Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Nora 45.

Ááághrrr – morogtam, mert sehogy sem sikerült semmi. És valami miatt akkor, még fontosabbnak éreztem minden kis részletet.
Mmm, ezt nem hiszem el – dühöngtem, miközben minden eszközt levágtam magam mellé.

Az álló tükör előtt ültem. Talpaim hátul, a vak lap mögött értek össze, rombuszban. Csalódottan fújtam a tükörképem felé.
Meztelenül sietett be a szobába, barna törölközővel borzolva haját, aztán csípőjére tekerte, ahogy nekem háttal a ruhásszekrénybe nyúlt. Egy fekete inget vett elő, megfordulva az ágyra hajította. Pillantása megakadt rajtam. Ajkába harapva mosolygott.
– Mi van, durci? Még nem vagy kész? Azt hittem, már lent vagy – nevette el magát, és szünetet tartott az öltözésben.
– De kész vagyok… Teljesen kész! – fortyogtam. Kihúztam lábaim a tükör mögül, és ülve felé pörögtem. – Én nem megyek! – csaptam csupasz combjaimra, amit csak egy rövidnadrág takart a csípőmhöz közelebb.
Megfordult, ledobta csípőjéről a törölközőt, és alsógatyát húzott, aztán a törölközőért nyúlt, ismét a hajára dobta, és dörzsölve a fejét, leült mellém a szőnyegre.

Egy ideig csak nézett, majd maga mögé hajította a törölközőt. Az ő haja így is olyan volt, amilyen mindig is. Mintha valami mesterfodrász bújt volna a törcsibe. Körbenézett a szőnyegen. Random kiválasztott egy hajgumit az ezer fekete csatt és hajtű közül. Közelebb csúszott, aztán a hajamba babrálta azt.
– Most már mehetünk – szusszant.
A tükörbe néztem. A hajgubanc a fejem tetején, pálmafaként hurkolódott. A többi tincsem össze-vissza, a tér minden irányába bongyorodott. Kitéptem a gumit, és mellkasához dobtam.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan! – nyávogtam. – Nem csak a hajammal nem lehet mit kezdeni, nézd meg az arcom!

Hiába kentem rá az alapozót, a vérömlenyek feketén foltozódtak, míg bőröm többi része mészfehér volt.
– Nincs nálam rondább, undorítóbb nő a földön!
Vigyorogta rázta felém a fejét, majd felpattant és kiüvöltött az ajtón.
– Jácint, hercegnőm! Haj-smink életmentés kell!
Még alig fejezte be a mondatot, a bejárati ajtónk nagyot puffant, a következő másodpercben pedig már morrant is a motorhang.
– Most meg hova megy? – ráncolta arcát felém Zsolti értetlenül.
– Hát, gondolom, megijedt a feladattól. Ő is tudja, hogy esélytelen! – tápászkodtam fel, túrva a gyűrűket a fejemen.
Zsolti elnevette magát.
– Hihetetlen vagy! Más nő órákat ül a fodrásznál, hogy ilyen gyönyörű haja legyen. A bőröd? Jaj, Norci, mikor fogod megszokni a hematómákat? Senkinek sem tűnik fel ennyi év után.
– Most már egyedül maradtam a hemofíliával – szusszantam.
Aztán megugrottam, ahogy gyomromból eszméletlen hevességgel tört fel a hányinger. Kezem a számra tapasztva rohantam ki a szobából. Feltaszítva az akkor fellépcsőző Janit.
– Norc, ugye nem etted meg azt a joghurtot, ami… – kiabálta utánam Zsolti.
Amikor erőtlenül dobáltam testem vissza a szobába, mindketten bámultak.
– Valamit ennem kellett… – szusszantam, és visszaültem a tükör elé szenvedni.
– Addig örülj, míg nem cigit eszik – sóhajtotta Jani.
Ránéztem. Az ágyon ült, míg Zsolti farmert húzott.
– Cigit? – kérdeztem vissza.
Jani Zsolti felé pillantott.
– Öcsém, azt a másikat vedd fel – mutatott a szekrény felé.
– A sötétkéket?
– Ja.
– Oké, csak el ne magyarázd, hogy miért.
Pedig már épp nagyon belelendült volna a divattippek sziporkázásába, amikor újra megkérdeztem.
– Miért ennék cigit?
– Miért eszel romlott joghurtot? – vágta rá Zsolti. – Tele van a hűtő! – morogta, miközben nadrágot cserélt.
– Mert fáj, ha ráharapok a… – Ajkaim hirtelen tapadtak egymáshoz.
Zsolti mozdulata megállt a cipzárján. Jay-re nézett, aztán rám.
– Csak azt ne mondjátok, hogy még nem lett megcsinálva az a két fog?!
– Mégis mikor csináltuk volna meg?! Meghalt Tamás! – álltam fel kiabálva.
– Az életeddel játszol állandóan! – kiabált vissza Zsolti.
– Gyerekek… – morgott közénk Jani.
– Csak egy fog, nem az életem – sziszegtem.
– Norci – lilult el Zsolti arca a dühtől. – A véred egyre kezelhetetlenebb! Te is tudod, hogy nem játék!
– Zsolti! – szólt közbe Jani a fejét rázva. – Még nem jöttél rá, hogy ő nem akarja betartani a játékszabályokat? Még nem jöttél rá, hogy miért? Meg akar halni…
– Nem fogom hagyni, Jay!

