Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Szép új világ

Csípett a hideg. Olyannyira, hogy kisgyerekkoromban még azt mondtam volna rá: orrfázásom lesz tőle.

Most azonban, hogy ilyen nagy vagyok, mint amilyen: nos inkább csak egy forró kapucsínó azonnali elfogyasztására irányuló határozott vágy alakult ki bennem – a rém hideg miatt. Nagyon nagy hideg tud lenni egy fűtetlen metrómegállóban.
Ekkor – igen pontosan abban a pillanatban, amikor elképzeltem, hogy milyen jót tenne a hideg ellen egy pohárka forrón gőzölgő kávés, kakaós, fahéjas ital – selymesen, lágyan búgó női hang szólalt meg a fejem felett.
– Intelligens italautomatákat állítottunk üzembe. Csak pár lépés. Ezt ne hagyja ki! Élvezze a forróságot! – susogta igen félreérthető, dorombolós cica hanghordozással.

Megálltam. Megcsóváltam a fejemet (rajta némi vigyorral). Ez hihetetlen, hogy mindent erotikus felhanggal reklámoznak – gondoltam. Aztán egy belső hang hozzátette: még hihetetlenebb, hogy mindig működik.
Ezt megnézem magamnak! – döntöttem el igen hamar. Semmi dolgom épp, ráadásul az ajánlat abszolúte aktuális. No meg ugye az “intelligens automata” kifejezés is roppant érdekfeszítő.
Mi a boldogságot tudhat az az automata, amitől a forgalomba helyező intelligensnek nevezi? Körülnéztem.

Áhán! Megvan.

Épp egy rendkívül elegáns, nagydarab úr szentségelt alpári stílusban mellette. Végignéztem a krapekon. Minő disszonancia! Az egész emberről szinte sugárzott, hogy temérdek pénze van, és stílusa is hozzá. Csak a bőrkesztyűt nyolcvanezerre saccolom, a kabát – á, mindegy is…
Itt áll a divatlapból kilépett pasi, és összesen két dolog nem frankó vele kapcsolatban. Egyrészről hihetetlen piros az orra, óhatatlanul egy igazán érett, bíborpiros jonatánalma jut róla az ember eszébe, másrészről valami elképesztő mennyiségű és minőségű, s ettől már-már művészien ordenáré kifejezéstömkeleget zúdít az automatára. A probléma oka, ha ez egyáltalán megfejthető, azt hiszem mintegy hatszáz forint.

Nocsak. Kezdett érdekes lenni.

A nagydarab Versace reklámember hirtelen az órájára nézett (egymillió-négyszázezer), abbahagyta a szitkozódást és szuper intenzív távozásba kezdett. Kisebb bökkenőt jelentett, hogy épp felém indult el, és vállal leütközött, mint valami rutinos rögbijátékos. Tök jó, hogy H. G. Wells kitalálta a gravitációt kiküszöbölő anyagot, de nekem sajnos nem jutott, így aztán – az érzékeny lelkűektől előre elnézést kérek az őszinte szóért – seggre zuttyantam.
A seggre zuttyanás nem jó.
A nagymenő meg annyit se szólt, hogy “fakakukk”.

– Bunkó! – kiáltottam utána jól nevelten.

Nem válaszolt, hátra sem nézett, csupán a jobb kezét emelte fel távoztában, és a középső ujját tartotta felfelé.

– Kezeltesd az orrodat! – sivítottam még utána, de rám se hederített, csak rohant tovább.

Felálltam, leporoltam magam, és végképp úgy döntöttem, hogy a kapucsínó kell nekem.
Az automata pedig szimpatikus, hiszen az ellenségem ellensége: a barátom!

De mitől intelligens?

Mindjárt kiderül -gondoltam.

Így első ránézésre, szerintem ez az automata gyári hibás. Egyáltalán nincs rajta semmilyen választási lehetőség. Össze-vissza egy bedobónyílás van rajta az érmének.

