Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Hullámok Alatt

Kapitány, kapitány…
A szavak úgy hatoltak át a tompa ködön, amely belepte az erdőt, melynek fái közt kóborolt, mint a hajnali napsugár. Nem tudta hol van, nem is érdekelte, csak az számított, hogy megy, sodródik valahová. Kiút? Ugyan már miért fontos az?
Fontos -e egyáltalán bármi? Nemigen hitte.
Ahogy a fák között imbolygott, kísérteties árnyakat látott el-elsuhanni a homály és az érzékelhetőség peremén, valahol a tudat és a sosem volt valóság közt. Soha? Ebben nem volt biztos. Biztos abban volt, hogy a bizonytalanság hullámainak sodrásában nincs kivétel. A dolgok mindig mozognak és sosem mutatják meg valódi arcukat, nem engedik, hogy bárki is mögéjük lásson. Feledés a félhomály, feledés a fák között bolyongó alak is. Maga a feledés, szakadék, amely önmagába zuhan.
Hol ér véget az utazás
(kicsiny napsugár ne bántsd a szemem),
átléphet e még bármilyen határt? Ó igen, nincsenek határok, hisz az eső mosott el mindent, vagy nem? Dehogynem, és azt is tudod, hogy honnan jött, készüljenek fel uraim, vitorlákat felhúzni, zászlót leengedni, szappant, törülközőt és felmosóvödröket előkészíteni, vihar lesz!
Olyan vihar, amit nem látnak minden nap, bódító gőze van és éjjel érkezik, és persze elmos majd mindent szennyet, képzeljék, elmos majd engem is, de el ám!
Kapitány, kapitány…
Piciny szakadás csak a képzelet vékony szövetén, ahol beszivárog a valóság, álmok pusztítója. Érezte, hogy nem lesz kellemes, nehéz és fojtó volt ez a levegő, érezte benne, hogy ismét fizetnie kell, még az árnyak is riadtan szétrebbentek, megsértve vesztették újra bizalmukat, bár azoknak a megvető fintorával, akik tudják, hogy visszatérnek még. Hívják őket, csalogatják, és jaj, nem sokáig kéretik ám magukat…
És ön uram (kapitányom), hogy áll a démonaival?
–Kösz jól, még megvan mind… –motyogta Jack a semmibe, közvetlenül az előtt, hogy megragadták a vállait, és durván megrázták, egy időre teljesen kirántva álmai sötét vizéből, egyenesen bele egy még sötétebb vizű valóságba.
De a mostani hullámok nem lesznek ám olyan csendesek. Olyan valódiak lesznek, mint a sok pofon bármelyike, amit életedben kaptál, mégsem fogod látni őket Jacky fiú.
Szétfoszlott szemei előtt, mint egy ócska, molyrágta szövet, és fáradt agya fájdalmasan fogadta be az eléje táruló, ide-oda ugráló képet.
Vízcseppek hullottak az arcára, ahogy az első tiszt felé hajolt, miközben úgy rázta, mint egy eszelős. Az első gondolata az volt, hogy mindjárt megüti, de tartott tőle, hogy végleg szétpattannának a fejében lüktető erek.
–Kapitány, kapitány…!
(JÉGHEGY–gondolta Jack– mindjárt azt mondja hogy JÉGHEGY!), ezt látnia kell! Istenemre mondom!
Nehézkesen felült az ágyban, és egy pillanatig engedelmeskedve a kísértésnek, ujjaival gyengéden masszírozni kezdte halántékát, igyekezve élét venni a fejében táncoló késeknek.
Mindhiába, mikor, miért?
A padlóra hulló esőcseppek visszhangoztak fejében. Bal kezével kinyúlt, erős markába fogta az első tiszt rongyos, ázott ruháját, majd hirtelen erőteljesen maga elé rántotta.
–MIÉRT!? Miért nem mondtad el?! –üvöltötte, egyenesen a térdre zuhant William arcába.
(JÉGHEGY! JÉGHEGY! FELMOSÓVÖDÖR!)
Miért, attól jobb lesz?
Szemei kitágultak, ujjai szétnyíltak, William a padlóra zuhant.
Ebben a pillanatban a hajótestet felkapta egy óriási hullám, majd oldalra dobta, amitől Jack lerepült az ágyról és a falnak csapódott. A kép, amit látott összegyűrődött, és a fájdalomtól kis színes karikákat látott táncolni a szobában.
–Kapitány… kapitány, a hajó…
Hajó…

