Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Fél év ajándékba

A nyári nap fülig érő szájjal nevetett azon a július végi napon, mikor megkaptam a letaglózó hírt: az öcsémnek talán még két hetet jósolnak az orvosok.
Jeges fuvallat dermesztett meg. A gerincem mentén csorgott lefelé, míg végül megállíthatatlanul rázkódni nem kezdett a testem. Nem lehet! Minden sejtem tiltakozott a lehetőség ellen. Hiszen alig múlt negyvenkettő! A fele életét élte meg, még nem mehet el!
Vastagbéldaganat. A rákos sejtburjánzás a gerince mellé ékelődött be, ott rágta, feszítette, iszonyatos fájdalomrohamokkal fitogtatva hódítását. Pár éve úgy tűnt, a teste megszabadult az erőszakos terjeszkedéstől, de a remény a végén csalókának bizonyult. A rák újból támadott, és győzött. Műthetetlen – mondták ki rá az ítéletet a sebészdoktorok.
A lábakból elveszett az erő, ami tartani tudta volna a testet. Az ember, akinek addig lételeme volt a mozgás, most tétlen ágyban fekvésre ítéltetett. A külvilágot az állandóan bekapcsolt tévé jelentette, a bezártság érzetét az éjjel és nappal résnyire nyitott erkélyajtó enyhítette.
Etettük, itattuk, pelenkáztuk, mosdattuk, mint egy kisgyereket. A majd százkilencven centis Picurkánkat. Néha így becéztem. Mellette maradtunk éjjel és nappal, váltva egymást mi hárman, a barátnője, a húgom, s én, a legidősebb nővér.
Tűrte, elfogadva természetesnek az elfogadhatatlant. Egyetlen nyűgös panaszszó nem hagyta el az ajkát, nem követelőzött, nem türelmetlenkedett. Ha rátört a fájdalomhullám, oldalára fordult, hogy ne lássuk a könnyeit, és némán szenvedett. Nem akarta, hogy sajnáljuk, de azt se, hogy miatta kényelmetlenül érezzük magunkat, mert segíteni nem tudtunk rajta. Majd mikor már vissza tudott fordulni, hálásan rámosolygott arra, akit akkor maga mellett látott, így köszönte meg, hogy nem maradt magára.
Soha nem mondta, de mi éreztük a szeretetét. Amire azelőtt a napi rohanásban nem maradt elég ideje, most sokszorosan ontotta ránk. Nem harsányan, nem tolakodva, színpadias gesztusok nélkül, de mi értettük. Egy pillantása többet mondott, mint életének addigi összes szava. Reménykedett, bizakodott, s minél több gyógymód mondott csődöt, annál inkább. Tervezgette a tolókocsis életét. Csak ennyit akart. Élni bárhogyan. Mikor már fogyott az ereje, akkor miértünk szedte össze a maradék életszikrákat. Szerettük. Nekünk a szép, mosolygós, okos öcsénk maradt, a barátnőjének a mindent jelentette.
Nem láthatta az őszi lombok színességét, az első hó fehérségét, a karácsonyi utcákat, a szilveszteri bolondságokat. De még itt volt köztünk, dacára mindennek. Az orvosok nem értették. Mi igen. Miattunk maradt még.
Január végén következett be a majdnem végzetes elzáródás. Kórház, életmentő műtét.
Ő már ezt nem akarta. Elég volt, hagyjatok meghalni – kérte. Mi nem engedtük. Kellett még nekünk. Kapaszkodtunk belé az utolsó lélegzetvételéig. Önzésünk nem látta, micsoda szenvedést jelentett ez neki. Küzdött, mert mi ezt akartuk.
Február elejére a bőre alól eltűnt az utolsó grammnyi hús is. Csontjára tapadt a feszes, fényes bőre. Csak a meleg barna szemei és a hihetetlenül szélessé vált szája mosolygott. Nem tudtam már ránézni. Zokogott a lelkem.
Menne már, de mi erőszakkal itt tartjuk – gondoltam akkor -, ragaszkodunk a jelenlétéhez, s ő nem akar szomorúságot okozni nekünk. Össze vagyunk kötve, s nélküle a csonkolt lelkünk szenvedését nehezen tudnánk elviselni. Micsoda önzés! Nincs ez így jól!
Gyertyát gyújtottam. Figyeltem a parányi libegő lángot, s mikor a szemem lecsukódott, és meditációba merültem, a tudatommal mentem, megkerestem őt. Beszéltem hozzá. Elmondtam neki mindent, mit még soha nem mertem, elmeséltem neki, eddig hogyan élt bennem, mit jelentett nekem emberként, testvérként. Megköszöntem a jóságot, szeretetet, szép pillanatokat, igaz értékeket, amit nekem adott. S mikor elfogyott a gondolatok árja, és a lelkem megkönnyebbülve üressé vált, elbúcsúztam tőle.
Elengedlek! Menj, ne törődj velünk, tedd azt, ami neked a legjobb!
Eszméltem. A majdnem tövig égett gyertya lángja az egekbe szökött. A nagy fényességben két vakító fehér folt emelkedett felfelé, vittek a magasba egy parányi emberi lényt. Lobbant a fény, és kihunyt.
A gyertya kanóca nem hamvadt el. Magzatpózba kuporodott csecsemő alakját vette fel. Vigasztalt a jel. Vissza fog jönni! Talán a lelke új testben ismét közöttünk lesz. Reméltem, hogy így lesz.
Másnap délután telefonáltak. Nem sírtam, a halála nem lepett meg. Tudtam, éreztem, hogy valahol most boldog. Itt hagyta a földnek a meggyötört testét, és nekünk a legszebb fél évet, mit vele, mellette átélhettünk.
Nélküle ma én sem lennék ugyanaz. Áldott legyen az emléke!

Latest posts by Ylen Morisot (see all)




  • 4 hozzászólás ehhez: Fél év ajándékba

    Szólj hozzá!