Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Nora 43.

Sosem írhattam. Pedig már kétévesen is tudtam. Azt hajtogatták, hogy bizonyítéknak számítana. Na, de ki ellen? Tele írtam volna a lapokat azokkal az emberekkel, akiket anyám és a nevelőapám a szemem láttára ölt meg. Férfiak, nők, fiatalok, idősek. Velem egyidős gyerekek is voltak. Öltönyösek, szakadtak, mindenfélék. A ruhájukról írtam volna. A színűkről, és arról, hogy a kiloccsant agyvelő miképpen színezte át a szövetet. A szemükről írtam volna, hogy a halál miképpen kendőzte végtelenné a pillantásukat. Írtam volna a fájdalmukról, hogy a félelmük hogyan hatalmasodott el rajtuk, a szüleim ragadozása alatt. Sokféle volt. Ahány áldozat, annyi megélés. Túl sok halált láttam, persze, ezt akkor még nem tudtam. Nem tudtam, hogy egy emberi élet normális esetben mennyi halálesettel van átszőve.

Az a fiú alig volt idősebb akkor a bátyámnál. És senki sem szorított pisztolyt a fejemhez, hogy lőjem le. Én mégis megtettem. Azóta is keresem a miértjét. Szeretném azt gondolni, hogy a bátyám védelmében történt. Szeretném az egyik titkos ajtó mögé zárni annak a lehetőségét, hogy megszokásból tettem. Lövöldöztek a szüleim. Hát, tettem én is. Erről nincs több mondanivalóm. De le kell írnom most már ezt is. Mert most már mindent le kell írnom.

Mert meghaltál. És amiért meghaltál, valami önkifejezést vár tőlem az orvostudomány. Valami életigenlést? Mert önkifejezés, az van. Már mindennel felvágtam, már minden létező artériámat. Töltőtollal hímeztem véresre a csípőmet, egész szép tetkót festve. A hajamat is levágták, miután egy csomót kitéptem, és lenyeltem. És valamiért nem adják fel.

Szóval ez a kompromisszum. Írok.

Leírtam volna… Valahogy. De valahogy csak leírtam volna, hogy a nevelőapámnak akkora farka volt, mint egy elefántnak. És azt is leírtam volna, ahogy esténként megsikálta vele a fogaimat, a torkomra lőve azt a keserű nedvet. Ami pulzálva zuhanyozta át a számat. Tudta, hogy a szűzhártyámhoz nem nyúlhat, mert abba elvéreznék.

És ezen a rohadt, kurva világon egy ember sem akadt, aki segített volna nekem meghalnom. Talán mert nem tudják, hogy milyen érzés gyilkosként élni. Anyámat is csak azért nem én öltem meg, mert valaki beelőzött. Pedig aznap este én is oda kocsikáztam tíz kanna benzínnel, és öt doboz gyufával… De valaki beelőzött…

És most már te is gyilkos vagy. Pedig te lettél volna az utolsó a világon, akiről ezt el tudtam volna képzelni. Megölted az apámat. Nem vagy különb a bűnöző, maffiavezér szüleimnél.

Megölted őt… Egy karnyújtásnyira voltam tőle, de te kötelet tekertél a nyaka köré, és levetetted magad a mélybe. És megfulladtál. És megölted őt.

Én nem akarok írni erről, de másképp nem engednek ki. És ha nem engednek ki, akkor nem tudom megölni magam.

Úgyhogy, csak tudd, apám… Gyűlöllek, és sosem bocsátom meg, amit tettél velem. Mert ez sokkal kegyetlenebb tett volt a szüleim összes bűnét egybevéve is.

Mert én szerettelek. És te meghaltál. És szeretem a négy öcsémet, és a húgomat is. És te megölted az ő apjukat is.

És bazd meg! Bazd meg, mert te is ugyanúgy tönkretettél, pedig próbáltad elhitetni velem te is, hogy a múlt fájdalmainak már rég vége. És most itt vagy. Holtan. És a halálod lett az új jelen. Életem huszonnegyedik évének démonává váltál. Mert a kezemből kihullott életek nem peregnek lazán, gyöngysor fényes szemeiként. Nem érzem köztük a szünetet. Lavinaként tiport el. És erről te tehetsz, bazd meg!

