Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Nora 44.

Nem kell ahhoz mentálisan egészségesnek lenned, hogy kiengedjenek az elmegyógyintézet zárt osztályáról. Bőven elég nekik, ha annak mutatod magad. Egy kőkemény álarc, egy jól megírt jellemrajz a szerepedhez, és már írják is a zárót. Ha mást nem is, ezt azért jól belém verte az anyám. Így aztán, amint felépültem az idegösszeomlásból – vagyis, fogalmam sincs, mit jelent felépülni belőle… Az egész életem teljes tébolykáosz volt, de néhány hét után eljutottam arra a pontra, hogy térben és időben orientálttá váltam. Ez azért sokat jelent. Minél többet írtam, annál pontosabban kerültek helyére memóriámban az összetévesztett puzzledarabkák.

Hogy ki halt meg. Hogy ki él. Hogy ki miben halt meg, és mikor. Azelőtt mindig azt kívántam, bár elfelejthetnék dolgokat, bár elveszthetném az ép eszemet, hogy ne kínozzon annyit a múlt. Most, hogy sikerült, mindent megtettem azért, hogy újra emlékezzek. De nem tudom, jó döntés volt-e, ahogy azt sem, hogy döntés volt-e egyáltalán. Talán írás nélkül is lassan a helyére rázódtak volna a dolgok. Ahogy múlik az idő, gyógyul az agy… Vagy a lélek, mit tudom én. Én csak a balesetekhez értettem.

Aztán belém nyílalt a gondolat, hogy hány ember halhatott meg a kórházban, míg nem voltam. Egy csomó Ádi, egy csomó Tamás. És persze rengeteg Ruszlana is – de valahogy hál’isten a betegeket mindig is misztifikáltam. A legmocskosabb, bűzlőbb utcasöpredéket is sokkal többre értékeltem, mint az anyámat. És aggódtam értük, és újra ott akartam lenni, vigyázni rájuk, mert Zsolti eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy a többi kolléga cseszik az egészre. A főnök nem, de neki meg valóban súlyosan sokan haltak meg a kezei között.

Az alapkérdéssel kezdtem: ki vagyok én. Olga, Mirovna, Veronica, Nora. Mind én voltam. Életszakaszok, más nevekkel. Egészen addig úgy éreztem, hogy Noraként kezdtem el végre a saját életem, a többi nevem, a rettegéssel teli múlttal, mehetett a süllyesztőbe.
Norci találkozott Zsoltival, Norcinak lett földöntúli apukája, belőle lett orvos. Bár a betegségek is őt támadták, és az ő bátyja halt meg autóbalesetben – akkor is úgy éreztem, hogy ez már az én életem. Nem az a rettenetes kavar, amit anyámék ámokfutása művelt.

De azzal, hogy az égből kapott apukám önnön kezével vetett véget saját életének, itt hagyva a hat gyerekét, és megint akkor, amikor az életmentés katarzisa alatt, azon a sebészmámoros éjszakán azt hittem, hogy Zsolti és én igenis összetartozunk… Ez már túl sok volt. Túl sok volt ahhoz, hogy elhiggyem, az élet még ha szar is, de az én életem. Ezek után nem hihettem azt, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Oka kellett, hogy legyen. Persze önmagamat okoltam.

Hogy eltávolodtam Tamástól. Hogy beléptem az életébe. Teljesen mindegy. Rugdalhattam át száz tök idegen embert egy-egy éjszakán, vissza az életbe, mégis azok, akik ismertek, rejtélyes módon, hulltak mellettem, mint a legyek.

Ki vagyok én? Egy angyal és egy sátán gyermekéből mi lesz? Mi lesz, ha a sátán külsejét, de az angyal vérét örökli? És egy sátán miként akarna világbékét, családi hagyományokhoz hűen élni, vezetni az életét, az emberiséget egy jobb jövő felé?
És egy angyal hogy ölheti meg magát? Hogy hagyhat itt hat gyereket? A kórházat egyik napról a másikra vezetés nélkül? Mi lehet az ilyen szülők gyerekéből?

A halál vagyok – jutottam végre a felismerésre. Azért nem tudom megölni magam, mert én vagyok a halál. A szeretetem gyilkol, bár a gyűlöletem nem kevésbé. De akkor, ebben az esetben mégis meg kellett volna ismernem a képességeimet. Hogy a poklot hogyan is irányíthatnám az akaratommal.

