Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Karmazsin végzet II.

Három nappal korábban

Második fejezet: Karmazsinruhás szánalom

Három nappal a kun főváros lerohanása előtt a húszas évei közepén járó Aelius Marcus katonai viseletben ácsorgott a Danubius folyó által határolt provincia terepasztala fölött. A miniatűr másolaton minden jelentősebb város fel volt tűntetve. Egykori, római nevük mellé valaki gondosan felírta az ellenséges seregek adatait. Tekintete jócskán elidőzött Arrabonánál és Savarianál, hisz kétszázezer főt számlált az ottani erősségek összlétszáma.
A fiatal férfi nem volt egyedül. Az asztal túloldalán Paulus Natalis, a keleti üteges légiók legátusa figyelte a terepet, míg a hosszabbik oldalon két idősebb, barna hajú tiszt tette ugyanezt. A római hadsereg eszményképének tekintett Aurelius Regillus, a keleti lovas légiók legátusa, aki tökélyre vitte az elmaradottnak vélt lovasság alkalmazását. Mellette egy alacsonyabb férfi állt, nevezetesen Livius Vetus, aki a keleti hadsereg szigorú tekintetű imperátora volt. Fizimiskáján maradandó nyomot hagyott az arabok ellen viselt afrikai háború húsz kemény éve. A simára borotvált arcú, latin katonák többsége szégyellte volna a sebhelyeket, ő mégis büszkén viselte ezeket.
Livius előre tolt egy puskás gyalogos figurát, melynek tetejét egy keresztet tartó sassal látták el, majd kettő másikat, aztán kettő lovas bábu következett, dél-nyugati irányból. Ezeket a városok keleti határai felől közelítette. Az egyik lovas tetején azonban nem a jól ismert keresztes sas, hanem egy koronás turulmadár székelt. Aelius és Paulus egymásra nézett, arcukról lerítt a döbbenet.
Az asztalt övező társaság csak e jelenet végeztével elegyedett szóba.
– Aurelius, te a lovasokkal keleten várakozol, a megbeszéltek szerint. A távíró kábeleket ma éjfélkor elvágják Tisziba emberei, a nagyobb városok őrségét is ők alkotják majd. Mire a hunok észreveszik, hogy behatoltunk Pannóniába, a provincia északi része már a miénk lesz. – Szólt Livius, akinek arca meglehetős elégedettséget sugallt.
– Pannóniát kunok lakják. – Jegyezte meg Aelius.
– A hadművelet szempontjából teljesen mindegy.
– Mi lesz a Pelsotól délre fekvő területekkel? – Kérdezett vissza ismét a fiatal legátus.
– Flavius Libo három nappal később indul meg Sopianae felé. A déli mezsgye a kémeink szerint gyéren lakott, nem számítunk különösebb ellenállásra.
– Paulus lövegeit nem lesz könnyű elvontatni Aquincumig, száz mérföld megtétele két napba telik optimális körülmények között. Ha igénybe akarjuk venni a vasúthálózatot, valamennyi kocsi tengelyeit ki kell cserélnünk, ami a jelenlegi felszereléssel napokba telhet. – Aggodalmaskodott ismét Aelius.
– Nem lesz szükség a hunok sínrendszerére. Miután Arrabona elesett, Aurelius lovasai segítenek a vontatásban. Ha három nap alatt érjük el Aquincumot, akkor sem értesülhetnek az érkezésünkről. – Nyugtatta meg a tábornok, majd a lovasság legátusát elbocsátotta. Miután hárman maradtak, Livius még pontos utasításokkal látta el Aeliust Savaria és Arrabona ostromzárával kapcsolatban, ami elsősorban a gyalogságra várt, Aelius ugyanis az ostromzárat biztosító tizenkét gyalogos légió legátusa volt.
Savaria lakosaira felhős égbolt köszöntött, ami kapóra jött a napnyugtakor megkezdett manőverek szempontjából. Az acélon megcsillanó napsugarak ugyanis már kilométerekről jól láthatók. A támadás előkészületei késő éjszakáig tartottak, míg maga az ostrom nem sokkal napfelkelte után kezdődött. Aelius meghagyta centúrióinak, hogy ásassanak lövészárkokat, és ne adjanak esélyt a menekülőknek. Ha lenne olyan, aki az ütegek lövedékei által okozott zűrzavarban ellentámadást kísérelne meg, azzal könnyűszerrel végeznek a fedezékben lévő lövészek. Az ostromgyűrűből kijutó hírnököket Aurelius lovasai és Tisziba csapatai hivatottak elfogni, akik több hullámban állnak őrt a főváros felé vezető hadi utakon. A kun fővárosba induló szerelvényeket az ostromlók feltartóztatják, és álruhás utasokra cserélik, ezzel végképp elkerülhető, hogy az ellenség értesülhessen a támadásról.
Aelius nem szimpatizált Liviussal, de ezért a haditervért nagyra becsülte. Meg volt róla győződve, hogy teljes győzelmet aratnak a korábbi óvatoskodás kizárásával. Az előző hadjáratok során ugyanis Róma kényesen ügyelt az ezer éves műemlékek épségére, melyek eszmei jelentősége a birodalom szemében túlságosan értékes volt, emiatt számos alkalommal ért sikertelenül véget a Pannónia elfoglalására irányuló háború.
1552-ben például totális vereséget szenvedtek a gyűrűből kitörő puskás lovasok, és az ostromról tudomást szerző erősítés harapófogójában. A keleti hadsereg százezer főt vesztett, már az első város ostrománál. 86 évvel később hasonló okokból vallottak kudarcot, a védművek elsöprő erejének tüzében. Az óta Róma sokat tanult a hibáiból. Rájött, hogy a győzelem érdekében le kell mondania a dicső múlt idillikus ábrándjairól, ahol Pannóniát talán felperzselt talajon, forrongó háború közepette kell újjá építenie, ha lehetséges, kun tetemekből épült hegyek árnyékában.

