.
A gyógyszerek tompították az érzékenységét, és tompították benne azt a fékezhetetlen gyűlöletet is, amit a tehetetlensége miatt érzett a többiek iránt. Ha mégsem szedálták eléggé, úgy káromkodott mint a kocsis, olyan szavak hagyták el az ajkát, amelyeket azelőtt még hírből sem ismert. A dühkitörések alatt a nyelve is jobban forgott, akkor képes volt tisztán, és érthetően kifejezni magát.
Megfejthetetlen volt, mint minden kemény asszony, aki nem enged pillantást a páncélja mögé. Csak az unokái hatolhattak át a pajzson, ők megkaphatták azt a gyengédséget, amire mindenki más hiába vágyakozott.

Valahol mélyen már tudta, a halállal viaskodik, s a tudatalattiját ingerelte is, itt és most nem ő irányíthat. Csak tűrte a gondoskodást, az ellenkezésre nem volt elég ereje. Napok óta alig evett, nem érzett éhséget, szomjúságot. Az infúzió lassan csöpögő cseppjei nem hoztak megkönnyebbülést, csak elviselhetőbbé tették az elviselhetetlent. A látogatók nem élénkítették fel, sokszor meg sem ismerte ki rázogatja a párnáját, ki öltözteti át tiszta hálóingbe, vagy éppen ki adja a szájába a szívószálat. A mindig parancsoláshoz szokott énje visszavonult, és csak akkor lázadt, ha a nyugtatók nem hatottak már. Az éjszakákat várta, a csöndet, a hűvösebb levegőt, és ilyenkor a megbicsaklott agyával visszatért abba a nagyon távoli időbe, amikor fiatal lányként élete legboldogabb napjait élte.

***

Marko a háború előszelével érkezett a városba, tolmácsként segítette a civilek, és a hadsereg közötti kapcsolattartást. Történelemtanári diplomáját Szófiában szerezte, de a pecsét még nedves volt rajta, amikor megkapta a behívóját. Öt nyelven beszélt, a négy szláv mellett még angolul, de ha nagyon összeszedte magát, akkor spanyolul is értett.
Már a megérkezése napján találkozott Darinával. A lány sudár volt, kék szemű, hullámos, fekete haja a vállán túl ért. Szabályos arca tatár ősök széles arccsontját idézte. A férfiak szeme azonnal megakadt rajta, tizenhét éves se volt, de érett, asszonyos alakja vonzotta a tekinteteket. Csak egy pillanatra villant össze a szemük a pályaudvaron, amikor Marko leszállt a vonatról, Darina pedig éppen elutazni készülve várakozott, de az a pillanat örökre megpecsételte a sorsukat.

Szigorú nevelést kaptak a Fischer lányok, mindhárman az apácákhoz jártak, a bátyjuk pedig már ügyvédbojtárként segítette az apja munkáját. Szépek, és okosak voltak, de Darina kitűnt közülük tehetségével, csodálatosan szép hangjával. Apró kislány volt, amikor felfedezték az adottságát, és az anyja addig-addig kapacitálta a férjét, míg beleegyezett, hogy tanárt fogadjanak mellé.
Katalin tíz éve özvegyasszony volt, zongora-, és énektanításból tartotta el magát. Tanár, és gyerek hamar megkedvelték egymást, Darina rengeteget tanult tőle. Az együtt eltöltött idő alatt szoros barátság alakult ki közöttük, ami egészen Katalin haláláig tartott. Támasza volt a lánynak a legnagyobb bajában is.

