Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Nora 46.

Aznap éjjel Tamás karjában feküdtem. Takaróként ölelt, nyaka párnaként hajlott vállamra, orrom előtt a levegő az ő lélegzete volt. Enikő mellett feküdtem, az ágyukban, Tamás felén. Szemem ugyanazt az éjjeliszekrényt látta, amelyet ő ugyanitt, hosszú-hosszú évekig. Mindenét éreztem az ágy szövetén fekve. Mérhetetlen önzőségemre és vakságomra döbbentem rá – hogy nem csak én voltam az egyetlen a világon, aki a halálra vágyott.

Mindvégig azt hittem, hogy a múlt teszi. Mert anyám nem szeretett. Mert keményen bántalmaztak a szüleim. Mert az életvitelük miatt horrorfilm főszereplője voltam. Mindig találtam okot a szuicid depressziómra. És akkor rádöbbentem, hogy ez az egész mégsem stimmelt. Kezdtem sejteni, hogy a depresszió ok nélkül is jelen lett volna. Talán ezt is tőle örököltem, ahogy a szemem színét, és a vérzékenységet is?

Nyilván anyám is hatalmas pszichopata volt, a grandiózus személyiségével. Azt nem tudtam, hogy a felmenőim milyen betegségekben szenvedtek, de azt tuti, hogy a vér szerinti szüleim agyában semmi sem stimmelt.

Természetesen úgy féltem Tamás nekem címzett levelétől, mint… Hát, mint minden mástól a földön. Még nem bírtam elolvasni. Nem akartam újabb játékszabályokkal szembesülni. Féltem, hogy leírja, miért tette. Féltem, hogy miattam, de attól is, ha nem, és magaménak veszem logikai következtetéseit, hogy miért élhetetlen az élet. Mert erről aztán nem kellett engem győzködni. Féltem, hogy azonnal megölném magam. Tudtam, hogy ezennel sikerülne, hiszen, mindenkit megnyugtattam, hogy már befejeztem a “gumimedence lyuggatását”. Már nem tartották tekintetüket állandóan bilincsként rajtam.

És nem tudtam a teszt eredményét. Jani azt ígérte, hogy megírja sms-ben, de tudtam, hogy ujjai órák óta ott reszketnek a gombok felett. Annak lehetőségétől, hogy esetleg terhes vagyok, annyira rettegtem, hogy még megölni sem tudtam volna magam. Elég inverz és logikátlan gondolat, tudom, de mindig marad a mélyben elég sötét, ahová nem látok már le, ahol a logika teljes kudarcba fullad, ha az ostoba döntéseimet akartam megérteni. Akkor csak annyit tudtam, hogy akarom ezt az életet. Hogy szeretem a poklot, vagyis az SB-t, minden gusztustalan hálátlanságával, és a tűréshatárt állandóan átlépő kimerültségével.

Hogy miért? Barnát nagyon érdekelte. Talán meg akartam menteni azokat, akiket a szüleim halálra gyilkoltak. A szerencsétlen ártatlanokat, akik a Ruszlana Romanova-diktatúrában vesztették életüket. A bátyám miatt? Minden egyes autóbalesetnél az ő életéért harcoltam, újra és újra. Tamás? Igen, az öngyilkosjelöltek is az én kezemben végezték. Ki tudja? Talán nem is tudtam elképzelni, mi más is lehetnék. Hol máshol lehetnék, ha nem ott, ahol annyi halál van. Talán megrögzöttségemmé vált a halál közelében tartózkodni. Próbáltam feldolgozni a betegeimben a saját nyomoromat? Valami ilyesmi lehetett.

Talán mégis én döntöttem mindenről, amikor idekeveredtem. Még akkor is, ha az ég kozmikus irányításának is éreztem. Talán az SB volt az én helyem. A műtő volt az egyetlen hely, ahol teljesen biztos voltam a döntéseimben. Ahol az idő ezredtöredéke alatt voltam képes határozott döntéseket hozni az életmentés, avagy a halálba engedés mellett. És, igen, szépen öltöttem, mert a betegeim többsége iszonyú általános egészségügyi állapotban volt. Tőlük nem lehetett elvárni, hogy tisztítsák a sebet, még szappanos fürdésre sem számíthattam, így aztán tökéletesen kellett tennem a dolgomat. Értük, még annál is tökéletesebben.

Talán a világot akartam megváltani. Ha már saját magamat nem voltam képes. A világ összes bűnét kezelni. Passz. Ilyesmiket mondtam a “műmájer köcsög” agytúrkászomnak, akit, szerencsétlent a szél sodort az életembe. Akinek többet kellett elmondanom, mint amennyit Zsolti valaha is tudhatott. Mert igazán nem akartam még egy őrült, öntudatlan, zárt osztályos periódust az életembe. Most már vigyázni akartam rájuk, azokra, akik annyira vigyáztak rám.

