Semmit sem értettem. Bár nem próbáltam elemezni az őrületes pánikrohamom okát. Egyetlen dolog járt az eszemben: hogy mennyire fontos a légzés. Hogy milyen fontos lenne!
Légvétel nélkül róttam a métereket, a hegyre emelkedő erdőben. Tüdőm egyre feszült, orromból a jéghideg levegő nem jutott mélyebbre.
Látás nélkül trappoltam egyre fel, csak a méregzöld levelek elmosódott kavarját érzékeltem szemem sarkából, néhol egész közelről – ahogy arcomba vágódott egy-egy rám csapódó ág. Hamarosan azonban idegen hangra lettem figyelmes. Száguldásom közepette körbe-körbe forgattam fejem, hogy lássam, honnan jön az erőlködő szuszogás.
Neonzöld alak villant jobb oldalról, néhány fa takarásából. A következő pillanatban már az avarban feküdtem, véletlenül nekirohantam az egyik bükk vastag törzsének, mert cipőm kiemelkedő gyökerében buckázott át.
Egy pillanatra csend lett. Aztán ijedt madarak csivitelő rebbenését hallottam fejem felett. Amikor tekintetem újra a neonszín alak felé fordítottam, hátraestem a rémülettől. Lábai orrom előtt magasodtak.
Az avarban támaszkodva, tekintetem az arca felé fordítottam, aztán ugyanezzel a lendülettel az ellenkező irányba.
– Tudod – szólalt meg -, út is van ám – mutatott maga mögé kissé rézsútban -, nem muszáj az ingoványban kocogni.
Mellkasát keresztező karjait hirtelen mozdulattal lendítette szabaddá, és halvány mosollyal az arcán felém nyújtotta a kezét.
Nagyot sóhajtva, nyújtottam felé a karom, engedve, hogy felhúzzon. Amikor végre szilárdnak éreztem talpam alatt a földet, lesütött szemmel néztem fel rá. Idegesen ajkamba haraptam. Egy ideig csak bámultuk egymást. Ő kérdően, felhúzott szemöldökkel, újra összekulcsolt karokkal, én ide-oda forgatva szememet, néha feszülten rágcsálva az ajkamat.
Jani volt.
– Mi történt? – kérdezte végül.
Megrántottam a vállam, és néhány percig ugyanúgy feszengtünk egymással szemben. Egyszer csak nagyot szusszant, testhezálló ruhás lábait lazán terpeszbe lendítette, fejét oldalra döntve kapta el cikázó pillantásom.
– Csak fogóval fog menni?
– Mi? – rémültem meg a szó hallatán.
Mosolygott.
– Hogy elmondd, mi van! – rántotta fel vállait, kezeivel gesztikulálva.
Aztán mikor még mindig nem szóltam egy kukkot sem, közelebb lépett. Megfogta a csuklóimat és maga felé forgatta azokat.
– Nem sérültél meg?
Mikor megbizonyosodott arról, hogy nem vérzik sem a kezem, sem az arcom, a térdem felé tekintett.
– Nem horzsoltad le magad sehol?
Megráztam a fejem.
– De mi történt tegnap este óta, hogy így ki akarsz futni a világból?
– Nem akarok beszélni róla – motyogtam.
– Én pedig szeretném – lágyult el a hangja.
Felnéztem rá. Barna szemei mélyre tekintettek felém.
– Kérlek – suttogta. – Ott aludtatok, nem? Mi történt az éjszaka?
Jaj, az éjszaka! – jutott eszembe a fogfájós roham, vagy mi… Jó pár másodpercig hezitáltam, hogy mit valljak be neki. Ha az éjszakát, akkor tuti fix, hogy ő is meg akarja nyomkodni az arcomat, kiváltva a megsemmisítő kínt. Ha Zsoltit?! Ő az unokatesója. A végén még azt is Jani dönti el helyettem, hogy kihez menjek feleségül. Ahogy lényegében azt is neki „köszönhetem”, hogy orvosnak tanultam…
Sakk-matt és patt helyzet! De nem hazudhattam neki. Jani az évek alatt a legjobb barátommá vált, különösen azután, hogy elvesztettem a bátyámat.
– Már megint csinálod! – morgott rám.
– Mit? – vontam össze szemöldököm.
Sértődött arcot vágott.
– Szerinted mit? – kérdezett vissza.