Sosem felejtem el Jani pillantását, ahogy akkor nézett rám. Végre volt valaki, aki annyira szeretett, hogy megértette. Hogy elfogadta, és elengedett volna…
– Nem akarok meghalni – suttogtam felé. – Nem hagylak itt! – siettem oda, és átöleltem.
Jani halkan könnyezett a nyakamba. Aztán elhajolt, és Zsolti után nyúlt.
– Gyere már ide, tökfej!
Zsolti is ráhuppant az ágyra, és hosszú ölelős pillanattá vált a jelen, ahogy mindhárman egymást szorítottuk.
– Itt meg mi folyik? – eszméltünk fel Jácint hangjára.

Hangosan röhögni kezdtünk, amikor egy hatalmas bőröndnyi piperecuccot tartott a mellkasa előtt. Aztán elengedett mindent.
– Júj, nem akarok kimaradni egy jó kis sírós, ölelkezős partiból! – futott oda, és ránk ugrott.
– Nem hiszem el, hogy fogorvos létedre is ennyire félsz, Norc – közölte Jani, miközben lassan elengedtük egymást. – Meg hogy tőlem? Még mindig, ennyi év után? A bff-em vagy! – mosolygott.
– Az mi? – meredt ránk Zsolti, miközben az ingért nyúlt.
– Best friends forever! – nevetett Jani.
– Bocs, nem értek langyi nyelven! – mosolygott Zsolti, de arca újra szigorúvá vált, ahogy rám nézett.
– Hát, attól most jobban félek, hogy Jácint mit akar művelni velem – nevettem el magam.
Jácint tapsikolva ugrott fel, és az elejtett cuccai elé térdelt.
– Teljes átalakulááás! – ujjongott. – Mindig is imádtam babázni – mormolta maga elé, miközben az apró flakonokat rendezgette a szőnyegen. – De te! – pillantott rám. – Egy élő, valódi baba vagy! Imádlak, az ég küldött!
Zsolti az ingét gombolgatta hümmögve.
– Genny ömlik a fogából, úgyhogy ha azt akarod, hogy élő is maradjon, siess, mert Enikőék előtt be kell bennünk a rendelőbe – fagyasztotta le Zsolti a levegőt.
– Nem akarok odamenni lezsibbasztott fejjel – nyávogtam.
– Nem érdekel! – üvöltött rám, amit talán még soha nem tett azelőtt…