Mielőtt a támadás megkezdődött volna, Aelius szemügyre vette Paulus ütegeit, melyekről ódákat zengett a fél hadsereg. A példátlan mérnöki képességekkel megáldott férfi többek között arról volt híres, hogy forradalmasította a lövedék működési elvét. Már korábban is léteztek robbanó változatok, ezek azonban megbízhatatlanok voltak, és viszonylag kis hatósugárral rendelkeztek. Paulus tizenhat éves korában olyan típust alkotott, mely a huzagolt ágyúcsőből kilőve, forgás közben gyutacsokat gyújtott be, amik a felszínébe rejtett lyukakból kisebb robbanó tölteteket indítottak útjukra. A lövedékek repeszekre törve szóródtak szét, többszörösére növelve a hatósugarat. A röppálya számítását követően természetesen átállítható a gyutacsok égésének ideje, a ballisztikus süveg tövébe helyezett korong forgatásával.
Paulus épp parancsot adott ki a lövegek legyezőszerű felállításához, melynek célja az volt, hogy minél nagyobb területet érjen egy időben a támadás. A férfi szórakozottsága az eligazítás befejeztével megszűnt, észrevette a tőle néhány méterre ácsorgó Aeliust, és elébe ment.
– Bizonyosságot szeretnél afelől, hogy az ütegek alapos munkát végeznek majd, nem igaz, Aelius? – Szólt az ugratás a nevető Paulus ajkáról, aki két éve ismerte meg a fiatal legátust, az arabokkal vívott háború utolsó hónapjaiban.
– Ami azt illeti, nem szeretnék én is a levegőbe repülni a pogányokkal együtt.
– Ne aggódj, a célzás majdnem annyira jól megy az embereimnek, mint a borfogyasztás, márpedig utóbbiban igencsak kitettek magukért az indulás előtti estén.
– Reménykedjünk, hogy egy életre, de legalább néhány nap erejéig elment a kedvük a hasonlóktól. – Bökött vissza a látogató.
– Na várj csak, mutatok valamit, ami megnyugtat majd. Nézz végig ezeken az ágyúkon! Mit látsz? – Az említett ütegek teljesen úgy néztek ki, mint amilyennek Aelius korábban látta őket.
– Semmit. Úgy néznek ki, mint az átlagos ütegek.
– Akkor erőltesd meg magad, mert nagyszerű újításról számolhatok be!
Aelius ismét végignézett a szerkezeteken, ezúttal elidőzött azok részletein, és a csövüket másnak találta, mint az általa ismert típusokét.
– Az ágyúcsövek több hengerből vannak összetolva, és vastagabbak, mint eddig. Valamilyen mechanizmushoz van ennek köze?
– Pontosan barátom! Az ágyú mostantól nem rúg vissza, amikor elsül, ezért nem kell majd minden lövést követően újrakalibrálni a röppályát és a lövés irányát.
– Ezek szerint kétszáz löveggel egész városokat lehet eltűntetni a térképről. – Következtetett Aelius, mély komorsággal hangjában.
– Na nehogy megsajnáld őket! Tudod jól, hogy ők sem jobbak nálunk! Ez háború!
– Persze, de minden háború az első lövéssel kezdődik.
Aelius elgondolkodva hagyta el a tábort, és tért vissza övéihez. Kettős érzés kerítette hatalmába. Egyrészt megnyugodott, hisz megítélése szerint a kudarc esélye jelentősen lecsökkent, másrészt óriási szánalmat érzett az ellenséggel szemben, és tudta, hogy ez nincs jól. Egy római katona szívében sok mindennek van helye, de a szánalomnak egyáltalán nincs. Nem véletlen, hogy a katonák kötelező szolgálatuk nyolc éve alatt nem nősülhetnek meg, nem vállalhatnak gyermeket, és csak keveseknek adatik meg, hogy ez alól felmentést kapjanak. A szökések száma mégis alacsony, hiszen a dezertőröket a titkosrendőrök, a Justitiusok vonják felelősségre, akik mindenütt ott vannak a birodalom életében. Róma titkosrendőrségének hírneve pedig félelmetesebb, mint bármilyen kiképzés, katonai szolgálat, vagy akár háború.
