Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Domi-no-elv

A múlt évezredben még előfordulhattak olyan, szinte elképzelhetetlen dolgok, hogy a buszok hajnalban, már a kezdőállomáson megteltek. Munkások, fiatalok, idősek, asszonyok, és lányok utaztak a dolgozóba, egyik városvégből a másikba, ha úgy adta az élet. Óvoda, bölcsőde igazodott a korai kezdéshez, apukák, anyukák hozták, vitték a lurkókat is magukkal. Akkor még szokás volt, hogy a gyerekesek leülhettek, vagy egy idősebb, ismerős néni, vagy bácsi nyugodt szívvel vehette ölébe a csöppséget, és szívesen el is diskurált vele felszállástól, leszállásig.
Ez a busz is telt házat jelenthetett volna két perccel a beállás után, de a menetrend szigorú szabályai szerint, csakis a megadott időben indulhatott az útjára.

Történetünk egy ködös, elég hűvös, barátságtalan őszön játszódik, valahol Budapesten. A csuklós busz közepén, a bal oldalon fiatal Apuka ül, ölében a majdnem három éves kisfiával. Korán van, az utasok ezerfelé gondolkodnak, vagy éppen semmire sem gondolnak, vagy behunyt szemmel rápihennek a hajnali ébredésre.
Apuka is álmos kicsit, ám az apró, majdnem három éves abban a korban van, amikor minden válaszra újabb kérdése van. „Ez mi?” „Az mi?” „Miért?” „Apu, hod med be…?” – és nem is fogy ki belőle soha.
A nagyon közelben állók már felébredtek, egyre jobban figyelnek, és halvány mosolygásuk jelzi: „Na Édesapa, neked aztán feladták ma is a leckét!” A kislegénynek be nem áll a szája, csacsog, szinte lélegezni sem hagyja Apát.
A busz halad, egy megálló, két megálló, sokadik megálló, emberek le-, és felszállnak, kezdődik a nap.
A forgalom nem nagy, de valami miatt a lelassult, és a kiskrampó kiszúr egy számára nem beazonosított tárgyat, valamelyik távoli ház tetején.
– Az mi? – mutat határozott mozdulattal rá. A válasz egyszerű, nincs benne semmi különös, szokványos látvány.
– Vörös csillag – felel Apa.
– Vörös? – kérdez vissza a kicsi.
– Igen – hangzik a megerősítés.
A picur elgondolkodik, még a homlokát is ráncolja, aztán pár másodperc után győzedelmes mosollyal fordulva Apához közli:
– De ugye vöröshagyma is van!
Apa hirtelen se köpni, se nyelni nem tud, erre mit lehet válaszolni? A fiának? Igazat.
– Igen, vöröshagyma is van – mondja, és abban a pillanatban elkezd remegni a szája a váratlan összehasonlítás, csatolás miatt, nehezen bírja magában tartani a nevetést, majd a mellette álló két kolléga pukkadozik, és végül tornádóként seper végig a nevetés, hahotázás, nyerítés, röhögés, úgy adják szájról-szájra mit mondott a csöppnyi emberke. A derű ragadós, a savanyú-jóskák-julcsák sem maradnak ki belőle.
A siker frenetikus.
Aztán Apuka leszáll a fiával az óvodánál, ám a buszon kitart a jókedv egészen a gyár bejáratáig. Vagy még annál is tovább, lehet, hogy aznap mindenki mosolygósabb arccal vette a kezébe a szerszámot, tollat, vagy éppen sokkal kedvesebb volt a kolléganőkhöz, netán a főnök sem mérgelődött az undok titkárnőre azért, amiért kétszer is kérni kellett tőle a várva várt kimutatást.

Hmmm…
„De ugye vöröshagyma is van!”
Azóta szállóige lett abban a családban, ha valamire nem tudják azonnal a választ, és igazat kell mondani.
Ja, és mosolyognak mellé!

***Megjegyzés: A történetben semmiféle politika nincs, csupán gyerekszáj sztori.

2016
ppj

P Pálffy Julianna

Valamikor, még a múlt évezredben a pólyámba tehettek egy tollat, de csak nagyon későn vettem észre, hogy szúr valami. Először tiniként, majd hosszú időt kihagyva, tizenvalahány éve leltem rá, és azóta birkózom az írással, próbálom megtalálni a stílusomat, az egyéni hangomat.
Remélem a saját történeteim, verseim, meséim megkeresnek, és megengedik, hogy megírjam őket.

Hiszem, és vallom, hogy:

'... itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén' - (Fodor Ákos)
*
'Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel' - (Robert Capa)
*
'És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja mások énekét is szépnek.
(Babits Mihály)

Latest posts by P Pálffy Julianna (see all)




  • 4 hozzászólás ehhez: Domi-no-elv

    1. T-alakú épület, hétfő hajnal, a földszinten az ambulancia várója, az elsőn a gipszelő. A prof irodája szintén az elsőn, a gipszelővel szemben. Van egy ilyen kütyü, ami keveri a gipszet (szaknyelven vibrátor), de egy kollégám és én nem használtuk, mi pacsmagoltunk. A prof kijött a folyosóra, a lépcsőfeljáró volt köztünk, alatta a tízezer várakozó ember. Ránk nézett, és átüvöltött: “a vibrátor!!! Miért nem használjátok a vibrátort???” Betegek felnéztek, aztán nálunk is kitört a zokogva röhögés. 😀 😀 😀 😀 😀 És egész péntekig tartott. 😀

      Jó végre olvasni téged 🙂
      Ölellek!

      • Ez jó! 😀 Becsukom az ablakot, mert vinnyogok! 😀 😀
        Jó lenne benneteket olvasni itt az oldalon, de annyira nincs időm, hogy egy versbe belekezdjek. . 🙁 Annyit kell pótolnom, hogy osztályismétlés lesz belőle. 🙂
        Ma szerettem volna kimenni a Könyvnapra, de nem fog sikerülni 🙁 🙁 🙁 Mindig ilyenkor jön közbe valami.
        (ha megint költözködésre adom a fejem, kényszerzubbonyt kérek! 😀 😀 😀 )
        sok-sok ölelés, és ugye türelmes leszel, mert jövök!
        TA

      • Á, nyugi, dolgozom. Úgyhogy lelassul a tanterv 🙂
        (Pedig épp most akartalak megkérni, hogy segíts nekünk költözni, meg úgy két évente mindig. Nekünk ez a legnagyobb hobbink. 😀 )
        A zubbonyomat oda tudom adni, de azt Lacival kell megbeszélned, hogy mer-e velem élni anélkül. 😀

        Ölellek!

    Szólj hozzá!