Sírni kezdtem. Jani és Jácint úgy iszkoltak ki onnan, mintha robbanni készülődött volna a szoba. Hatalmasat sóhajtva vetette le magát az ágyra.
– Most te jössz, Norci – szólt a szőnyeghez, aztán fájdalmas arccal tekintett felém. – Most neked kell segítened.
Letöröltem a könnyeimet, és elé térdeltem. Mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta.
– Alig tudom felpumpálni a véralvadásodat. Valamiért nem megy. – Tekintetét egy pillanatra a plafon felé fordította, aztán rám. – Talán a rengeteg sebed, nem tudom. Trombocitád gyakorlatilag nincs is, amiről pontosan tudod, hogy mit jelent.
Az „agyvérzés” szót sosem mertük a szánkra venni…
– Trombocita nuku, a faktorpótlásra meg mintha kezdenél immunis lenni, vagy nem tudom.
– Olyan nincs, Zsolti – suttogtam felé, mire mindkét kezét a hajamra tette.
– Tudom, hogy nincs olyan. De akkor is nagy kín beállítani az INR-edet, akármi is az oka. Passz. Egyszerűen nincs rá magyarázat, hogy miért alvad szinte sehogy a véred, ha minden, a véredből hiányzó fehérjét benyomok. Mondjad, kérlek, ha van ötleted!
– A hemofília nem súlyosbodik Zsolti! Amilyen kezdetben, az olyan is marad.
– Köszi, én is olvastam a hematológia könyvet… Ha tudnád, édesem, hányszor… – futott át egy halvány mosoly az arcán. – Iszonyatosan félek a DIC-től, tudod. Onnan nem tudlak kihozni, onnan nem lehet! – harapott az ajkába.
– Nyugi. A fogam fáj, Jay megoldja.
– Igen, de mindig kitalálsz valamit, mindig közbejön valami. Oldjuk meg Enikő előtt, kérlek…
– Jó – fintorogtam.
– Tudom, hogy szar, Norci, nekem is nagyon fájt múltkor. De én nem halok bele egy foghúzásba, nálad az is rohadt nagy életveszély. Tudom, hogy félsz, és nem ijesztgetni akarlak még pluszban… Csak…
– Jó, értem, felfogtam! Te jobban félsz…
Bólintott, és mellém csúszott a földre, hogy átöleljen.
– Csak szeretném azt mondani, hogy semmi rossz nem történhet, ameddig velem vagy, de…
– Tudom… Ne félj!

És akkor elhúzódott tőlem, és a hajamba túrt.
– Félek, hogy Jácint tönkreteszi az angyali fürtjeidet! – mosolygott.
– Most már szedd össze magad! – nevettem.
– Na, siessünk! – ugrott fel, és ahogy kinyitotta az ajtót, a két dzsi áj dzsó beesett a szobába.
– Nocsak, srácok. Csak nem hallgatóztatok? – magasodott föléjük Zsolti.
Én pedig hanyatt-homlok rohantam újra hányni…

Jácint még akkor is a hajamat babrálta, amikor már a fogászati székben ültem.
– Jaj, majd újra kell púderezni az arcod, mert most ráfröcsög majd a fúró – sóhajtotta, mire Jani odébb lökte.
– Kösz, Jácint, néha magadban tarthatnád a meglátásaidat – reszkettem.
Jani mellém lépett, és a számra irányította a lámpát.
– Nem kell, hogy fogja a kezed? – mutatott az ablak felé, ahol Zsolti cigizett.
– Síkideg, hagyd cigizni, hátha lenyugszik tőle – mosolyogtam.
– Öcsi, annyira megkínoztalak múltkor, hogy már neked is fóbiád lett?
– Bárcsak én csináltam volna a vakbélműtétedet – morogta Zsolti. – Visszakaptad volna, ne félj!
– Jó tudni – válaszolta Jani, miközben a röntgen vezetékét állítgatta. – Ha orvos kell, Norcit keresem majd – nevette el magát.
– Héééjj! – mordult fel Jácint a másik oldalról. – Azt hittem, én vagyok az orvosod?!
– Hát persze, hogy te vagy, cicám! Tudom, mennyire imádsz ezt-azt belém dugni. De az már túlmegy az orvoslás határain – nevetett, aztán felém suttogott, mielőtt a számba tette volna a röntgen érzékelőjét.
– Nem vagy terhes, ugye?

Szeme néhány pillanatig kérdően figyelt. Aztán ahogy teltek-múltak a másodpercek, egyre kerekedett felém. Arcomat zavart fintorba húztam. Villámgyorsan pakolta el az érzékelőt, és tolta a számba a szurit.
– Mmm – nyögtem. – Elfelejtetted basszus, az érzéstelenítő zselét! – nyávogtam, miután kihúzta a tűt.
– Jay, most már le fogunk cserélni – nevette el magát Zsolti, aztán a pult felé lépett. – Kész a röntgen? – kérdezte.
– Minek az? – nyökögött Jani. – Akármekkora is a gyulladás, nem akarjuk még kihúzni – vonta meg a vállát. És Zsolti bele is nyugodott.
Jani a székére roskadt, és mély, néma, apró arcrángásos metakommunikációs beszélgetést folytattunk, amíg zsibbadni nem kezdtem.