És akkor most, hogy már mindent leírhatok… Mert már mindenki meghalt. Igazságot ezen a földön már nem ró rátok senki.

Most már leírhatom azt, néha összekeveredik bennem minden. Néha nem értem, hogy a szikével miért nem szerveket hasogatok fel, miért a gyógyításra használom. Néha, ha akár csak egy fogászati tükör is hozzáér a nyelvemhez, már görcsbe rándul a torkom, mert apám pénisze jut eszembe. Hogy a tűtől azért félek, mert anyám nem egyszer vagdosta belém csontig. És nem, nem a vénámat keresve. És néha összekeverem a gyűlöletet a szerelemmel. Néha attól rettegek, hogy mindenek ellenére apám farkát mindenkiénél jobban szerettem.

És ott volt a bátyám, aki tudta tűrni a határokat. Aki nem puffantotta volna le azt a fiút, talán akkor sem, ha rám célzott volna. Nem tudom. Ezt mind neked akartam elmondani. De ha így is…? Ha így, hogy egy angyali kislánynak láttál… Így is megölted magad?!

Akkor én már semmit sem tudok. Csak innen akarok kijutni, és utánad halni. Odamenni, ahol te vagy…

Nem dohányzom – meredtem az elém keveredő cigis dobozra. Aztán őrá, aki előttem guggolt vele.
– De! De dohányzol – nyújtotta közelebb hozzám. Ahogy az ujjaim közé vettem a szálat, rettenetes hányinger jött rám. Felállni nem volt erőm. Magam mögé hajoltam, és hánytam.
– Áú, fáj a fogam! Legalább Janihoz vigyél el – kértem tőle, miután zsepit nyújtott felém. Aztán csak még jobban bámult. – Tessék, írtam. Így most már haza vihetsz – nyújtottam felé a lapot.
Tekintetét az arcomra függesztette.
– Nem ismersz meg? Jani vagyok…
Megráztam a fejem.
– Ő nem lehetsz, őt megöltem. Appendicitis-e volt, és belehalt a műtétbe. Nem élte túl. Sepsis-t kapott, nem emlékszel?
Tekintete lassan a papírra tévedt. Míg beleolvasott, enni kezdtem a cigiket, hangtalanul tömve, egyre gyorsabban. Miközben széttépte a lapot, térdei térdemen koppantak.
– Norci! Mit művelsz, az istenért! – Ujjai a számban. Elhajoltam, és újra hánytam.
Aztán visszaült a talajra, elém.
– Na jó. Akkor szerinted ki vagyok?
– Most szívatsz, bátyó? – nevettem felé.
– Ádám meghalt, emlékszel?
– De kék a szemed – hajoltam közel hozzá. A fejét rázta.
– A szemem barna. Te kéknek látod?
– Mégis mit számít, mit látok?!
– Nem hiszem el, hogy nem ismersz meg. Jani vagyok. Jay!
– Hát persze. Mondd meg nekik, hogy írtam, most már hazamegyek.
– Norc, a legjobb írásod, kicsim, de senkit nem érdekel, hogy, és mit írsz. Addig maradsz, ameddig ki nem tisztul a buksid.
– De fáj a fogam! Nem viszel el Janihoz?
– Tényleg fáj? – sóhajtott. – Itt senki nem hisz neked addig, amíg össze nem szeded magad. És ez az írás valóban, nagyon is összeszedett volt. Próbáld meg, édesem!
Kissé megrezzent, amikor az ölébe feküdtem. De aztán simogatni kezdte a homlokom.
– Nem csinálhatsz rólam röntgent, mert terhes vagyok. Nem akarom, hogy vérzékennyé tedd a lányom – soroltam a plafon felé a szavakat. – Jay? – néztem a szemébe.
– Hm?
– Miért akarják, hogy a plafonra írjak? Én nem tudok repülni.
– Nem akarja ezt tőled senki, szívem. És tudom, hogy vissza tudsz jönni. Én nem ismerek nálad erősebbet! – mosolygott felém meg-megreszkető ajakkal.