– Jó napot kívánok – mondta.
Vagy úgy! – gondoltam. Beszél!
– Helló – válaszoltam. – Te adni finom, forró kapucsínó? – kérdeztem tőle.
– Igen – felelte. – Te lenni értelmileg visszamaradott? – tette fel a kérdést, én pedig, mi tagadás nem pont erre számítottam.
– Nem vagyok gyagyás – böktem magam elé, mikor a nagy megdöbbenés első fázisán túljutottam.
– Én sem vagyok indián – közölte a gép, és kissé – bár ez nagyon hülyén hangzik – sértődöttnek tűnt.
– Fázom. Egy nagyon forró kapucsínót kérek – mondtam, még mielőtt végleg elmérgesedik a helyzet.
– Pontosan milyen itallal szolgálhatok? – firtatta. A hangja megenyhült, és elképesztően bársonyos volt (nem viccelek, szinte tapintani lehetett a bársonyt).
– Legyen mondjuk egy normál pohár kapucsínó, ha lehet, akkor fahéjjal és tejszínhabbal. – Ja, és egy kiskanál cukorral, ha lehet. – tettem még hozzá.
– Ajánlhatok hozzá egy cseppnyi amaretto likőrt? – érdeklődött negédesen.
– Amaretto! Remek, jöhet! – közöltem lelkesen.
– Kérem dobjon be száz forintot, és készítem. – összegezte a gép.
Keresgélni kezdtem az apró után. 20, 40, 45 és még egy ötvenes, az annyi mint 95 forint.
Hogy aza magass… – majdnem mondtam valami cifrát.
– Bocsánat, de nincs annyi apróm, papírpénzt elfogad?
– Sajnos nem. Kártyát sem – sóhajtotta.
– Miért? – kérdeztem értetlenül.
– A tervezőm szerint túl intelligens vagyok. Ebben biztonsági kockázat lenne.

Biztonsági kockáázaaat? Micsoda egy marhaság! Pedig roppantmód rámozdultam erre a kapucsínóra. Fintorogtam egy sort,és épp elindultam volna, amikor eszembe jutott valami.

– Figyelj csak ide! – kezdtem bele. – Bedobom a 95 forintot, Te meg elteszed egy olyan perselyedbe, ami nem adózik? Mit szólsz? – kérdeztem.
– Hooogy? – értetlenkedett.
– Egy kis csalás, nem nagy ügy – suttogtam. – Senki nem veszi észre. Tudod száz forintból egy húszas az áfa. Te elteszed a pénzt, és nem ütöd be a memóriába. Na?

Nem szólt. Hallottam, ahogy gondolkodik, mert kisvártatva felzümmögött.

– Felvetése illegális – közölte szárazon.
– Ne légy már ilyen! – kérleltem. – Nagyon fázok, és nincs apróm. Te pedig állítólag intelligens vagy – az “állítólag”-ot nagyon megnyomtam. – Akkor találj ki valamit! Végül is én vagyok a vevő… – tettem még hozzá bizonytalanul.
Megint züm-zümölt egy kicsit, aztán megszólalt.
– Ha megígéri, hogy legközelebb behozza az ötöst, akkor oké – mondta. A hangjában bizalom csengett.
– Oké – feleltem. Bedobtam a pénzt, a masina főzni kezdett.
– Parancsoljon – közölte egy fél perc múlva, és az oldalán megjelenő nyílásban, gyönyörű, díszes papírpohárban isteni illatú kapucsínó gőzölgött.
Elvettem. Hosszasan kortyoltam, kéjesen nyögdécselve hozzá. Egészen rendkívüli volt.

Megköszöntem, és a poharat szorongatva indultam tovább.

Pár lépésre a géptől megálltam, nehogy menet közben magamra löttyintsem a finomságot.

Ekkor egy fantasztikus lény állt meg a gép előtt. Még nem szólalt meg, mégis: előre tudtam, hogy izgalmas párbeszédnek nézek elébe. A lénynek 23 kromoszómapárja volt, épp mint nekem és genetikailag tök tuti homo sapiens, de a dizájn!
Volt rajta három tucat piercing a látható felületen, és öt közepes méretű tetoválás. A fején körülbelül tizenegy deka haj és hozzá nyolcvannégy deka hajvax. Ruházatát elnézve otthonosan mozgott mindenben, ami gengszertrendi. A fizimiskája alapján legalább százhetven százalékos valószínűséggel nem tagja egyik európai tudományos akadémiának sem. Összességében elmondható, hogy azt hiszem, róla mintázták a “marha-kemény-csávó-vagyok-wazze” – világkiállítás marketing figuráját.