Enikőéknél azonban elkapott. Úgy húzott vissza a lépcsőházba, amikor odaértünk, hogy majdnem a földre estem. Elkapott, és lábra állított.
– Terhes vagy??? – meresztette rám a szemét.
– Nem tudom. Késik, és folyton hányok… – suttogtam.
– Hozok egy tesztet! – mondta, miközben lerobogott a lépcsőn.
– Norci, édes kislányom! – hallottam magam mögött Enikő hangját.

És én igen. Oltárira féltem a tűktől, a fogászattól, mindenféle fájdalomtól, ami kínozta a testem. De szembesülni Enikővel Tamás halála után… A tér úgy reszketett szemem előtt, ahogy minden egyes porcikám ugrált a szorongástól. Rettegtem, hogy engem hibáztat majd ő is, ahogy én saját magamat.
Még meg sem fordultam, amikor megragadta vállamat, és magához húzott.
Eleinte némán vártam, hogy mikor enged el, mikor látom majd szemében a hibáztatás dühsugarait. De csak szorított. Nehezen lélegezve bőröm felé. Egyszer csak forróság kezdett belsőmben hatalmasodni. Akkor kezdtem én is ölelni őt. Úgy igazán, szívvel-lélekkel. Talán érezte, mert halkan sírni kezdett. Aztán hátrébb is lépett, és a szemembe nézett.

– Hogy vagy, kicsim? – kérdezte könnyben úszó keserű csokoládé szemekkel.
– Én? – kérdeztem, aztán arcomat megfacsarta a rettenetes fájdalom. – Te… Ti hogy vagytok?
Egy röpke mosoly után zsepit vett elő, és megtörölte arcát, aztán nekem is adott egyet.
– Ákos jól viseli, nagyon erősnek mutatja magát. Anna bezárkózott, alig bújik elő a szobájából. Nándi pörög, mindenhol ott akar lenni, csak itthon nem. Tomi… Tomi nem eszik, nem alszik, nem beszél. És én nem tudom, hogy segíthetnék neki többet… – sírta el magát ismét, aztán törölgetve szemét folytatta. – Bence pedig… Édes Istenem, sosem fogja ismerni az apját…
– Úgy sajnálom! – zokogtam felé.
Megrázta a fejét. Lágy mosollyal törölgetni kezdte az arcom. Akkor jutott eszembe, hogy biztosan nagyon tönkretettem Jácint sminktehetségét az arcomon.
– Látod, ezért nem festegetem a szemem. Én állandóan bőgök, ha kell, ha nem… – próbáltam úrrá lenni a könnyeimen.
– Nagyon szeretem, hogy ilyen vagy! – válaszolta. – Te hasonlítasz rá a legjobban! – sírta el magát újra. Megfogtam a csuklóját, és megöleltem.

– Lányok… – láttam meg Zsoltit könnyeim függönyén át, Enikő válla fölött. Megérintette a hátát, aztán magához húzta őt.
– Ne hagyd, hogy ő is… – sirdogálta Zsolti vállára. – Olyan mély benne is a kétségbeesés!
Zsolti mélyen a szemembe nézett, miközben simogatta Enikő reszkető hátát. Míg szorgalmasan letöröltem az arcomról az összes festéket, Zsolti egyszer csak lába mögé fordította az arcát, aztán simítva engedte el Enikőt.
Mire újra odanéztem, karjában egy babával lépett elém.
– Bemutatom a nővéredet, kis kópé – mondta mély hangján.
– Úristen, de gyönyörű! – tört ki belőlem újra a bőgés. – Szia! – hajoltam közel a pici felé.
Pufók, rózsaszínű arcán két hatalmas barna szemmel figyelt. Arckifejezése inkább sírásba hajló volt, vagy rosszallóan vizslató. Inkább értetlenül figyelte meg arcom minden részletét, mint kíváncsian.
Zsolti elnevette magát.
– Igen, picur, ő a nővéred, és általában ilyennek látod majd. Ilyen kis síróskának. Hm?
A baba ujjával az arcom felé mutatott és nyögött valamit, mintha csodálkozna.
– Bizony, de senki sem fog téged jobban szeretni, mint ő! – folytatta Zsolti. – Úgyhogy mondd szépen, hogy ne sírj, Norci, mert nagyon csúnya vagy így! – nevetett felém.
A baba akkor hirtelen Zsolti arca felé fordult. Ujjacskáját az arcán gödröződő vonásba illesztette, aztán kacagni kezdett felé.
Összenéztünk Enikővel, a háttérbe lépve mosolygó ajkait ujjai mögé rejtette. Zsolti feljebb dobta karjában Bencét.
– Mondd, hogy Norci! Norci!
Akkor a baba felém fordult, kicsi ujját rám szegezte.
– Opci!
Enikő sírva felsóhajtott, és Bence mellé lépett. Simogatni kezdte a dús, sötétbarna haját.
– Tamást hívta így. Opci.
– Őt szeretnéd, ugye? – nyújtottam ujjam tétován az övé felé. – Én is.
– Opci! – ismételte felkacagva.