Már nyílt volna ajkam válaszra, de mutatóujját némaságra intően nyomta hozzá.
– Most is! – folytatta.
Szememet nagyra nyitva bandzsítottam az orrom előtt lévő ujjára.
– Tökfej! – nevette el magát, miközben elvette arcom elől a kezét. – Kockázatot elemzel a kis buksidban, mi?! Na, tessék mesélni. Nem harap a bácsi – vigyorgott.
– De igen! Pont ezért elemzek kockázatot, Jani, mert a bajok még nagyobbak lesznek, ahányszor csak elhintem őket. Nőnek, vagy mi – hadartam.
– Na jó. Oké – bólintott. – Akkor most kivételesen egy árva szót sem szólok!
– Na persze! – sziszegtem durcásan csücsörítő ajakkal.
Jani nem válaszolt. Csak nézet rám némán. Meghökkentem.
– Ja, hogy már tart is a csendháború? – mosolyogtam. Helyeslően pislantott. – Jó, de akkor félreteszed a fogászkodást is!
– Na, azt nem! – bukott ki belőle. – Mi baj van? Széttörött valami?
– Sokáig bírtad, gratula – fintorogtam felé.
Közellépett és mélyen rám nézett.
– Mondd mááár! – sürgetett.
– Jó, de nem nyúlsz hozzám! – emeltem felé kezem, ujjaimat támasztva mellkasán.
Szemeit forgatva sóhajtott, és megragadta az alkarom.
– De igen, ha valami olyasmi, akkor igen! – vitatkozott.
Azzal hátat fordítottam, majd rohanni kezdtem. Az iram azonban újabb borulásba torkollt. Feltérdelve a fagyos avarból, egyből vissza is hasaltam a talaj szintjére. Ugyanis észrevettem Zsoltit. Futólépésben közeledett hozzánk. Nagyot szusszantam a késő őszi ködös párába, és a mélyre süllyedő ég felé fordítottam arcom, ahogy a hátamra fordultam.
Egyszerre értek oda. Jani arcát a lábam felől, Zsoltiét a fejem fölött pillantottam meg. Süllyedésért imádkoztam. Vagy legalább láthatatlanságért.
Szinte egyszerre néztek egymásra testem fölött.
– Kellek, Srácok? – kérdezte tőle halkan Jani.
Aztán újra rám néztek, és Zsolti mellém rogyott. Először csak ült, a szememet figyelve. Akkor újra mellkasomba szorult a levegő, pedig semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Végül Jani is leült, majd le is feküdt mellém. Aztán Zsolti is, a másik oldalamra.
Ott feküdtünk, a novemberi reggel fagyos levélzetén. Hosszú percekig nem szólalt meg egyikőnk sem.
– Ugye, tudjátok, hogy Ádi ott ül – mutatott Jani az ég felé -, azon a felhőn! És szakad a röhögéstől, ahogy bámul minket.
Ádám! – vágott mellkason a gondolat, ami újra légzésre nyitotta a tüdőm, és fel is pattantam azonnal, ahogy megéreztem homlokomon mennyből rám förmedő szigorát.
„Teljesen megőrültél?! Vért akarsz pisilni? Mert minimum annyira fogsz felfázni, húgom…” – szokta mondani…
Szemem egyikükről a másikukra fordítottam. Zsolti mozdult, ám mielőtt ő is felállt volna, Jani felé nyúlt. Némán visszanyomta a földre. Összenéztek. Alig láthatóan ingatta Zsolti felé a fejét. Aztán rám néztek.
– Oké – sóhajtottam. – Jani! – fordultam felé. – Valami neuralgia. De már kicsinált vele Tamás és Zsolti is – mutattam messziről az állam felé – , ha te is hozzáérnél, félek, eltörném a millió dollárt érő kezeidet.
Összeráncolta homlokát, és értetlenül nézett Zsoltira.
– Trigeminus neuralgia. Tamás szerint okozhatja az SLE, de nem tudom – akadt el a hangja -, még nem sikerült beszélnem vele.
– Mindent megmagyarázna – válaszolta neki Jani, majd szemével legyintésképp gyorsakat pislantott. – De előled miért menekül?
Nem válaszolt neki. Tekintetét felém fordította. Már bőgtem.
– Mert, tudod, hogy amióta ő nincs – mutattam az ég felé. – Én nem tudom, azóta én semmit sem tudok – reszkettem.