A pünkösdi hangversenyen, a teremben egyetlen ülőhely sem maradt szabadon, hátul több sorban álltak akiknek nem jutott szék. Marko is ott volt, és gyönyörködve nézte, hallgatta a lámpafényben éneklő lányt. Két hete ismerkedtek meg, és azóta árnyékként követte Darinát. A szerelem az első pillanatban fellobbant köztük, és napról napra erősödött. A férfi udvarias volt, apró ajándékokkal lepte meg a lányt, hol egy verses füzettel, hol egy újonnan beszerzett kottával. Hamar kiismerte, hogy a figyelmes apróságok sokkal jobban megörvendeztetik őt, mint a szokványos virág vagy csokoládébonbonok.
A baj akkor kezdődött, amikor Fischerné rájött, hogy a lánya mitől olyan boldog mostanában. A saját boldogtalansága, vagy az öntörvényű gondolkodása nem engedte, de elszakította a szerelmeseket. Darina sokat sírt. Nem látott kiutat, az anyját ismerte, és tudta, soha nem engedi meg, hogy Marko felesége lehessen. Fischerné nem kertelt, megmondta neki, hogy mást néztek ki a számára, és ellenkezést nem tűrő hangon zavarta a szobájába minden este.
A lány Katalinnál sírta el a bánatát, és Katalin segített. Nála találkozhattak, beszélgethettek. Nyilvánosan nem mertek megjelenni, mert ismervén Fischerné ellenszenvét, biztosak lehettek benne, hogy ellenükre tesz. A Katalinnál töltött órák adtak erőt Darinának, hogy a szerelme nélkül elviselhetetlen időt kibírja a következő találkozóig.

A háború itt volt már kézzelfogható közelségben, az emberek megőrültek, a városban egyre többet lehetett rémült, és kétségbeesett arcokat látni. A frontról érkezett hírekből nem sok jóra lehetett következtetni. Szinte minden családban megjelent a fájdalom, sokan elestek, értük naponta szólt a templom harangja.
Ebben a felfordulásban kaptak új parancsot Markoék is, menniük kellett tovább. Az utolsó nap délutánján Katalinnál találkozott Darinával, és ott ígérték meg, hogy nem veszítik egymást szem elől, hogy minden nap írnak egymásnak.
Darina nem kísérhette ki Markot a vasútállomásra, nem integethetett a távolodó vonat után, az anyja gondoskodott volna róla, hogy egy életre megbánja. A lány otthon ült mint a ketrecbe zárt rab, és a szíve minden dobbanásával a férfire gondolt, majd álomba sírta magát.

Fischerék megjárták a poklokat, apjuk egy nap lefordult a székről, és azonnal meghalt. Halálával szinte elveszítették mindenüket. A kisebbik lány nemsokára követte, legyengült szervezete a súlyos tüdőgyulladást nem győzhette le. A Fischer fiú Hollandiába emigrált, ott nősült meg, a gyerekei odaszülettek.
A háború után a megmaradt családtagoknak teljesen új életet kellett kezdeniük, szülővárosuktól messzire, a fővárosban. Darinát odaszólította a munkája, így az anyja, és a másik húga is vele költöztek.
Markotól soha nem jött levél, sem a régi címre, sem Budapestre.

Darina az ötvenhatos események után ment csak férjhez, és az első házassága pontosan addig tartott, amíg megszületett a fia. Elváltak, aztán évekkel később megint férjhez ment, de a boldogság soha többé nem talált rá. Egyik házassága sem adta meg azt a kiteljesedést, amit Marko mellett érzett. Ahogy idősödött, úgy hasonlított egyre jobban az anyjához.
Katalin még megérte Darina fiának a születését, amiben lehetett segítette a fiatalasszonyt, ám őt is hamar elvitte a kor menthetetlen betegsége. A rák gyors volt, és nem hagyott egyetlen apró reményt sem a felgyógyulásra.