Akkor megjelent mögöttünk Jani. Óvatosan lépett mögém, és mintha átkarolt volna, dugott valamit a nadrágom hátsó zsebébe.
– Zsolti, egész jól áll a kezedben a gyerek, nem akarsz sajátot? – köhintette el magát.
Egy pillanatra dühösen fordítottam arca felé tekintetem, aztán gyorsan elkendőztem a haragom. Kíváncsian néztem Zsoltira.
– Nem válaszolok, mert Norci elrohan, és öt évig nem fog szóba állni senkivel – mondta a baba felé.
– Opci! – mutatott Bence ismét felém.
– Na, mi ez az össznépi elvonulás, lépcsőházas bandázás? – lógott az ajtóban Jácint. – Ákos és Nándi már lassan mindent felfal.
– Ákos és Nándi, mi? – szólalt meg Jani mellettem. – Túl sokat nasizol mostanában, szívem! Egész helyes kis pocid van már. Biztos, hogy te nem segítettél nekik?
Mindannyiunk tekintete Jácint fehér alapon, vörös csíkos inge felé szegeződött.
– Nem tetszik a pocim? – meredt Janira. – Norci pszichiáterét egy pillanat alatt a pocim alá gyűrném.
– Homó??? – csillant fel Zsolti szeme, ahogy Jácintra nézett.
– Sajnos nem – sóhajtotta.
– Hát, az nagy sajnos! – helyeselt Zsolti. – Enci, miért nem te kezeled Norcit? – bukott ki belőle.

Én még akkor azt sem tudtam, hogy Enikő milyen orvos, csak akkor esett le.
– Mi? Milyen pszichiáter? – morrant fel Jani, apró fáziskéséssel.
– Szívesen kezelem én, természetesen, de szeretném, ha a kórháziak is látnák – válaszolta Enikő.
– Hm – morgott Zsolti.
– Milyen pszichiáter? – ismételte magát hangosabban Jani.
– Az a pasi egy műmájer köcsög, a hálivúdi vigyorával, és az önbarnítós bőrével – válaszolt Zsolti. – Tipikusan olyan, akinek Norci a zsánere.
– Ugyan már! – szólt közbe Jácint. – Te egy Ken vagy, ő meg Barbi!
– Akkor már boldogan élnénk, míg meg nem halnánk, nem? – villant tekintete Jácint felé.

– Na, gyerekek, gyertek tényleg enni! Norcim, angyalom, a negyven kilót még megütöd egyáltalán, drágám? – vágta el a feszültséget Enikő.
– Opci? – kérdezte felém Bence, majd Zsolti átadta a gyereket Enikőnek.
– Pedig nem ehetek, Jani most fúrta szét a fogamat.
– Te aztán tudsz időzíteni, Jani… – korholta le szerencsétlent Enikő.
– Viszont nagyon kell pisilnie! – kezdett toligálni befelé Jani.

De én nem akartam pisilni… És ezt Jani ki is szúrta, úgyhogy állandóan nyaggatott, hogy csináljam már meg a tesztet. Mivel kicsi volt a lakás, ritkán tudott elkapni, hogy négyszemközt rám pirítson, így a legtöbbször feltűnően itatni akart. Hogy ha már a zsibbadás miatt nem ehetek, legalább igyak. Így aztán egy-két óra múlva már majdnem felrobbant a húgyhólyagom, amikor a bepisilés határán rontottam be az apró fürdőszobába. Ugrálva kihúztam a zsebemből a becsomagolt pálcikát, szerencsétlenül forgatva, hogy le tudjam tépni a sarkát. Végül sikerült. Gyorsan magam alá illesztettem, és megkönnyebbültem. De a jóleső érzés nem tartott sokáig… Még hosszú percekig kuporogtam a vécé előtt, és nem mertem ránézni a pici műanyagra.