Dávid szavai jutottak eszembe. Azt mondta, hogy ha készen állok a válaszokra, keressem meg őt. Így aztán próbáltam normális, épelméjű nőnek mutatkozni a pszichiáterek előtt – mélyre rejtve az igencsak őrült gondolataimat saját személyemet illetőleg.

A pasi új volt, vagyis a pszichiátria azért elég távol esett a sebészettől, senkit nem ismertem ott. Valójában pedig a legközelebb volt az épület, ha az egybeépült belgyógyászatot nem számolom. Döbbenetes közelség, mégis hatalmas távolság a két szakág közül. De rá biztosan emlékeztem volna. Úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Szénfekete haj, szolárium barnította bőr, a fogai még Janiénál is fehérebben vakítottak, pedig olyan a világon nincs is. Talán porcelán – gondolkoztam el, miközben a tollat rágcsálta. Aztán hirtelen villantotta rám szemét, aminek színét biztos, hogy színes kontaktlencse festette lilás kékké.
– Hogy vagy? – kérdezte, majd tekintetét ismét az asztalán heverő papírokra fordította.
– Jobban – válaszoltam.
Lopva rám nézett, mintha nem hinné el.
– Igen? Miért?
– Miért vagyok jobban, vagy… Miért mondom ezt? – kérdeztem vissza.
Fintorogva fordította felém az arcát.
– Most mi ezen olyan bonyolult? – biggyesztette az ajkát fásultan az asztal fölött.
– Azért vagyok jobban, mert tisztában vagyok a valósággal – próbáltam nem vitába szállni vele.
– Vagyis? – böffentette.
– Hogy Joó főorvos úr meghalt – válaszoltam halkan, orrvérzésig magamra erőltetve minden közönyt, minden tényszerűséget.
Hosszan bólintott, fogai között a tollal, és várt. Mintha csak azt várta volna, hogy elbőgöm magam, vagy bármilyen drámát.
– Ennyi? – kérdezte tekintetével az enyémet furkálva. – Ezt minden percben hallhatod valakitől – vonta meg a vállát. – Na, nyűgözz le!

Pökhendin vetette magát hátra a nagyméretű feketebőr-székében.
– Huszonnégy éves vagyok, Komszomolszk-na-Amure-ban születtem, anyám neve Ruszlana Alexandra Romanova – soroltam az adataimat, mire szeme egyre nagyobbra nőtt, aztán az asztalon kezdett kutakodni. – Tíz éve költöztünk vissza az országba, ahol már régebben is éltünk, de aztán sokat költöztünk. A gimit három év alatt végeztem el, aztán az orvosi után most traumatológus rezidens vagyok.
– Ja, és gondolom magna cum laude végeztél, mi?
– Igen – válaszoltam óvatosan.
Egy ideig csak bámult, aztán arca bárgyú vigyorra váltott, és hamarosan torka szakadtából röhögni kezdett.
– Joó doktor meg az apád volt, mi?!
– Ami azt illeti, igen – suttogtam.
– Na jól van, menj vissza a szobádba, és holnapra próbáld meg kitalálni az igazi valóságot! – vihogta.
– Ez a valóság! – kiáltottam rá magamról megfeledkezve.
Akkor meghökkent.
– Annak a Romanov kurvának csak fia volt. Itt dolgozott a belen az a seggfej! Az is egy nemzeti nacionalista fasz volt, már mintha lehet ennyire dicsérni a mocskos ruszkikat. Aztán szerencsére pusztult velük az egész háború. Bár a másik Romanovok, a Sándorék még bujkálnak valahol, de most már azok is ki lesznek nyiffantva, ha van igazság a földön.
– Igazság a földön? Neked nincs testvéred? Vagy neked talán szentek a szüleid?
– Hogy mersz visszategezni, te őrült kislány?! – dörrent rám nyávogó hangján, miközben kezeit az asztalra csapta. – Elektrosokk terápiára foglak küldeni, annyira se kép, se hang a fejedben!
– Egy kollégával beszélsz, nem tudtad? Nekem az az első, hogy kiderítem a beteg nevét. Nálatok mi a szokás?
– Na, nekem elegem van ebből a meséből.
– Mióta dolgozol itt? Ha egy hétnél régebb óta lennél itt, biztos hallottál volna rólam. És tudnád, miért készültem ki. Mert Tamás az apám volt. A nemzeti nacionalista pedig a bátyám. Aki nem választhatott sorsot magának. Te még sosem ittad le magad annyira, hogy elveszítsed az önkontrollt? Mert nálam ez történt. Csak nem az alkohol, hanem a gyász miatt. De sok balesetes részeg fordul meg a kezem alatt, és abban biztos lehetsz, hogy különbül bánok velük, mint ahogy te beszélsz a betegeiddel, ahogy most velem teszed, a kollégáddal.
A szemét néztem, már majdnem hitt nekem.
– Egy sebész akkor sem teszi ezt magával – mutatott a sebeim felé, saját igazáról győzködve önmagát. – És senki sem végez kitűnővel az orvosin… Nőket meg sosem vesznek fel a traumára…
– És ha minden igaz, Doktor úr? A nagy kupiban az aktámat sem találod… Azt sem tudod, hogy hívnak!
Akkor kételkedve a kezébe vette a telefonkagylót.
– Felhívom a sebészeti igazgatót… – mormolta.
– Ki fog rúgatni – sóhajtottam.
Kajánul vigyorogta el magát.
– Na, látod-látod, most megfogtalak!