És tudtam… Lassan elvégezve az első gyakornoki évemet, hogy az életet nem csak a test elevensége teszi lehetővé. Sosem felejtem el azt az idős férfit, aki akkora szívinfarktussal került a kezembe egyik éjjel, ami… Amiről az orvosi tudásom alapján azt kellett mondanom, hogy menthetetlen. Főágak zárták el szíve elől az oxigént. Talán szívátültetéssel lehetett volna csodát tenni, de tudjuk, hogy a várólista körülbelül olyan misztérium, mint Jézuskának kívánságlistát írni. És mi marad azután, hogy valakit menthetetlennek titulálok? Mi? Mi van élet és halál között? Számtalanszor jártam ott… Az én vákuumteremben Ádival találkoztam, akinek földöntúli ölelése visszarugdalt az életbe. Igen, de tudjuk, hogy az agy sok mindenre képes: egész valótlan világokat tud valósággá varázsolni. Akkor már tudtam, hogy lehet akármennyi szakvizsgám, lehetek bármilyen jó balesetsebész, ott a határ, amit nem írnak körbe a szakkönyvek. És nem mindenkinek vannak őrangyalai az égben…
De nekem akkor is ott kell állnom a haldokló betegem mellett. És nem mondhatom azt, hogy meg fog halni, mert azt az oldalát az életnek – ami mélyre kúszik az elmúlásba -, nem ismerjük. Én nem mondhattam, erre igazán nem éreztem magam eléggé öntudatos orvosnak. Tettem, amit lehetett. Helyettesítettem a szívét, a tüdejét, ahogy csak lehetett. De az értékek azt mutatták, hogy vége. Amikor a főnöknek referáltam a betegemről, plusz hatvan órás büntit kaptam, mert azt úgy tettem, hogy a beteg hallotta. És ilyet profi orvos nem tesz, még akkor sem, ha nem bírtam egy pillanatra sem egyedül hagyni.
„Galoppritmus” – sóhajtottam a telefonba. A férfi szeme rémülten döbbent felém, de a főnök telefonon túli válaszát nem hallotta: „Hagyd a picsába meghalni”

Amikor reggel újra bementem a férfihez, hogy aláírjam a halottá nyilvánítását, azt hittem, hogy egy másik világba csöppentem. Rózsás arccal várt, és valami angyalról hadovált, aki állítása szerint kiköpött az arcképmásom volt. És ez az angyal az este állítólag azt mondta neki, hogy a szíve olyan erősen galoppozik, hogy biztosan rendbe jön. Akkor sírtam először beteg előtt. Azóta érzem a csodák hatalmát a sebészet felett, azóta hiszem azt, hogy a szavaknak világteremtő hatalmuk van, és azt is, hogy poklot is teremthetünk – ahogy anyám körém teremtette azt. Hogy másképp is segíthetünk, ha már minden orvosi tudásunk kudarcba fulladt.

A férfi ma is él, vígan galoppozik. Legalábbis minden évfordulón küld nekem egy angyalos képeslapot, amiben ezt írja.

Úgyhogy néha azért leszállt hozzánk a menny. A pokoli sürgősségire, és besegített egy kicsit. Néha voltak örömkönnyek is. Talán az egész élet ilyen: lavírozás az arany középszeren*. És én ott akartam lenni, ahol mindez megtörténik. A hadszíntéren. Ahogy anno anyám a sajátján.

Ám Barna szerint pont erre nem voltam képes: tartani érzelmeim mérlegét, középen. Ő azt szerette volna, ha az érzékenységemet határozottság váltja fel. A szenzorokat a logika. Úgy hitte, hogy a lítium segíteni fog. De én sosem szedtem volna be.

Szóval szerettem ezt a szörnyű munkát. És szerettem a körülöttem élőket. Már nem akartam kimaradni a dobásokból, még úgy sem, hogy a játékszabályokat még mindig nem értettem.

Aznap éjjel semmit sem aludtam. Rettenetesen fájt a fogam, miután kiment a számból az érzéstelenítő. Hiába vettem be gyógyszert, a mezei fájdalomcsillapítók semmit sem hatottak.
Tudtam, hogy ki kell húzni a fogamat, és… Zsolti még nálam is jobban értett a szervezetemhez. A fájdalomnál csak a rettegésem volt nagyobb, hogy mindezek után, egy lyukas fog miatt fogok mégis meghalni. Ha Zsoltit félni láttam, akkor már tényleg nagy baj volt. És emlékezve a délutáni kétségbeesésére, egyszerűen tudtam, hogy most majd biztosan elvérzek.