Kis papírcsónak, ami ide-oda bukik a hullámok közt, a kis Jacky, aki ott ül a móló szélén és tenyerébe támasztva arcát figyeli, ahogy a víz lassan…
elnyeli…

Majd apró darabokra szakadt…

–Wil… William? –kérdezte Jack, ahogy a rémült első tiszt szemeibe bámult.
Mindketten a padlón feküdtek.
–Uram… a hajó előtt. –az öreg William szinte suttogott, Jack alig értette szavait a hullámok dühös moraján keresztül, melyek szüntelenül ostromolták a hajót.
–Mi… Mi történik…?
És ami történik, vajon miért történik?
Megpróbált felállni, de szinte azonnal térdre esett, négykézláb fojtatta útját a feljáró felé, a meredek lépcsőkön aztán sikerült felkapaszkodnia.
A fedélzetre nyíló ajtót fél kézzel lökte ki, majd bámulatos hirtelenséggel ázott el a durva esőben. Úgy érezte, mintha bogarak ezrei záporoznának az arcára.
Érezte a kemény padlót a lába alatt, halványan érzékelte a fejetlenül össze-vissza futkosó árnyékokat, a súlyos, korom fekete felhőket az éjszakában, látta a szigetet ragyogni a hullámokban, látta, és nem hitt a szemének.

–Jack? Jacky? Miért szomorkodsz? –kérdezte, majd leült mellé.
Vékony kezével összeborzolta haját, rámosolygott, gyönyörű volt, mint egy álom és Jack egyáltalán nem érezte magát szomorúnak, mikor az anyjával volt.
–De nézd csak, az ott nem Jack kapitány félelmetes kalózhajója? Csak nem a tengerek ördöge, amint épp…
–…elsüllyed? –mondta Jacky és mindketten felnevettek.
A tenger csendes volt és a víz megnyugtató hangjai elálmosították, odabújt az anyjához, a vállára hajtotta a fejét és hagyta, hogy a szél a szemébe fújja a haját.
–Apádat várod igaz? –kérdezte, majd átölelte a vállát – Tudod, hogy két nap még, mire ideér.
Jack tudta.
–Gyere kapitányom, vár rád valami a konyhában, valami finom, csak neked…
–Csak nekem? –kérdezte ahogy anyja kezét fogva végigsétáltak a móló deszkáin, a házuk felé.

Alig volt képes a hajó orrához lépkedni, a hatalmas viharban annyira dobálták a sötét hullámok. Mikor végre elérte és megkapaszkodott a korlátban, felemelte fejét és a félelemtől tébolyultan, tágra meresztett szemmel bámult egyenesen a hófehéren ragyogó szigetre.
–Mi az isten ez?! –üvöltötte, majd fél őrülten megragadta a mellette lévőt és rázni kezdte.
–Mégis mi a fészkes fene ez?!
–Én nem… –kezdte volna, de Jack meglátta a kezében tartott távcsőt, és egy mozdulattal kirántotta.
Belenézett. A távcső nagyításán keresztül látta a pálmafákat, a hosszú szálú füveket és a partot, a csillogó ragyogást, amely úgy fénylett a sziget körül mint egy óriási lámpa belseje.
Semmi fenyegetőt nem látott, mégis Jack úgy érezte megőrül a félelemtől.
Megfordult. A szeme előtt ide-oda futkosó árnyakat hirtelen kimerevítette a villámlás, mely fényárba borított mindent.
Jack embereket látott…
Halott embereket, az arcuk helyén csupasz koponyájukkal, amikről már rég lerágták az utolsó húscafatot is a keselyűk.
Sötétségbe borult minden, aztán…
Kapitány, kapitány…

Aztán felébredt.
A szoba tiszta volt és üres. Sirályokat hallott a kis kerek kabinablakon túlról.
Felült. Teljesen egyedül volt. Könnyűnek és kipihentnek érezte magát. Odalépett a kis kerek kabinablakhoz és kinézett rajta. Nézte a világoskék égen méltóságteljesen araszoló hófehér fellegeket, a sirályokat, ahogy a magasból le-lecsaptak a vízben gyanútlanul úszkáló halrajokra, és elöntötte a béke. Bele sem gondolt mi volt eddig, vagy hogy mi lesz ez után, csak az számított, hogy érzi a tengeri levegő illatát, hallja a sirályok énekét.
Egyetlen volt, örök.
Felsétált a meredek lépcsőn, kinyitotta az ajtót és kilépett a napfényben fürdő fedélzetre. A szél a hajába kapott, gyengéden megtaszította és Jack nevetett, széttárta a kezét és nevetett.
Körös körül a nyílt tenger. Fogalma sem volt hogy kerültek ide a sirályok, az sem érdekelte ha a hajón laknak, csak az számított, hogy egyedül van, és szabad. A legközelebbi parttól is végtelen messzeségre.
–Hol vagy Jacky…? –az anyja volt, a korláton ült, és őt nézte.
Hangja halk volt, mégis tisztábban hallotta a szél zúgásánál is.
–Hová tűnsz ilyenkor…?
A korláton ült, az övé volt ez a hajó, a tenger.
–Anya…
–Hol vagy? Hol vagy MOST?
Különös érzés kerítette hatalmába, fehér sziklák úsztak a látóhatáron, homokot érzett a nyelve alatt, a szagok összemosódtak az orrában, az idő elhajlott, mint az ostor, mikor kígyóként tekeredik, a padló puhán besüllyedt a talpa alatt és hirtelen
(kapitány)
már tudta hová megy és
(a hullámok alatt anya, ott vagyok)…