Amíg várt a híváskapcsolásra, megkérdezte a nevem. Aztán kihangosította a telefont, hogy kényelmesen hátradőlhessen a székében, talpait pedig az arcom elé dobja, az asztal tetejére.
– Jó napot kívánok, főorvos úr, a pszichiátriáról telefonálok.
– Mit akarsz? Ezer a dolgom, nem érek rá az értelmetlen varázstudományotokra… Várj már!
Elmosolyodva a főnök bunkó stílusán, ráztam a pszichiáter felé a fejem.
– Igen, tessék? – Zsolti hangja. – A főnök nem ér rá, mondja nekem.
– Ilyen nincs! – sziszegte a fekete hajú. – Én a főnököt kértem!
– Mit is, főnök? A pszichiátria? – hallottam, ahogy Zsolti hangja messzebb kerül a készüléktől, aztán újra a főnök mennydörgő hangja.
– Nórikával van valami? – lihegte full hangerőn. – Ide figyelj! Engedjétek már ki onnan. Nem mindegy, hol vagdossa össze magát? Én vállalom érte a felelősséget, csak legyen már itt, szem előtt!
A doki meghökkent.
– Szóval tényleg van egy Nora Önöknél?
És akkor csend. Vihar előtti csend.
– Hogy mi? – üvöltötte a telefonba.
A pszichiáter hangja megreszketett.
– Kérdezném, hogy Nora valóban ott traumatológus rezidens-e. És hogy valóban kitűnő lett-e, és Ruszlana Romanova az anyja, és Joó főorvos az apja volt?
– Most szórakozol velem? Én vagyok mindegyikük apja és anyja is!
– Csak le szeretném ellenőrizni… – dadogta.
– LEELLENŐRIZNI??? Az a szegény lány sok mindenen ment keresztül, és ti még külön basztatjátok is? Hogy hívnak, fiam?
– Szeles Barna – válaszolta.
– Mint a szél, olyan gyorsan húzz el új munkahelyet keresni! – dörrent, aztán hangosan levágta a kagylót.

Szeles doki napbarnított arca árnyalatokkal lett fehérebb, ajkával csücsörítve bámult újra rám.
– A Nórika az nem Nora. És egy szóval sem erősítette meg, hogy igaz a meséd.
– De a kénytelen munkahelyváltásodban biztos lehetsz… – húztam felé az ajkam. – De ne aggódj, megesik. Én is jobb szeretnék kevésbé bonyolult, hihetőbb életet.

Néhány percig még nyaggatott, hogy miért nem lehetek sem anyám, sem apám lánya. Ádi halálán meg még hosszú ideig örömködött. Csendben hallgattam. Már ez sem bírt felkavarni. A bátyám olyan lehetett a szívemben, ahogy csak én emlékeztem rá. Nem számított, hogy a világnak mit jelentett, én értettem minden egyes tettét.