– Kincsem… – kapcsolta fel Enikő az éjjeliszekrényén álló, kis lámpát. – Nem múlik?
– Nem, nagyon-nagyon fáj – fordultam felé.
– Mit csináljunk? Felhívod Janit?
És akkor az én oldalamról sms-csippogás hallatszott. Felültem, és a kezembe vettem a mobilt. Rám tört a hányinger is, de néhány mély lélegzet után valahogy sikerült lenyelnem azt.
– Hozok Tramadolt.
Döbbenten néztem utána.
– Enci, mit keres nálatok itthon drog?
Nem válaszolt, csak némán eltűnt a folyosón.
A telefonra nyomtam. Jani írt. Testem minden porcikája reszketni kezdett.
– Nem akarod felébreszteni? – kérdezte, miközben visszaért a gyógyszerrel és egy pohár vízzel.
– Fenn van. Ő írt – mutattam a telefonomra.
– És mit írt? – kérdezte mellettem ácsorogva.
Hosszan bámultam rá, aztán egy óriási sóhaj után rákattintottam az üzenetre.

„+”

Akkor földrengés rázta össze a testem.
– Mi történt? – kérdezte Enci, miközben mellém ült az ágyra.
– Hogy… Csak hogy… – kezdtem zokogni. – Hogy azt nem vehetem be! – néztem az éjjeliszekrény felé.
Kérdően rázta fejét felém.
– Enci, terhes vagyok! – reszkettem a pánikvihartól.
– Édes angyalom! – mosolyodott el, és nevetve ölelt át.
– Enci, Enci, ez egyáltalán nem jó hír! – toltam el magamtól, mire arca értetlenül ráncolódott. – Ki kell húzni a fogamat, és ha abban nem vérzek el, a szülésben biztosan.
– Hm – szusszant, ujjával átrendezve hajam hullámait. – Most szépen nekiállsz lélegezni, jó?
Addig észre sem vettem, hogy tüdőm úgy vonaglik, mintha szanaszét akarna szakadni. Mélyeket lélegzett, ujjait saját mellkasára téve. Figyelve nyugodtan mosolygó lényét, hamar megnyugodtam, de a fogfájás akkor újra felülírt mindent.
– Ú, Enci, iszonyúan fáj!
Kezét a csuklómra szorította.
– Te értesz hozzá. Ha ki kell húzni, akkor ki kell húzni. Nem kell várnod reggelig, ha ezt kell tenni, akkor intézkedünk. Most.
És ezek után is képes volt mosolyogni. Az állkapcsomat hasogató kín erősen lüktetett, ahogy döbbenten figyeltem Enikő nyugodt vonásait.
– Mit szeretnél? Mi legyen? Felhívjuk Zsoltit? Ő húzza ki?
– De nem lehet kihúzni… És Zsolti, úristen, én… – dadogtam össze-vissza. – Hogy mondjam el neki?! – zokogtam. – Én nem tudom, Enci! Én nem… Ez nem történhet meg!
– Jól van, jól van! Lélegezz! – húzott magához, és forró anyamellkasa újra normálissá rendezte a légzésszámom. – Hozok egy kis jeget, és… És akkor szenvedünk egy kicsit még, míg eldöntöd – sietett el.

Miután kiment, újra pittyent a telefonom. Reszketve nyomtam rá. Janí írt megint: „???” Nagyot fújtam, és válaszoltam neki: „Reggel beszélünk”

És akkor újra bőgni kezdtem. Eszembe jutott az az éjszaka, amit Tamás ölelésében szenvedtem végig a neuralgia miatt. Ami pontosan ugyanilyen érzés volt, ráadásul pont ugyanúgy, jobb alul fájt.

– Na, gyere, cicám – sietett be Enikő, kezében egy bugyor konyharuhával. – Melyik oldalon fáj?

Bebújt az ágyba, és miután arcom jobb oldalára mutattam, az ölébe fektetett, és hozzászorította a ruhát.

– Enci, most mi lesz? A nőgyógyász azt mondta, hogy nem is lehet gyerekem! Ráadásul az SLE! Vetélések, halvaszületések, a hemofília…
– Csss… Csss – simította a homlokom. – Most nem vagy orvos, csak az én kislányom… Minden rendben lesz!
– Ugye rákos voltál? Azért a Tramadol – suttogtam arcom fölé hajló szemébe.
– Csss… Most te nem vagy orvos! – szisszent fel. – A kislányom vagy – suttogta. – És mindjárt múlni fog… Elmúlik – ismételte.
– Rendben, anyu – válaszoltam repedező szívvel.
A homlokomat simogatta.
– Csukd be a szemed – szólt selymes hangján. – A holnap sokkal szebb lesz.
Felpattant a szemem.
– Foghúzás?! Jaj, Enci! – kezdtem újra pánikolni. Mosolygott.
– Zsolti repülni fog a boldogságtól!
Kétkedve pislogtam felé.
– Milyen tumor? – kérdeztem.
– Na, elég! – mosolygott. – Szem lehuny! Fog nyugszik! Norci alszik… Szépen elalszik…