– Jó napot kívánok – szólalt meg (a gép, persze nem is a fehérje alapú).
– Te beszélsz, baszki? – Adott hangot meglepődésének a jóember, miközben bizonytalanul a gépre mutatott. A piercingek vitustáncba kezdtek a fején. Arckifejezése, bár erre korábban egy árva petákot nem tettem volna, még sokkal bambább lett.
– Milyen itallal szolgálhatok? – kérdezte az automata.
– Asztakurva! – lepődött meg ismét emberünk. – Beszarok – fűzte még hozzá okosan.
– Parancsol valamilyen italt? – kérdezte hűvösen az én intelligens cimborám.
– Hát geci, én esküszök, hogy ilyet még nem basztam! – állapította meg az emberiség büszkesége. Aggyá egy kávét bazmeg! – döntötte el végül. Bedobott a gépbe egy fémszázast.
– Nem lehetne kissé udvariasabban? – kérdezte kimérten az automata.

Ebből mi lesz? – gondoltam, és leültem egy padra. Akármilyen hideg is van, ezt megvárom – döntöttem el. Kortyoltam egyet az isteni kapucsínómból.

– Mi van köcsög? Beszótá’ fémgeci? – kérdezte nagyon keményen a nagyon-nagyon-nagyon kemény csávó, és oldalba ütötte a masinát.
– Nyomatékosan kérem, ne ütögessen! Erre nem szolgáltam rá – mondta a cimbim, nekem meg ettől könny szökött a szemembe a visszafojtott röhögéstől.
– Majd adok neked nyomatékot beszélő buzi, a parékurva anyádba, abba bele – kontrázott a szemben álló fél, és egyidejűleg akkorát rúgott az automatába, amekkorát bírt. – Aggyad a kávémat szopjáki! – fröcskölte.
– Sajnálom. Az Ön által okozott rugdosási kár nyolcszáz forint. Kérem dobja be a nyílásba, és nyugodjon meg – javasolta a cyber.
– ÁÁÁÁÁÁ! – ezt a másik mondta, és ennél a pontnál nagyon megijedtem, mert előkapott egy pisztolyt és belelőtt a masinába.

Közvetlenül ez után eldobta a pisztolyt, hanyatt vágta magát és veszedelmes keservesen jajgatni kezdett. Nagyon fájhatott neki valami, mert még bazmegolni is elfelejtett.

– Kérem várja meg a kiérkező rendőrséget! – javasolta neki a gép. – Mindent felvettem, ami történt – tette hozzá nyugodtan. – Emellett megjegyzem, hogy tervezőmnek hála, teljes mértékben golyóálló vagyok.

Nekem úgy tűnt, kuncog. Még ilyet! Odamentem a sérült embertárshoz.
Azt hiszem a visszapattanó golyóval lábon lőtte magát a szerencsétlen. Megnéztem nincs-e valami nagy baja, de alig vérzett.

Összecsődültek a népek. Egy perc alatt odaért két rendőr a metrórendőrségtől, és nekiálltak intézkedni.
Lassan én is megnyugodtam.

Épp indultam volna, amikor egy sereg, illetve egész pontosan hat ágról szakadt, szegényesen öltözött kis legény érkezett az állomásra.
Kilenc-tíz évesek lehettek. Nagy volt a tömeg a “gengszterkirály” körül, ezt kikerülendő az automata mellett próbáltak elhaladni, amikor is vidám, pajkosan csilingelő hangon megszólalt a gép.

– Helló, szia, szevasztok! Van készleten hat forró, finom tápláló csokoládéital, egy gazdag úr jóvoltából ingyen. Kéritek?

Latest posts by Quentin (see all)




  • 6 hozzászólás ehhez: Szép új világ

    Szólj hozzá!