Amikor vizsgáztatni kezdett gyógyszertanból, már tudta. Tudta, hogy a közelgő lépések azt jelentik, hogy mindketten kijutunk innen. Ő állását veszítve… Én? Én nem tudtam, mi lesz ezután. Dolgozhatok-e valaha ekkora idegösszeomlás után.
De arra nem számítottunk, hogy egész delegáció fog belépni az ajtón. Elsőnek természetesen az én főnököm. Aki egy személyben volt a sebészeti és az egész kórház igazgatója. Másodszorra az ő főnöke: nyugodt tekintetű, hatvanas férfi, szürkülő, de dús hajjal, körszakállal. Zsolti és Jácint szőke haja villant az ajtóban, de őket, és a többi fehér köpenyest a folyosóra zárták.

Az én főnököm szeme szikrát szórt, megállt az ajtónál. Az övé az asztalig lépdelt.
– Hallottam, hogy fogalmad sincs, ki ő – kezdett a sráchoz beszélni. – A világban éppen elég gyűlölködést szított az anyja ahhoz, hogy tömegek milliói haljanak meg. De ő volt az, aki aláírta a béke nyilatkozatokat. Ő miatta lett vége annak a pokolnak, amit a cári család már régóta fenntartott. A pokolnak, ami az egész emberiség vesztét okozhatta volna.
Reszketni kezdtem, amikor hozzám lépett, és kezébe vette a jobb kezem.
– Az ő angyali keze miatt lett vége a világháborúnak. És igen, ő vagdosta szanaszét a saját kezét, de mit tudhatunk mi erről az egészről – És akkor elengedett, majd újra a sráchoz lépett. -, Neked talán van bármi lövésed, milyen lehetett Ruszlana gyerekének lenni? Az emberiséget választani a család ellenére?

A pszichiáter srác centikkel lett alacsonyabb, a székben úgy fészkelődött, mintha már legszívesebben ő maga mondott volna fel. Miközben beszélt a pszichiáter főnök, villámgyorsan rendezte össze a kupit az asztalon. Aztán a srác elé dobta a kartonomat – az ötezer lapjával. Ujjával rábökött.
– Paranoid skizofrénia… Bipoláris elmezavar… Írogathatsz ilyeneket, Barna, de ahhoz, hogy tudd kezelni őt, ismerned kell a múltját. És meg fogod ismerni, mert mostantól minden héten te fogsz vele foglalkozni.

– Na nem! Ez a taknyos? – dörrent fel a főnököm. – Nem bízom rá a lányomat!
– Nora? – fordult felém a pszichiáter főnök.
Megvontam a vállam.
– Talán ő is érdemel még egy esélyt – sóhajtottam.
– Ahogy te is! – bólintott, és aláírt valami papírt, amit a főnökömnek adott.

Aztán szó nélkül távoztak az idős doktorok. Nekem fogalmam sem volt, hogy mit kell tennem. Hogy szabad vagyok-e végre. Lilás szemével akkor végre rám nézett.
– Nem vagyok ekkora tajparaszt, csak… – szabadkozott. – Nagyon sok szerettemet vesztettem el.
– Ahogy én is – bólintottam szigorúan.
– És nagyon rossz napom van, nagyon rosszkor vagy, nagyon rossz helyen – ugrott apró mosolyra az ajka.
Elnevettem magam.
– Csak mint általában.
– Találkozunk holnap? – kérdezte, felcsapva a naplóját.
– Gondolom, muszáj – sóhajtottam.

Akkor Zsolti úgy törte be az ajtót, mintha minimum égne a ház. Tekintete valóban lángolt. Összeszűkült szemekkel nézett rá, aztán rám, miközben ujjai a kilincset szorongatták.
– A másik főnököm – mondtam Barna értetlen arca felé.
– És a vőlegénye – morrant Zsolti, ahogy elengedte a kilincset, és nagyot csattanva bevágta maga mögött az ajtót.
Több centivel lett magasabb száznyolcvanöt centijénél, ahogy Barna elé lépett. Megkönnyebbülve lazított vállain, amikor a srác is felállt, és érezhetővé vált, hogy Zsolti magasabb. Alig bírtam ki, hogy ne nevessem ki. Leginkább a kutyák területmegjelölő ösztöne jutott eszembe.
– Hercegh Zsolt – nyújtotta a kezét bemutatkozva.
– Szeles Barna, uhh, te vagy az a Zsolti, aki a háborúban…
– Én! – vágott közbe Zsolti. – Úgyhogy jó lesz, ha…
– Zsolti! – szakítottam félbe a kéztörő kézfogását, fejemet rendre utasítón rázva.
– Jó, csak, hogy tudja…
Odaléptem, és az ajtó felé húztam.
– Kitöröd a kezét – sziszegtem felé mosolyogva.
Mielőtt kiléptünk volna az ajtón, Jácint nyakát nyújtogatva mustrálta Barnát.