Akkor, azon a fogfájós éjszakán lett Enikő az én anyukám is. Drága, tündér, tyúkanyóm.
Másnap reggel azt sem tudtam, hol vagyok. Az ébredés pillanatában még nem is emlékeztem a kegyetlen „+” -jelre, ahogy a fogamra sem. Kiugrottam az ágyból, a kezembe vettem a telefont, és rémülten döbbentem felé: 6.30 – a vizitnek annyi, a főnök megöl, örülhetek, ha hétre beérek a műtőbe – raktam össze villámgyorsan az életem, orvosként.

Magamra rángattam a ruháimat. Közben vettem észre, hogy Enikő még alszik. Rámosolyogtam, halkabbra vettem az ugrálásom zaját. Felkapva a táskám, berontottam a fürdőbe. A sietségtől reszketve kutattam a fogkefém után, de fogkrémet sehol sem találtam, pedig az összes hematóma eltakaró sminkkütyüt kiszórtam már a padlóra. Kinyitottam Enikőék tükrös szekrényét, hogy használjam az övükét. Akkor húszat fordult körülöttem a tér. Férfi arcszesz, borotva és hab. Dezodor és parfüm. A fogkefét ledobtam a csapba, és lelassult mozdulatokkal vettem kezembe az üveges arcszeszt. Óvatosan pattintottam le a tetejét, és messziről felé szagoltam. Idegen illatért imádkoztam, hiszen Ákos már tizenhét éves volt akkor, akár az övé is lehetett volna.

Volna… De Tamásé volt… Szinte éreztem, ahogy az apaillat-molekulák körbefollyák a szívem, hurokként fojtják mozdulatlanná. A következő pillanatban már hánytam… Akkor mellkason vágott terhességem ténye. Már nem siettem… Elcsigázott mozdulatokkal nyitottam ki a szekrény másik felét, kivettem a fogkrémet, és rákentem a fogkefémre. Amikor bedugtam a számba, megszólalt a telefonom.

Zsolti.
– Elaludtam, hétre…ÁÁÁ!!! – mindent elejtettem a kezemből, a telefont, a fogkefét, ahogy őrületes fájdalom hasított a fogamba a fogkefe alatt. – Picsába! – sírtam el magam szikrákat látva, majd a földön beszélő telefonért nyúltam.
– Zsolti? – szóltam bele megdermedt nyelvvel.
– Mi történt?
– Elaludtam, hétre ott leszek – sóhajtottam, újra nekifutva a mondatnak.
– Mi volt ez a sikoly? Mi a baj?
Reszketni kezdtem. És könnyebb lett volna gyorsan felvázolnom mindent úgy, hogy nem látom az arcát, de nem mertem.
– Ha nem hagysz készülődni, hétre sem érek be.
– Beszélni szeretnék veled – közölte.
Akkor megint majdnem kiesett a kezemből a telefon. Belém nyílalt a gondolat, hogy talán Jani elmondta…
– Norc?
– Jó. Sietek! – És mielőtt letettem volna a telefont, gyorsan hozzátette:
– És a főnök is!
– Mmm – nyávogtam a fájdalomtól, miközben alkaromat az arcomhoz szorítottam. A fogkefét dühöngve vágtam bele a táskámba.

Miközben összerámoltam a cuccaimat, Tamás illatát is beleraktam a táskámba… Mielőtt kirohantam volna az ajtón, furcsa érzés tolakodott az éles fogfájásba. Megfordultam, és elhúztam a zuhanyfüggönyt.

Tomi volt. Ott ült a kádban, nagy barna szemekkel bámulva rám.
– Nálatok ez valami családi vonás? – motyogtam a pulcsimba, a nagy rohanás közepette akkor vettem csak észre, hogy már az egész karommal az arcomat szorítom.
– Fáj a fogad? – kérdezte.
– El sem tudod képzelni, mennyire – sóhajtottam, majd levetettem magam a kád szélére, és elengedtem az arcom.
– Nekem is – sóhajtotta.
– Mi neked is? – dermedtem meg.
– Nekem is fáj a fogam – vonta meg a vállát.
– Anya tudja? – förmedtem rá, mire megrázta a fejét. – Jaj, istenem, hát ezért nem eszel, meg nem alszol?!
Bólintva hümmögött.
– Tomi, ez nem játék! – rivalltam rá, de még a mondat befejezése előtt mélyen, önostorozón magamba roskadtam. – Félsz a fogorvostól, mi?! – sóhajtottam.
– Nagyon! – válaszolta megremegő hangon.
– Én is. Nagyon-nagyon – futott át arcomon egy fájdalmas mosoly.
– Na, gyere! Elviszlek Janihoz, őt bírod, nem? – kérdeztem, miközben kiszedtem a kádból.
– Tőle is félek – hüledezett.
– Ahogy én is… – grimaszoltam felé.