– Nagyon korai volt! – sóhajtotta. Felugrott és magához húzott.
– Nagyon szeretlek – bújtam a kabátja alá, miközben egyre rázott a zokogás. – De ez… Ez… – hüppögtem.
– Megkérted a kezét? – suttogta a hátam mögül Jani.
Zsolti nem válaszolt, csak állának bólintását éreztem a hajamon.
– Na, akkor én itt sem voltam! Kocogok tovább, mintha itt sem lettem volna – mondta, és mielőtt eltűzött volna, közelebb lépett hozzánk, és megérintette a hátam.
– Később átnézünk hozzátok, jó?
Persze, pontosan tudtam, hogy Ádinak mi lenne a véleménye. Nem ez volt a baj, hanem az, hogy még mindig nem döntöttem el, hogy akarok-e a bátyám nélkül élni.
Az élet azonban nem a halál ellentéte. Az talán a depresszió. Talán a közöny, a sodródás, süllyedés. Az élet valami más lehet. Valami csodálatos, túl sok szépséggel, amit ha képes vagy megélni, már többé nem akarsz kilépni belőle.
Én? Mint egy kitaszított – éreztem magam életem minden percében. Úgy hittem, hogy a menny kapuja előlem hét lakatra zártan létezik. Mert hittem benne, hogy létezik.
Ők, akik körülvettek engem, akik életem főszereplői voltak, értük mindenemet odaadtam volna, mert hittem, hogy számukra igenis létezhet élet – gyönyörű, napfényillatú, varázslatos jövő. De amíg én a közelben voltam, addig őket is takarta, és lepte el ez a mérhetetlen, pokolszagú átok.
Tudtam azt, hogy minél messzebb kerülök tőlük, annál nagyobb az esélyük arra, hogy boldogok legyenek. Hogy ezzel kezükbe adom az élet kulcsát. Mellettem mindenki csak süllyedt, és süllyedt.
Amim volt: az a határtalan szeretet. Idővel megtanultam felhasználni a mindennapokban arra, hogy picivel jobbá tegyem a világot. Megtanultam elzárni az emberek elől azt a kegyetlenül sötét vákuumot, amely egy pillanat alatt szippanthatta volna ki a lelküket, életképességüket.
Így hát, elhagytam őt.
Minél jobban szerettem, annál messzebb kellett magamtól tartanom őt, a saját védelme érdekében. Dávidnak ebben mindvégig igaza volt. A pokol belőlem áradt, hacsak nem zártam saját magam nagyon mélyre.
Öt év nélküle. És öt év mellette, hiszen a tanárom volt, olykor az orvosom. Minél erősebben fájt a tőle való önmegtartóztatás, annál erősebben kellett kitartanom, hogy mást szerethessen. Hogy élhessen.
A huszonhárom évemmel a legfiatalabb orvosnak számítottam. A diplomámmal a sebészeten maradtam. Na, nem azért, mert én így szerettem volna, csak valahogy Tamást is el kellett kerülnöm…
Ráadásul az hírlett, hogy ide, ha tízévente egyszer fel is vesznek nőt, egyből rúgják is ki. Vagy azok menekülnek el – főleg, a balesetsebészeten. Így aztán, naná, hogy oda felvételiztem. Továbbra sem tartottam képesnek magam az orvosi hivatásra. Alig vártam, hogy végre kidobjanak onnan, mert felmondani az orvosi pályát – Ádám emléke miatt, képtelen voltam. Aztán azt is hallottuk, hogy meg is szüntetik magát a „balesetsebészetet”. Átszervezik a többi osztály ambulanciájának ellátását, így nagymértékű leépítés várható.
Hát, én alig vártam a felmondó levelet.
Tamáséknál ötödik baba született. Nagyon örültem neki, bár csak egyszer láttam őt, amikor titokban fellopakodtam megnézni az újszülött osztályra. Erősen reméltem, hogy az új baba majd kitölti Tamás szívében azt az űrt, amit magam után hagytam.