– Majd írok, ha elmentél, de holnap, ha jössz, el kell vinned Janihoz. Vagy… – És akkor ránéztem. – Jani?! – ültem fel rádöbbenve.
Mosolyogva szorította meg a kezeimet, amiken támaszkodtam.
– Jani! – öleltem meg, aztán elhajoltam tőle. – Ki kell vinned innen!
– Ki foglak, ígérem!
– Teletömnek gyógyszerekkel, és ez nem tesz jót a babának… – meredtem a szemébe.
Reményvesztetten fújt maga elé.
– Semmivel nem tömnek, cica. A gyomorszonda is csak azért kell, mert nem eszel.
– Minden kijön belőlem, terhes vagyok – válaszoltam. – De, Jani, akkor miért zavaros minden, ha nem ők teszik?
– Nem tudom – húzta ajkát grimaszra. – Nem tudom – sóhajtotta. – De én megértem, nagyon nehéz dolgok történtek – Ahogy arcát a padló felé fordította, könnyek cseppentek a nyomán. – Túl sok, túl nehéz dolgok – ismételte magát sírva, miközben újra rám nézett.
– Tamással kellene beszélnem, ő ért a pszicho-dolgokhoz – nyúltam arcához, lesimítva könnyeit.
– Meghalt! – tört rá a zokogás, aztán igyekezett lenyelni kiborulását. Elfordult, és türkiz pulcsija ujjába törölte arcát. – Emlékszel?
Bólintottam.
– Hát persze. Ahogy Zsolti is – sóhajtottam gondterhelten. – Nyakon lőtték a harcmezőn.
Jani hirtelen közel csúszott hozzám, kezei a derekamra szorultak.
– Te vetted ki azt a golyót a nyakából!
– Igaz… Őt is én öltem meg, ahogy Janit is. Tamást is én öltem meg? – meredtem rá. – Hát persze. Lelöktem a hegyről.
– Figyelj… Jó… – rázta meg a fejét. – Te ki vagy? – próbálkozott.
– Olga.
– Olga?! – ugrott meg arca a megdöbbenéstől.
– Vagyis… Segíts! Nevet kellett változtatni, miután betörtek a házba, és én megöltem azt a fiút. Úristen, Dávidot is megöltem?
– Dávidot? Rá emlékszel?
– Persze, hogy emlékszem. Együtt voltunk kicsik. Csak aztán anyám megdugatta magát Dávid apjával, így aztán el kellett költöznünk. Mindenki erről beszélt. Engem kővel dobáltak az oviban, Ádámot… Úristen! Jani, te vagy az? Jani! – ugrottam bólintó arca felé, hogy átöleljem.
– Jay, egyre jobban fáj a fogam, valamit csinálnod kell vele!
– Melyik fáj? – kérdezte.
– A leghátsó – mutattam arcom jobb oldalára.
– Az tényleg fájhat… – válaszolta bizonytalanul.
– Miért találnék ki ilyesmit, mikor annyira utálom a fogászatot?
– Oké, kiviszlek, és meggyógyítalak – mosolygott. – Szóval emlékszel, hogy te is meggyógyítottál?
– Igen – mosolyogtam. – Hogy féltél, doki Jay!
Elnevette magát.
– Hát, nem tudom, melyikünk félt jobban!
És akkor hirtelen ömleni kezdtek a könnyeim. Körbenéztem, és felálltam.
– Hol vagyok? Mi történt?
– Norci? – állt fel ő is, szeme próbálta elkapni a pillantásomat.

A helyiség fehér volt. Fehér a padló, a falak, és a plafon is. Nem volt ablak, és egy darab bútor sem. Csupán egy ágy, vagyis csak a matrac része. Döbbenten néztem Janira.

– Norci? – meredt rám. – Itt vagy?
Összeráncoltam szemöldököm.
– Meghaltam?
Reményvesztetten sóhajtott, aztán a kezembe nyomott egy papírt, és tollat.
– Míg kiszólok egy takarítóért, nem szeretném, ha nyakon szúrnád magad a tollal, különben soha többé nem adok azt sem a kezedbe – sorolta a szavakat, aztán hátra-hátranézve lépegetett az ajtóhoz.