7.00-kor úgy estem be a műtőbe. A műtőssegéd gyorsan rám tekerte a köpenyt, aztán bebújtam a kesztyűkbe. Zsolti, egy másik szakorvos, az aneszteziológus, az ő segédje, a műtősnő, és annak két segédje, egy másik rezidens, és három medikus szinte egy ritmusban tekerte felém a fejét.
– Szép jó reggelt, doktornő! Megtisztelve érezzük magunkat, hogy csatlakozik hozzánk – gúnyolódott felém Zsolti.
– Elnézést – nyögtem, és biztos voltam abban, hogy arcom vörössége még a kék maszkot is átüti.
Zsolti az elaltatott középkorú nő felé intett, mutatva, hogy én csinálom. A tény nem érintett váratlanul, nekem mindig megengedte, hogy megcsináljam a műtéteit, ha együtt voltunk.
– Mit keresünk? – kérdezte Zsolti, miközben a kezem a szikéért nyújtottam a műtősnő felé.
Rosszallóan pillantottam rá. Általában sosem kérdezett semmit, ha mégis, az fontos, értelmes kérdés szokott lenni, nem olyan, amivel nagyjából azt akarja kideríteni, hogy felkészültem-e az adott nap előjegyzett műtéteire.
A páciens arcára néztem.
– Anett – sóhajtottam. – Solitaer lipómát sejtünk a fizikális és ultrahang vizsgálat alapján. Kezdem, jó? – szusszantam rá.
– Jól van, jól van! Már nem hajt a tatár – szólt vissza elvigyorodó szemekkel. – Mitől félünk? – nyaggatott megint, miközben nagyjából már ki is szedtem a cuccot.
– Mondjam el nekik, hogy mi a lipóma? – biccentettem a medikusok felé. – Vagy mit szeretne tőlem hallani, Hercegh doktor?
– Hogy mitől félsz – ismételte.
Felpillantottam rá, majd beljebb nyomtam a sebbe a szívást.
– Rosszindulattól félünk.
– Kóros ragaszkodástól? – kérdezett vissza. Értetlenül néztem maszk feletti, barna szemeibe.
– Mondjam el, hogy mit jelent a sarcoma? Hogy mik a hisztológiai tünetek? – aztán rászusszantam. – Vagy miért nem csinálhatom úgy végig, hogy nem félek rosszindulattól, amíg a jóindulat tüneteit látom?
– Pontosan ezt akartam hallani, doktornő – bólintott, majd a medikusok felé fordult, és kikérdezte tőlük az anatómiát, onkológiát és a szövettant. Nem nagyon jeleskedtek. Én csak akkor fordítottam feléjük az arcom, amikor a rezidenstársam sem tudta a választ, pedig úgy emlékeztem, hogy a srác szakorvosjelölt már…
A bevarrás előtt azonban egy pillanatra összecsúszott előttem a kép. Zsolti biztosan észrevette. Minden rezdülésemet ismerte a műtőben, és azon kívül is…
– Gábor, befejeznéd? – néztem a szakorvosjelölt felé, hangomra higgadtságot erőltetve, de valójában akkora hányinger tört rám, hogy ha kint lettem volna, már a vécéig sem jutottam volna el.
– Norc, te fejezed be! – szólt rám Zsolti. – Anett? – bólintottam. – Anett megérdemel szép heget, már a negyediket vesszük ki – magyarázta a többieknek.
– A doktornő azt mondta, solitaer! – okoskodott valaki a háttérben.
Zsolti felé fordult, és kezdte volna magyarázni, hogy mi mit jelent, de én nem bírtam tovább.
– Akkor fejezd be te! – nyögtem, és hátraléptem.
– Te nálam is szebben varrsz – mondta elhalkulva, valószínűleg akkor vette csak észre, hogy ömlik a homlokomról a hideg verejték.
– Muszáj kimennem – mondtam, és sietni kezdtem.
– Norci, de jól vagy? – szólt utánam.