…ózon szagot érzett, ahogy elvakította a fény és a fülsüketítő robbanás, a hajó megbillent és ő egyensúlyát vesztve zuhant a csúszós padlóra.
Az eső dühödten, földöntúli erővel záporozott a fedélzetre és Jack tudta, hogy ha ez így megy tovább lassan a tenger alá
(A hullámok alá)
kerülnek.
Minden elveszett, tehetetlen volt, irányíthatatlanul sodródott a végzete felé, nem osztogathatott utasításokat, hiszen ezek itt még csak nem is…
–Kapitány… –egy kéz ragadta meg, egy emberi kéz – mit tegyünk, ez a mennyország?! Vagy a pokol?!
–Egyik sem… –kapkodva vette a levegőt, igyekezett erőt gyűjteni. A kezek talpra segítették a szakadó esőben, egy szakállas, sötét arc bámult rá.
–Mit, mit csináljunk?!
Jack megragadta a vállát és teli torokból rákiabált.
–TALÁN KERÜLD KI TE MARHA! –üvöltötte és az imbolygó hajón keresztül elindult a kormányhoz.
Esetleg talán, ha nem túl nagy probléma és nem akarod, hogy megzabáljanak a halak, vagy kísértetek a ködből,
(ahová a halottak álma hull)
és ha nem akarod valami istenverte szellemhajó fedélzetét sikálni az idők végezetéig, akkor talán, ha nem túl nagy kihívás esetleg kikerülhetnéd azt az átkozott ragyogó valamit, mert majd megőrülök, annyira BÁNTJA A SZEMEM A FÉNY és szeretném ha leoltanád a lámpát és betakarnál, mert…
Ahogy hátra rohant a hajó minden apró részletét ki tudta venni, annyira erős volt a fény, képtelenség, hogy ezt
Kapitány, kapitányom!
…te nem hagyhatsz egyedül, mert vigyáznod kell rám itt, ahová hoztál, nem hagyhatsz a szabad ég alatt másoknak, akik nem ismernek, ideér, de soha nem ér már ide, mert őt ott van…
Egy gigantikus hullám csapott keresztül a hajó elején, amitől Jack tehetetlenül előrezuhant. Épp a kormányhoz vezető lépcsőknél tartott így elég magasról zuhant vissza ahhoz, hogy alaposan megüsse magát és rongybabaként csússzon tovább egyenesen a mélységbe. Körmei végig szánották a fapadlót, tucatnyi apró szálka fúródott a bőrébe és a keze beleakadt egy kiálló, törött facsonkba.
A hajó előre, majd oldalra bukott és Jack képtelen volt megtartani magát. Ujjai szétnyíltak és
(elengedni a sötétséget)
magatehetetlenül zuhant, egyenesen át.

…SOHA…
…soha nem ér már ide, mert ő ott van…
Egyenesen át!

…a hullámok alatt anya!

–Kapitány, az istenért!
A szeme elé kapta a kezét, hogy védje az erős fénytől. Lassan, fájdalmasan oldalra fordult és meghatározhatatlan, szánalmas nyöszörgés tört fel a torkából.
–Már azt hittem sosem fog felébredni.
Homokot érzett a nyelve alatt és a szájpadlásán.
Sirályokat hallott.
Kinyitotta a szemét, émelygett a hányingertől, de a látványtól önkéntelenül is vigyorra húzódott a szája: homokot látott, hófehér, tengerparti homokot és a keze csuklóig süllyedt benne.

Latest posts by Edmound (see all)




  • 1 hozzászólás ehhez: Hullámok Alatt

    Szólj hozzá!