Fischerné hosszú ideig élt, a nyolcvanas évei végén ragadta magával a halál egy ködös, novemberi hajnalon. A végrendeletében mindent Darina fiára hagyott, a lányára még egy párnacihát sem. Háza sokáig üresen állt, a hagyatéki tárgyalást követően hirdették csak meg, igaz, akkor az első érdeklődő meg is vette. Két hét határidőben egyeztek meg a kipakolásra. Sok holmi nem maradt amit érdemes lett volna megőrizni, értékes tárgyai nem nagyon voltak. Amit lehetett elosztogattak, ami nem kellett, azt vagy elégették, vagy kihordták a lakótelep szélén lévő óriás kukába.
A nyári konyhát is majdnem kipakolták, amikor az egyik öreg láda aljából előkerült egy viharvert papírdoboz. Vastag spárgával volt összekötve, és látszott rajta, hogy nem nyitogatták sűrűn, de talán még az összekötése óta sem soha. Darina nem bírta kibogozni, a fiát kérte meg, hogy késsel vágja el a kötést.
A doboz száztizennégy levelet őrzött. Olvasatlan, felbontatlan leveleket. Az elsőkön még naponta volt dátum, később ritkultak, a legutolsók között pedig már évek teltek el. Az utolsó dátum, Darina második unokájának születési éve volt, az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején.

A tavasz már félreérthetetlenül adta tudtára a télnek, hogy távoznia kell, amikor megérkezett Darina levelére a válasz. Ismeretlen írás volt, nem azzal a kézzel írták mint a többi levelet. Marko lánya, Marina válaszolt, és sajnálattal tudatta, édesapját tavaly novemberben temették el. Megírta, hogy a gyerekeinek elmesélte Darina történetét – soha nem felejtette el –, ismerték ismeretlenül is. Mély érzésű, nagyon kedves levél volt, és Marina, Marko mindhárom gyermeke nevében meghívta őt, látogasson el hozzájuk. Írt az egész családról, a hosszú levélben összefoglalta, elmesélte Marko életét is.
Darina régen sírt ilyen hosszan, és keservesen. Soha nem ment el Bulgáriába, de minden ünnepi alkalomkor írt Marináéknak, üdvözölve az egész családot.
A kéreg, amit a szíve köré épített, még keményebb, és még tüskésebb lett. A látása fokról fokra romlott, az évente vállalt, egyre fájdalmasabb műtétek sem segítettek rajta. Hogy belül mit láthatott, örök titok maradt a családja számára.

***

A friss hajnali levegő finom hársillattal ölelkezve bújt át a kórházterem nyitott ablakán, és bársonyos simogatással lengte körül az alvó Darinát. Álma nyugodt volt, messze járt innen. Nem érezett fájdalmat, csak valami megfoghatatlan örömet, mint amikor rátalálunk egy régen elveszett holmira, vagy amikor eszünkbe jut egy elfelejtett gondolat. Már tudta, hogy miért van itt, tudta, hogy merre kell mennie
Csak fel kell szállnia egy vonatra, ami elviszi oda, ahol Marko vár rá…

ppj
2011. 06.25.

Megjegyzés: Darina 2011. 06. 29-én délben felszállt arra a vonatra…

P Pálffy Julianna

Valamikor, még a múlt évezredben a pólyámba tehettek egy tollat, de csak nagyon későn vettem észre, hogy szúr valami. Először tiniként, majd hosszú időt kihagyva, tizenvalahány éve leltem rá, és azóta birkózom az írással, próbálom megtalálni a stílusomat, az egyéni hangomat.
Remélem a saját történeteim, verseim, meséim megkeresnek, és megengedik, hogy megírjam őket.

Hiszem, és vallom, hogy:

'... itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén' - (Fodor Ákos)
*
'Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel' - (Robert Capa)
*
'És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja mások énekét is szépnek.
(Babits Mihály)

Latest posts by P Pálffy Julianna (see all)




  • 10 hozzászólás ehhez: Daróc és bársony

      • Köszönöm Mara!
        Az életből írtam. 🙁
        Olyan sokszor elgondolkodtam már rajta, hogy hogyan lehet valakiből az angyalit, vagy az ördögi gonoszságot kihozni. Milyen kapcsolatok azok, ahol valakinek “el kell veszni benne”?
        Megírtam, mert megérdemelte, az angyalt bezárta magába.
        ölelésem
        Julianna

      • Köszönöm Idám!
        Maránál már kifejtettem miért is írtam meg.
        Valóban kemény páncél volt rajta, mégis rengeteg tüske sebezte meg.
        ölelésem
        Julianna

    Szólj hozzá!