– Jól, igen – válaszoltam, de már futottam.
A bemosakodóban ledobáltam magamról a köpenyt, sapkát, kesztyűket, aztán berontottam a maxillo-faciális kisműtőbe, ami a nagyműtő mellett állt. Ott ki lehetett nyitni az ablakot. Odarohantam, és próbáltam magamhoz térni a friss levegőtől. Illetve arra számítottam, hogy friss lesz, de meleg, párás, nagy légnyomású levegő csapott meg. Csak akkor tűnt fel, hogy a fogam is mennyire fáj. A műtőben valahogy minden, a testemben tomboló kín eltörpült, ha nekem kellett dolgoznom.
– Úristen – nyögtem fel, miközben szemembe könnyeket préselt a fájdalom.
Kivert a víz, és az émelygés is újra kezdődött. A sebészszékhez szédültem, és ráomlottam. De nem lett jobb. Forgott a világ, kezdett sötétedni, éreztem, hogy menten elájulok. Akkor fekvő helyzetbe állítottam a széket. Amikor testem vízszintes helyzetbe került, a fogam még jobban villogni kezdett. Akkor mégis felkönyököltem. A fogfájás akkor tompult, az ájulásveszély viszont erősödött. Így aztán fel-le szenvedtem magam, egészen addig, míg Zsolti be nem rontott. Akkor már nem tudtam, mitől reszketek. A rosszulléttől, a fogfájástól, attól, hogy esetleg tud a babáról, vagy a rettegéstől, hogy ki kell húznia a fogamat.
– A piszkos munkát a rezidensre hagyjuk?! – meredt rám tettetett szigorral, aztán odasietett, és leült a műtőszék mellé.
– Én is rezidens vagyok, és szeretem a piszkos munkát – nyögtem.
– Nem ettél semmit, mi? – kérdezte, miközben feljebb tornázta az ő székét, közben majdnem fejbe vágott a nyakában himbálózó fonendoszkóppal. – Bocs – mondta, miközben a mellkasához szorította azt.
– Rettenetesen fáj a fogam – nyekeregtem.
– Akkor kihúzom – vonta meg a vállát. – Mi van? – mosolygott meglepett arcom felé.
– Semmi, csak a tegnapi után azt hittem, jobban kétségbeesel majd – értetlenkedtem.
– Megnézzük a véralvadásodat, az alapján benyomjuk, amit kell, aztán megnézzük megint… És köbö ennyi – vonta meg a vállát.
Még mindig úgy bámultam az arcába, mintha minimum földönkívüli lenne.
– Oks? – mosolygott lágyan.
– De akkor mi volt tegnap az az oltári nagy dráma? – faggattam még mindig.
És akkor tudtam. Én ott csak egy beteg voltam, akinek pontosan tudta, mit és hogy kell mondani. Megrettentem attól, hogy mennyire profin képes elkendőzni azt az aggódást, amit az azelőtti napon megmutatott. Nagyon furcsa, hideg és távoli érzés volt.
– Veszek vért, és megnézzük. Azelőtt nem tudok többet mondani – rántotta meg a vállát.
– Furi vagy – vontam még mindig össze a homlokom.
De nem volt idő többet agyalni a meghökkentő lazaságán. A nagy műtőből kiáramlott a tömeg, és úgy hallottam, a következő műtéthez is megérkezett a következő csapat. Megrettentem, amikor a zsivajból a főnök hangját hallottam kiszűrődni, és halálra rémültem, amikor újra Zsoltira néztem. Egy apró, fekete ékszerdobozt vett elő a zsebéből. Akkor kész, végem volt. Lágyan mosolygó arcára fagyott a tekintetem, és rohannom kellett. Felugrottam, az ajtóhoz botladoztam szédülve, aztán a bemosakodó egyik csapjához futottam, és azt sem tudom, mivel, de telehánytam a steril porcelánt, kiloccsantva a steril talajra is…