Volt néhány hónap, amikor mindenféle hivatalos levelekkel bombáztak – főleg anyámat keresték, de soha senkinek nem árultam el, végül hogy gyulladt fel a ház, miközben aludt. Így aztán, mivel őt nem tudtam kiadni, tőlem vártak mindenféle aláírást. Miután aláírtam azokat – az ügyvéd szerint csak ennyi kellett ahhoz, hogy a világ elhiggye azt, hogy a Romanov-dinasztia végleg kudarcot szenvedett. Mert általam kudarcot kívánt szenvedni. Természetesen nevet változtattam, és utólag Ádiét is, hogy feloldozzam, és elrejtsem őt a világ gyűlölete elől.
Ruszlana pedig Romanova-ként oszlik valahol, távol a bátyámtól, és csak remélni merem, hogy így teszik a túlvilágon is. Hogy Ádi mindig a legközelebbi felhőről, engem figyel. És anyám, a pokol legmélyebb bugyrában folytatja a szénné-égést, amit a háztűz már megkezdett kegyetlen lényén.
Akkorra Zsolti már a harmadik szakvizsgáját csinálta. Pontosan tudtam, hogy mire pályázik. A főnök kezéből akarta kivenni a szikét, mert sosem viselte jól a rengeteg műhibát. De nem nagyon tanulhatta azt, amit szeretett volna, mert a sürgősségi betegtömb megalkotásával, tehát az ügyeletes ambulanciák összevonásával, időközben tíz sebészt bocsátottak el, emellett még néhányan távoztak is önként.
Állandóan dolgoztunk, de még így sem tudtuk ellátni a napok betegáradatait. Volt idő, amikor az általános sebészet besegített. Akkor már azt sem tudtuk, ki kicsoda, mert például Zsoltinak is voltak ott napjai, félnapjai. Akkoriban az általános sebészek purcantak ki a sok traumától, így aztán volt olyan, hogy többet dolgoztam én helyettük, az ő helyükön, mint ami az eredeti terv volt.
De hát, gondoltam, úgyis csak ideiglenes az egész, úgyis elbocsátanak engem is, hiszen, mindig lentről kezdték a nyirbálást. Így is lett, vagyis én még mindig maradtam, de a többi rezidenstársam mind repült, csak egyedül maradtam elsőéves gyakorló orvos.
Számszerűsítve: hivatalosan heti hatvan órát dolgoztunk, de nem volt ritka, ha a huszonnégyórás ügyelés harminchatra kúszott, vagy még tovább. Mire felébredtünk az orvosi szobában, lehetett tovább dolgozni.
Engem amúgy nem zavart. Nem volt senkim, őt is mindig más csajjal láttam, ha úgy alakult. Akkor volt gáz, amikor engem is műtögetni kellett, hiszen azzal minimum két sebész esett ki a műszakból, és egyszerűen olyan kevesen voltunk, hogy mindenki pótolhatatlan volt. Ezért sem értettem, hogy nő létemre, elsősként miért nem engem bocsátanak el.
Így aztán igyekeztem csak akkor vinnyogni, ha tényleg nagy bajom volt. Az emberek élete fontosabb volt az enyémnél. Ők… Ti, emberek, csodálatosak vagytok! Egytől-egyig. Célok vezérelnek benneteket, jövőkép, határozott elképzelések, a döntés hozatal képessége. Bennem semmi ilyesmi nem volt. Még csak enyhe szikrája sem az élettudatnak. Most az, hogy kicsit több dolgot tehettem meg a mentősöknél… Akkor is csak egy futószalagon lihegő valaki voltam. Az életek nem az én kezemben dőltek el. Én csak stabilizáltam, aztán dobtam is tovább az általános sebészeknek. És ebben semmi emberi nem volt. És semmi tudatos, csupán hivatástudatos…
Amennyire a kisujjamban volt a szervezet hemodinamikai egyensúlya, és annak helyreállításához szükséges gyógyszerek és beavatkozások, pont ennyire nem értettem az egészet. Az egész harmóniáját. De sosem akartam többet. Sosem akartam érteni, hogy lélek is létezik, ahogy az érzelmek hatnak a szervezetre… Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy a kardioversiónál van, ami durvábban kisütheti a szívet.
A balesetsebészet, illetve a sürgősségi a világom legbiztonságosabb helye volt. Arctalan lehettem. A betegeim többsége erősen alkohol-, drogillumináltan került be, vagy balesetesen – de leginkább e három kombinációjában. Még ha láttak is, többé sosem emlékeztek rám.