Értetlenül néztem a kezeimre, a tollra, és a lapra. Aztán azonnal elhajítottam mindkettőt, amikor megláttam csupasz karjaimon a megannyi heget. A hegek mellett tapaszokat, és kötéseket, azok alól kiúszó színes hematómákat. A zoknis lábamra pillantottam. A hálóing térdig ért, azalatt ugyanaz volt a helyzet, mint a karjaimon.

– Na, nem írsz? Ha elmegyek, már nem engedik – lépett vissza felém Jani.
Mögötte egy alacsony férfi oldalgott be, csak egy rosszalló pillantás erejéig rám pillantva. Villámgyorsan lépett mögém, hogy egy mozdulattal felmosson. Szinte futott kifelé. A nyitott ajtó szűk és gyors szeletében megláttam őt. A folyosófalat támasztotta, pillantásunk épp csak egy ezredmásodpercre akadt össze.
Tétován léptem az ajtó felé.
– Zsolti miért nem jön be? Ő miért nem jöhet be? – kérdeztem.
Jani is lépett egyet felém, és válla mögé mutatott. Arca kérdően meredt rám.
– Nem emlékszel? Hát eddig ez volt az egyetlen, amiben mindig határozott voltál…

És akkor bevillant az a mámoros éjszaka. Szenvedélytől könnyező szeme, a tél eljövetele. Aztán mellkason vágott a következő reggel.

– Norc? Behívjam? Hajlandó vagy vele beszélni? – kérdezte Jani.

Csak álltam ott. Tamás irodájában, feltépve a levelet. A papír hasadásával őrületes sikoly rázta meg az irodán túli folyosót. És én nem akartam oda kimenni. És én nem akartam tudni azt, amit már akkor is sejtettem, amikor az üres naptárlapokkal szembesültem. Mégis lépkedni kezdtem az ajtó felé. Amikor elértem azt, egy hatalmas puffanást hallottam, aztán feltaszított a rám nyíló ajtó.

Tomi volt. A tíz éves öcsém. Rám ugrott. Térde gyomorszájon taposott.
– Gyere gyorsan! Meg kell mentened az életét – bömbölte az arcomba.

Halkan csorgó könnyekkel néztem Janira.
– De velem mi történt? – mutattam felé karjaim. – Hogy lehet, hogy semmire sem emlékszem? – estem kétségbe.
Hozzám lépett, és megszorította ujjaimat.
– Behívom őt, jó? De nem megyek el! Kint leszek, oksa?
Bólintottam szaporákat. Míg helyet cseréltek, szemem előtt újra folyni kezdett a közelmúlt.

Rohantam a kezét tartva. A folyosó közepén azonban Hajni, a belgyógyászat főnővére elszakított minket egymástól. És bár elfelejthetném valaha azt, amit akkor mondott. A szavait a kötélről, a fulladásról, az ömlő vérről. Magaménak éreztem a halálát, és azt hiszem, az utolsó csepp volt ép eszem poharában.

Nem szólt, csak bejött. Haja világos karamell színű volt, arcán állandósultak az aggodalomvonások. És akkor egyszerre hasított ketté az érzés. Hogy mennyire szeretem őt, és az, hogy Tamás megölte magát. A két érzés élei egymásba forrva hasogatták fel a hasam, a mellkasom, ám valójában csak a lelkemet.

Még csak nem is lépett közelebb. Megállt az ajtó előtt, miután becsukta. Figyelt. A másodpercek is hasadtakká váltak. Mintha Tamás halála mély szakadékként tátongana köztünk.

– Ugye vége? – szóltam. – Ugye megint vége, amikor el sem kezdődhetett igazán?
– Csak az érdekel, hogy ne halj meg.
– Segítened kell – sírtam el magam.
Bólintott.
– Segítened kell, mert ezt nem fogom túlélni – nyekeregtem.
– Ezt, Norci, ezt már egyikünk sem fogja túlélni… – válaszolta elhaló hangon.

Latest posts by Mona (see all)




  • 8 hozzászólás ehhez: Nora 43.

      • Nem, nem Mara, csak túl sok év volt a halál körül. Nekem a napfény idegen és nehéz. A másik oldalt régtam át már húszmilliószor – ezt érzed.

        Köszönöm, hogy itt vagy 🙂

    Szólj hozzá!