Akkor síri csend lett. Még csak éreztem, hogy rengeteg ember bámul, de amikor valóban felnéztem, ott volt mindenki. Az egész sebészet. Élükön a főnök. Nem tudom, melyikünk feje volt vörösebb.

– NÓRA, CSAK NEM VAGY TERHES??? – üvöltötte el magát úgy… Talán ez volt élete legnagyobb kirohanása…

Zsoltira néztem. Az arcán annyi minden volt. Aggodalom, sértettség, félelem, meglepettség, gyengédség?!

– Ha kihánytad magad, azonnal beszédem van veled az irodámban! – dörrent rám újra a főnök.

Lehajtott fejjel slisszoltam ki a tömegből, imádkozva, hogy nyíljon szét a padló, és nyeljen el a mély… A főnök irodájáig meg sem álltam. Ott levetettem magam az egyik zöld fotelba, és tekintetemmel a padlót fixálva, vártam, hogy kinyírjon.

– Nórikám – lépett be megdöbbentően lágy hanggal. Nem mertem ránézni. Szemem sarkából figyeltem, ahogy asztala mögé lép, és leül. – Nóri?
– Hm? – néztem rá rettegve. Választ várva ráncolta homlokát.
– Még nem voltam orvosnál – sóhajtottam.
– És kitől van?
– Hát, mit gondol, kitől? – tört rám valami hirtelen dühroham. – Minek néz engem? Ribinek?
Értetlenül ráncolta a homlokát.
– Mindegy is, menj el orvoshoz, és várom a jó hírt! – mosolygott negédesen.
Nem kommentáltam, mi lenne a „jó” hír…
– Na, amiért akartam beszélni veled, az az, hogy…
– Nagyon sajnálom, főnök, többször nem fordul elő…
– Mi? – meredt rám csodálkozva.
– Hát, hogy lekéstem a vizitet.
– Nem voltál ott a viziten??? – sikoltott fel.
– Testileg… Nem egészen… De abban biztos lehet, hogy lelkileg ott voltam – pislogtam felé bűnbánóan.
– Na, jól van, biztos émelyegtél. Holnapután le kell államvizsgáznod a fogorvos szakon – bökte ki végül.
– Mi???

– Szólt a dékán, hogy most már muszáj. Két éve halogatod.
– Jaj, mentsen már ki valahogy! – nyafogtam. – Gyűlölöm az egész fogászatot, úgy, ahogy van!
– Akkor meg minek csináltad meg?
– Jaj, mit tudom, én, főnök! Az is csak úgy megtörtént… – szusszantam.
– Na, ha már végigcsináltad, vizsgázz is le!
– Jó, de majd… Most nagyon nem…
– Most! – állt fel rám kiabálva. – Addig nem kell dolgoznod!
– Most meg fel is függeszt?! – meredtem rá.
– Nem vitatkozol! Menjél tanulni!
– Mmm – álltam fel nyafogva, aztán az ajtó felé szenvedtem magam.
– Jaj, Nóra, és menj már vissza a szájsebre, Zsolti akar valamit.
Visszafordulva nagyot fújtam.
– Még valami, főnök? Valami, amit tartogat a számomra? Ami még varázslatosabbá teszi ezt az amúgy is varázslatos napot? – nyekegtem.
– Még ma felhívsz a nőgyógyászati eredményeddel!
Erre már válaszolni sem bírtam. Szó nélkül fordultam ki az ajtón, és a padlót bámulva vonszoltam vissza a testem Zsoltihoz. Néhány százezren próbáltak faggatni út közben, hogy tényleg terhes vagyok-e, de kész, végem volt. Azt hittem, újabb idegösszeomlás készülődik a fejemben.

Nem tudtam, mint mondhattam volna, amikor újra a szeme elé kerültem. Mosolygott. Ült a széken, és a műtőszék felé mutatott. Nagyot sóhajtottam, és már sem reszketni, sem sírni nem volt erőm. Leültem. Ő sem szólt, de a vigyor letörölhetetlen volt az arcáról.
– Jaj – bukott ki belőlem, amikor könyökhajlatomat befújta a fertőtlenítő spray-vel.
– Jaj-jaj – sóhajtotta. – Megmondanád kérlek, hogy mennyi az idő?
– Aha – fújtam, és a bal kezemen lévő pókos órára pillantottam. – Áú, baszki! – fordultam a másik karom felé, amiből akkorra már le is ragasztotta a tűt. – Most miért kellett így átvágnod? – nyávogtam felnevető arcába.
– Mert így gyorsabb és hisztimentesebb! – vigyorgott, aztán szó nélkül eltűnt a véremmel.