Nem akartak tőlem semmit. Nem akarták, hogy egyek, hogy aludjak, hogy menjek hozzájuk feleségül. Sőt, általában azt sem akarták, hogy hozzájuk nyúljak. Az öngyilkos jelöltekről nem is beszélve. De mivel mi, balesetsebészek, avagy traumatológusok voltunk azok, akiknek a betegeken túl az idő volt a legnagyobb ellenségünk – muszáj volt beavatkozni.
Mi voltunk az elosztók. A purgatórium. Kemény és embertelen. A cél csupán annyi volt, hogy működjenek a szervek. Ami mégsem működött, az vagy kibírta az általános sebész műtőjéig, vagy a kezem között halt meg.
Hentesüzem. A jók mennek tovább, a rosszak? Szerencsére ritkán kellett döntenünk róluk. Mentek tovább… Az elhunytak hozzátartozói is ritkán jöttek hozzám. Általában fogalmam sem volt, hogy az én kezem után hova kerültek, és éltek-e vagy haltak-e aztán…
Nem tudtam statisztikát, mert túlságosan szerteágazó volt a kórházi ellátás. Az általános sebészeknél még csak le tudtam kérni a kezeltekről infót. Még az ortopédia, égési osztály, és a fej-nyak-szájsebészetnél is. De utána? Hogy melyikük hova jutott ezután? És a legfőbb kérdés természetesen a „hogyan” volt.
A „hogyan”. Az életminőség aztán igazán nem az én asztalom volt. Bent tartani a vért az érpályában, rábírni a szívet, hogy mozgassa is, át a szerveken, szöveteken, rábírni a tüdőt, hogy oxigénnel dúsítsa. És nagyjából ennyi. Ha ez stimmelt, én már piros pontot kaptam. De ez korántsem jelentette azt, hogy az adott delikvens épp nem csak vegetál-e valami elfekvőn, mert teszem azt, túl sokáig tartott, mire újraélesztettem. Semmi ilyesmiről nem tudtam. Pedig ez lett volna a lényeg, nem? Ez az élet, nem?
Én más voltam, mint a többi kollégám. Ők megmosták kezüket a műszak végén. Elvégezték a dolgukat, és nyugodtan aludtak éjszakánként. Én többet akartam tudni róluk.
Én más voltam, mint a többi ember. Én nem akartam, hogy bárki is megismerjen. Hogy megszeressen, azonban szeretni akartam, talán mindenkinél jobban. És ez így eléggé kivitelezhetetlen volt.
Jani maradt az egyetlen, akivel ha nem is napi-, de rendszeres baráti kapcsolatot ápoltunk. Főként azért is, mert még mindig csinálgattam a fogász-szakot. Csak miatta, mert akkor jókat dumálhattunk, miközben segítettem neki a rendelőjében.
Dávid viszont eltűnt az életemből. Nem tudtam, mi lett vele, miután ő is leérettségizett, de biztosra vehettem, hogy papnak készült. Ferenc Atyát sem látogattam, mert… Aki annyiszor szembesül a mindennapokban a halál tényével, mint én, az megérti. Ha minden nap az én kezembe kerül az emberek élete, onnantól kezdve Isten, és az ő csodatévő tehetsége elveszíti legmélyebb értelmét is. Féltem attól, hogy még a végén az én drága jó, szent Atyámat is kiborítom a lét ledegradáló tárgyiasításával.
Akkor, első rezidensévem felénél valóban nagy baj lett. Alig tudták újra összerakni a szervezetemet. Minden kór egyszerre csapott le bennem. A tüdőm, a szívem körüli savós hártyákban olyan szintem gyűlt fel a genny, hogy egyszerre állt le a működésük, az egyik vesémmel egyetemben. Test szerte robbantak fel az ereim, vérem olyan iramban hagyta el az érpályát, amilyen gyorsan és amekkora mennyiségben alig tudták pótolni.
Nem irigyeltem őket. Azért ritkán láttam olyan bonyolult esetet, mint amit az én széteső szervezetem produkálni bírt.
Azt hittem, már mindent tudok. Hogy már mindenen túl vagyok. Biztonságban töltöm a napokat úgy, hogy végre nem üldöz senki sem. Hogy nem történik semmilyen földöntúli, megmagyarázhatatlan jelenség. Csupán vigyáznom kell az életfunkciók paramétereire. De mekkorát tévedtem!
Hiszen, akkor, annyi gyásztól terhes év után… Megjelent Ádám.