– Tudom, hogy most tök ciki már megszólalnom…
Felsikoltottam az ijedtségtől, amikor Anna elhúzta a kád fölötti zuhanyfüggönyt.
– De most már úgy tűnik, hogy te sem szeretnél kimenni közéjük – sóhajtotta, miközben a kádban kuporgott.
Reszkető kézzel dugtam gyorsan zsebre a tesztet.
– És te végighallgattad, ki mit művel a vécén?! – döbbentem felé.
Megvonta a vállát.
– Csak te rohangáltál be hányni… A többiek himbilimbijével még nem szembesültem. Bulémiás vagy, ugye? Anya főként étkezési zavaros lányokkal foglalkozik. Néha azt kívánom, bár én is az lennék, akkor többet törődne velem – ömlött belőle a szó-, de rám sosincs ideje, csak az öcséimre, és a dilis lányokra.

Igyekeztem nem magamra venni, pedig szeme villanásából tudtam, hogy meg akar sérteni.
– Tudod, én nagyon örültem, amikor kiderült, hogy van egy nővérem is – folytatta, ahogy cipős talpait kilógatta a kádból -, de aztán eltűntél. Most meg itt hánysz. És ha újra a család tagja leszel, akkor én még jobban a háttérbe szorulok. Úgyhogy légyszi, menj oda, ahol eddig voltál, és hagyj minket békén!

Bólintottam.
– Nagyon sajnálom apát, Anna – válaszoltam reszketve. – És szeretném, ha tudnád…
– Te nem hívhatod így! – meredt rám, aztán elsírta magát. – Ő az én apukám volt, és ő is csak téged szeretett.
– Anna… – léptem közel hozzá, és leguggoltam elé.
Elfordította az arcát, és kötött pulcsija ujjába törölte az arcát. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Tudtam, hogy a következő az lesz, hogy a képembe vágja, hogy miattam ölte meg magát.
– Jé! Ugyanolyan a cipőnk! – meredtem rá a tornacipőjére. Sértődött arcát felém nyújtotta.
– Te is a tiszta feketét választottad? – kérdezte elfelejtve egy percre haragját.
– Igen – mosolyogtam.
– Karácsonyra kaptam, de rózsaszínben, aztán szerencsére anya kicseréltette.
– Utálom a rózsaszínt – vágtam rá.
– Én is – mosolygott, aztán kezével a fülem felé nyúlt, a fülbevalóimat nézegetve. – Imádom a stílusod. Évekig dühös voltam rád, mert nem vittél el kilyukasztatni a fülem, holott megígérted. Utálom azokat, akik csak ígérgetnek. Apu is egy csomó mindent megígért, erre megölte magát. Ja, és gondolom, te is öngyilkos leszel. Mondták, hogy kórházban voltál, mert megpróbáltad. Talán én is megölöm magam – sóhajtotta, majd újra hátradőlt a kádban.
Szétszaggatták lelkemet a szavai… Egy ideig csak figyeltem őt, aztán kiszedtem mind a hét fülbevalómat, és a kezébe nyomtam.

– Nem tűnök el többé… Ha csak nem szeretnéd valóban azt…
Kerülve tekintetem rántotta meg a vállát, aztán felcsillanó szemekkel fordult felém.
– Sebész vagy, simán kiszúrod a fülem, ugye?
– Íjjj – húztam a számat. – Hát, ha valóban azt szeretnéd?! – bólintottam nevetve a sűrűn bólogató arca felé. – Nem félsz, hogy fájni fog?
Akkor kimászott a kádból, és leült a szélére
– Te nem féltél, amikor felvágtad az ereidet? – meredt rám nagy barna szemeivel.
– Nem is emlékszem rá – sóhajtottam.
– Begolyóztál, vagy mi? – faggatott.
– Nem kicsit – bólintottam.
– És már jól vagy?