A támadás megkezdéséig a legátus visszavonult sátrába, aludni próbált, több-kevesebb sikerrel. A háború rémképei üldözték, melyek Sabratha ostroma óta mélyen agyába égtek.
A lidércnyomásnak a hajnali derengés első fényei, és az ütegek folyamatos csattogásai vetettek véget. A férfi kitántorgott szállásáról, és hosszú percekig figyelte az eseményeket. Az egész olyan volt, mintha fémevő óriások köpködtek volna emészthetetlen magokat Savariára, ezek a magok azonban földet éréskor, vagy még az előtt, repeszeket és lángokat okádtak a szélrózsa minden irányába. Rémálomba illő tulajdonságaiktól egyesekben kellemes borzongás tört ki, ám Aelius semmi ilyesmit nem érzett.
Alig pár percbe telt, és a város egyetlen égő máglyává változott, melynek szélein még élő emberek próbáltak menedéket találni szörnyű végzetük elől. A zűrzavarban lovasok szerveződtek sietve rendbe, de vonalaikat képtelenek voltak megtartani. Aelius rövidesen felismerte a veszélyt, és parancsot adott embereinek a fegyverek készenlétbe helyezésére. A római lövészek méteres lövészárkokba bújva, előttük acél mellvédekkel, teljes biztonságban várakoztak. Gondosan beállították sorozatlövő puskáikat, és követték a lovasok mozgását, a tűzparancsig, mely csak késve érkezett.
A késlekedő Aelius elszörnyedt a megégett, repeszektől megsebzett emberek áradatát látván. Több száz lovas tartott feléjük, nagy részük rémes sebekkel arcán, kezén, mellkasán. A lövészek értetlenül álltak a legátus habozása előtt, aki már-már túl későn adta ki a tűzparancsot. Az első sorokban lévőket mind találat érte, lovaik élettelen akadályt képeztek az őket követők előtt. Sokan már nem tudták kikerülni, vagy átugrani a tetemeket, így újabb tucat bukott el, akik könnyű célpontot jelentettek a biztonságos fedezékből célzó katonák számára.
Mire a lövegek elnémultak, a lovasok sziszifuszi küzdelme keserves véget ért. Aelius ekkor parancsot adott a lövészárok elhagyására, és egy légiónyi gyalogos rendezett sorokban behatolt a várost övező területekre. Kénytelen volt Livius parancsa szerint eljárni, aki nem akart foglyokat, hisz minden egyes szökevény Róma bukását hozhatta el, ezért az ostrom túlélőire, kivétel nélkül a halál várt. Ilyenből pedig akadt bőven, jóval több, mint amire Aelius számított. Némán menetelt az övéivel, és igyekezett nem a szemükbe nézni, amikor eljött a vég. Pisztolyok, puskák, géppuskák durranása, kardok suhintása, és halálhörgés követte a fekete-karmazsin egyenruhát viselő légió útját. Azon a napon pedig senki más nem szállhatott szembe velük, csak saját, embertelenül mélyre temetett lelkiismeretük.

Latest posts by Nandus_Germanus (see all)




  • 2 hozzászólás ehhez: Karmazsin végzet II.

    Szólj hozzá!