– Aszta! Úristen, milyen pasi! – hüledezett hátra-hátrafordulva, ahogy haladtunk a folyosón.
– Ja – morogta Zsolti.
– Csak nem vagy féltékeny?! – mosolyogtam még mindig dühös arca felé. – És mikor lettem a menyasszonyod?
– Hű – hüledezett mellettünk Jácint. – Az a cuki arc, és a szemei!
– Na elég! Jani sokkal cukibb – sziszegtem. – És ha megtudja, hogy így nyáladzol utána, ő tényleg fejbe lövi, nem csak a kezét töri el, mint Zsolti.
– Hm – morgott Zsolti, még mindig rosszallóan.

Amikor a főbejárathoz értünk, megtorpantam. A két magas szőke értetlenül nézett rám.
– Én is?
– Mi a baj? – kérdezte Jácint.
– Én nem tudok kimenni oda – tört rám a reszketés. – Ott kint… Süt a nap…
– Igen, május van. Persze, hogy süt – válaszolta Zsolti.
– Május?! – sikítottam. – Fél évig nem voltam magamnál?
Összenéztek.
– Már fél éve halott? – gyűltek szemembe a könnyek. – Még nem akarom, hogy meghaljon. Én még annyi mindent szerettem volna mondani neki – sírtam el magam. És Jácint is.
– Nagyon szerettük, Norci! Mi is nagyon szerettük! – ölelt át. – A kórház szíve volt! De nincs semmi, amivel ezt megváltoztathatjuk…

Erősen átöleltem, és akkor, érezve mellkasomon reszkető légvételét, döntöttem. Többé nem hagyom őket magukra, ahogy azt Ádi halála után is tettem. Normális ember nem teszi ezt a barátaival. Akkor sem, ha az élet élhetetlenné válik.

Jácint válla felett Zsoltira néztem. Tekintete tele volt rettegéssel, ami ritka pillanatok egyike volt. Fáradtan elmosolyogta magát, aztán kilépett a fényre. A citromsárga kórházparkba fehér füstöt dohányzott. Aztán újra rám nézett. Könnyeken át mosolyogtam felé.

Testemet akkor szanaszét szaggatta a lelkiismeret-furdalás. Mert bár nem emlékeztem rá pontosan, de biztos voltam abban, hogy Tamás haláláért is kettőnket hibáztattam. Az átkokat beteljesítő csókunkat. És ilyet normális ember nem tesz a szerelmével.

Latest posts by Mona (see all)




  • 4 hozzászólás ehhez: Nora 44.

      • Ez teljesen így van! Nagyon sok a szál, és már 44… Néha előre utalok az első 10 fejezetre, ami lassan egy éves, ekkora terjedelemben nem tudom, van-e értelme olvasgatni, nyilván van, mert minden részben vannak egyedi dolgok, de nem ez lenne a célom, hanem a világ-teremtés…

        Cihológusokat nem(sem) szeretjük 🙂 🙂 🙂

      • Egy új világ teremtése jó nehéz, de benned ott az erő! (és melletted is 🙂 )
        Cihológus jó, ha jó hajó, és nem kell evezni. 😀
        TA ölelések

      • Új világhoz nem tudom, mennyire lenne memóriám, pedig majd egyszer tervezem megpróbálni, én nem tudok jegyzetekkel írni, mindig eltűnnek valahogy. Vagy már abból is olyan sok lenne, hogy lusta vagyok belenézni… Nehéz ez mindenhogyan. Tökéletesen csinálni meg kész rémálom.

    Szólj hozzá!