Akkor kopogtak az ajtón.
– Minden rendben odabenn? – Zsolti hangja.
– Gyere, ne az ő himbilimbijét lásd először! – álltam fel, és húztam őt magammal, mire váratlanul megölelt.
– Négy fiútesóm van, láttam már egypárat! – mondta, aztán elengedett, és az ajtóhoz lépett. – De milyen az övé? Alig várom már, hogy nekem is legyen pasim!
– Még nagyon kicsi vagy ahhoz! – szisszentem fel.
– Tizenöt vagyok! – mordult rám. – Te mikor ismerted meg Zsoltit?
Elmosolyodtam, és eszembe jutott, milyen érzés volt megismerni Zsoltit tizenöt évesen. Milyen érzés volt első látásra beleszeretni azon a téli, jéghideg estén. Amikor az ember még annyira kislány, hogy fogalma sincs semmiről.
– Sokkal… Sokkal-sokkal később! – válaszoltam végül.
Elnevette magát.
– Bazi rosszul hazudsz!

Anna feltépte az ajtót.
– Szia szőke herceg! Nincs egy öcséd véletlenül? – kérdezte szenvtelenül Zsoltitól, aki döbbenten bámult hol rá, hol rám.
Aztán elmosolyodva borzolta össze Anna szögegyenes, sötétbarna, hosszú haját.
– Jácintnak van egy öccse.
– Na, de szőke? – faggatta Anna.
– Azt hiszem! – nevetett. – Na, csak a szőkék játszanak?
– Mi csak a szőkékre bukunk – léptem Anna mellé. – A fekete hajú, önbarnító krémesek kizárva – vigyorogtam felé.
– Ja, persze – morogta elsötétedő tekintettel.
Aztán Anna elslisszolt mellettünk sietve, bezárkózva a szobába. Zsoltihoz léptem, miután becsuktam magam mögött az ajtót.
– Hánytál megint? – kérdezte.
– Mi nálad ez a féltékenységi roham? – meredtem rá.
Megvonta a vállát.
– Nagyon szépfiú ez a Barna, túlságosan is – sóhajtotta. Karját az ajtóra támasztotta, arcát ráhajtva.
– De neked szexi hegek vannak az arcodon… És a… – simítottam végig arca jobboldalát, aztán a nyakán az én szikém nyomát. – Még nem is mondtad, hogy tetszik-e a heg? – mosolyogtam rá.
– Egy „N” – betű? – mosolyodott el. – N-bemetszés? Nnnagyon bejön.
– Mint a Z-plasztika, csak fordítva.
– Szép lett. Jani hasán meg semmi sem látszik! Mi leszel, ha nagy leszel, plasztikai sebész?
Meghökkentem.
– Már megint döntenem kell? Ami most van, az miért nem jó? Uhh, ugye ki fognak rúgni? – rémültem meg.
Elnevette magát.
– Dehogy! De ez a pokol. Te túl jó vagy ide…
– Nem te szoktad mondani, hogy talán pont jókor vagyok, jó helyen?

Akkor Zsolti elengedte a falat, és mögém nézett. Megfordultam. Jani ácsorgott ott tétován.
– Jay? – meredt rá Zsolti.
– Bocsesz, zavarok? – kérdezte idegesen Jani.
– Baj van? – kérdezte Zsolti.
– Baj, baj… – sóhajtotta. – Ti, sebészek állandóan bajt sejtetek. Jesszus-maris, kit kell gyorsan megműteni, mi?!
Hebegett Jani. Zsolti kérdően rám nézett.
– Kezdem úgy érezni, mintha én zavarnálak titeket… Ez is olyan bff-dolog, amit pusmogtok itt egész délután? – vonta össze a homlokát. – A fogad ugye rendben van? – meredt rám. – Más? Mi bajod van?
– Zsolti tényleg ilyen – vigyorogtam Janira. – Júj, most mid vérzett be, hol pang a genny, most mit ráz a neuralgia?
– Akkor valami fogász dolog? Vagy mi van már?
– Igazából ez csak kettőtökre tartozik.
– Jani, ez elsősorban rám tartozik… – vágtam közbe.
– Na, gyere csak velem! – fogott meg Zsolti, és magával húzott az erkély felé.

Kihúztam a zsebemből a pálcát, és hátranyújtva, észrevétlenül Jani kezébe nyomtam. Az erkélyajtóból láttam, ahogy tekintete a műanyagról felém fordul.

Latest posts by Mona (see all)




  • 2 hozzászólás ehhez: Nora 45.

      • De jó, hogy senki nem emlékszik az eredetire 😀 Minek írtam azt is 😀 Mindegy, most akkor meglepis. 🙂

        Köszönlek,
        ölelés!

    Szólj hozzá!