Amikor visszajött az eredménnyel, még mindig nem szólt egy szót sem. Az arcát figyeltem, ahogy bekötötte a karomba a faktort. Mielőtt beszúrta volna, rám pillantott, aztán elmosolyodva újra a vénám felé.
– Téged nem faggatnak? – szólalt meg, miközben felakasztotta egy állványra a vért, aztán leült mellém.
Bal kezemmel előmachináltam zsebemből a mobilt, és felé mutattam. Elvette a kezemből, és nyomkodni kezdte.
– Hű, az szép! Nyolcvanhét nem fogadott hívás, huszonkettő sms? – meredt rám.
Míg a mobilomat nézegette, ránéztem a csigatempóban csordogáló tasakra. Kétségbeestem. Kibírhatatlanul fájt a fogam, a másodpercek minden ezredét betelítve hasogatott.
– Janitól van csak huszonkettő! – fordult felém ismét, szeme megakadt a könnyeimen.
– Nagyon fáj? – kérdezte, mire végre lefagyott arcáról az a konstans mosoly.
Bólintottam.
– Fájdalomcsilli? – kérdezte, miközben a mellettünk lévő üveges szekrény felé fordult.
– Egy egész doboz van bennem. Nem hat semmit.
– Hm – nyögött feszülten.
A telefont a bal kezembe nyomta, aztán felállt, felkapcsolta a felettünk lévő lámpát. Kesztyűt húzott.
– Azóta fáj, hogy kiment a zsibi? És ennyire?
– Igen.
– Oks, nyiss! – Szeme a számról a szemembe meredt. – Nyugi – búgta. – Tudsz te ennél nagyobbra is, már láttam – futott át arcán egy halvány mosoly.
Próbáltam, de az őrületes fájdalomba akkor még erősebb csapások hasítottak. Ömlött a könnyem. Óvatos volt a keze, ahogy ujjával benyúlt a fogam mellé. És szerencsére semmit nem nyomott meg, tuti, belehaltam volna. Csak megnézte.
– Jól van – sóhajtotta. – A többi nem fáj? – kérdezte, miközben az arcom külsejét próbálta finoman nyomkodni.
– A többi fogam?
– Aha – válaszolta, aztán végig nyomkodta a nyakamat is.
Majd újra belemászott a számba, és ahogy a szomszédos fogakhoz hozzáért, felsikítottam. Gyorsan békén hagyott, és lehuppant a székére.
– Tudod, mi van, ugye? – meredt rám. – Örülnénk, ha jól bedagadt volna a pofid, mert akkor a lágyszövetben lenne a genny, és onnan ki tudnám szedni.
– Osteomyelitis – reszkettem felé.
– De ettől még nem dől össze a világ! – nyúlt a kezem után. És akkor már ő is sürgette tekintetével a plazma becsorgását.
– Nem? Hány fogamat kell kihúzni? És csontot is ki kell vágni – suttogtam remegve.
– Ez mind elmélet, cica – szusszant. – Én nem leszek ennyire radikális. Hátha mázlink lesz, és egy kis antibiotikummal… – elengedte a kezem, és a szekrényhez lépett.
– Zsolti, szart sem ér az, amit a baba miatt még lehetne!
Egy fecskendőt vett ki a polcról, aztán újra leült.
– Szóval? – És mosolya többé már nem volt annyira nyugodt, és laza.
– Pozitív lett a teszt.
Gondterhelten szusszant.
– Én fogok dönteni – Arca szigortól komolyodott. – Én vagyok az orvos, és nem te. Még a másodvéleményed sem érdekel – sziszegte.
– Nem akarod a babát – tátogtam hangok nélkül.
– Téged akarlak. Élve… – suttogta, aztán újra elővette a rettegett fekete dobozt.
Egy ideig forgatta kezeiben, majd újra a felfüggesztett tasakra meredt. Végül felém nyújtotta azt. Elvettem a kezéből, és tétován kinyitottam. Üres volt.
Hiába fájt nagyon a fogam, hiába ájuldoztam a rosszulléttől, akkor mégis ránevettem.
– Sosem gondoltam volna, hogy eljutsz addig, hogy kinyitsd! – nevette el magát ő is.
– Érthető – mosolyogtam.
– Szóval? – kérdezett vissza, majd villámgyorsan cserélte ki a tasakot. – Trombitáló cicák – kommentálta mosolyogva. Aztán a másik kezem után nyúlt, és ráfújta a bőrfertőtlenítőt.
– Ha ennyit szurkálsz? – követtem szememmel mozdulatait.
Maga felé fordította a kezem, és fintorogva mosolygott arcomhoz közel.
– Fordulj el! – kérte, aztán belém nyomta az antibiotikumot. – Ez a bababarát-szer, de majd meglátjuk – sóhajtotta.

– Ma biztos, nem tudjuk kihúzni – lépett be, amikor órákkal később megnéztük a véralvadásomat.
– Olyan nincs! – sikoltottam fel. – Azt sem tudom, eddig hogy bírtam ki!
Nagyot fújva a kezembe nyomta a papírt.
– Ez tuti nem az enyém – fordultam felé. – Mintha a faktor után sem alvadna. Ez biztos, hogy nem az enyém! – hajítottam mellkasának a lapot.
– Toljuk beléd reggelig, aztán holnap vége lesz – szusszant.
– Belehalok! Nem bírom ki! – sírtam el magam.
– Bupivacain? Nyolc órás zsibbadás?
– Jöhet – sóhajtottam.
– Az még egy szuri… Csökkenti az esélyeimet? – vigyorgott rám.
– Csak ha az sem hat!
– Szuper! A végén még a feleségem leszel! – nevetett, aztán a szekrényhez fordult a szerért.

*Horatius

Latest posts by Mona (see all)




  • Szólj hozzá!