Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Nora 49.

Nem láttam a műszerfalat, annyira rázta a sebesség. A kezdeti émelygésem gyomrom mélyére szorult, ahogy egész testem is, mélyre süppedt az ülésben.

– Félek – suttogtam felé.
Felém pillantott, aztán engedett a gázon. Az autó lassult.
– Hogy-hogy? – kérdezte.
– Nem tudom – sírtam el magam.
Újra rám nézett, elkapva tekintetét az útról.
– Csak nem sírsz?! – meredt rám.
– Nem! – ráztam a fejem, miközben ömlöttek a könnyeim.
– Nem? – mosolygott rám, aztán hirtelen elkapta a kormányt, és leállította az autót a mindenség közepén.

A mindenség közepén… Ami az enyém volt. Enyém volt a széltelen forróság, mely tarrá égette az út menti lugasokat. Az Olga-hegy, mely teteje szinte parázslott a kegyetlen napfény lángnyelve alatt. A békalencséssé rohadó tó, mely fullasztó életteret pangott lényeinek. Enyém volt az erdő, minden elszáradt levéllel, gyantát kínlódó bokraival.
A tölgysor, mely örökké bámulta a leégett ház közelében menthetetlenné vált társaikat. És a házrom, gyerekkorom sikolyaival, családom kísérteteivel.

– Hányni kell? – kérdezte, miután utánam sietett a szúró bogáncsoktól ragadó, szénaszerű fűbe.
– Jól vagyok – válaszoltam a távol felé.
Néhány lépést még beljebb lépett, aztán megállt, nekem háttal. Ahogy tekintetem szőke hajáról végigsiklott nyakán, fehér pólós vállain, szürke nadrágján, valamiért újra kitört rajtam a bőgés. Ijedten fordult meg.
– Mi van veled? – lépett hozzám.
– Nem tudom! Úgy szeretlek, és annyira utállak, amiért állandóan morogsz a körülöttem létező emberekre, és félek, hogy nem is szeretsz, mert én sem szeretném magamat, ha őrült lennék. Vagyis, gondolom, az vagyok.
Nevetett. Kedvesen, csillogón, ahogy régen szüntelenül, ám mostanában szinte soha.
– A hormonok, Norc! – simította meg a hasamat, aztán ujjait a derekamra tapasztotta.
– A hormonok miatt vagy elmebeteg őrült? Nem bírom már ezt az állandó gyanúsítgatást, tiszta őrület, hogy azt hiszed, meg foglak csalni, amikor terhes vagyok.
– És ha nem lennél…? – vigyorgott.
– Ghrrr – morogtam, és bokán akartam rúgni, de elugrott.
Utánairamodtam, mire gyorsabban, hátra-hátranézve eliszkolt előlem. Hangosan röhögött, én is, de egyszer csak a nevetésem újra bömbölésbe torkollt.
– Norc? – fordult meg, és visszasietett, együtt érző mosollyal az arcán.
– Hogy eshettem teherbe? És ha fiúk lesznek? Elvéreznek a szülés közben. Vagy én! Most már… Zsolti, ez itt most a vég kezdete? Ugye az? Én… Én orvos vagyok, és én tudom, hogy az. És bár ne lennék az! – ömlött belőlem a rettegés, mire átölelt, és lágyan ringatni kezdett.
– Amikor elsős medikus voltál, és bejöttél éjjel… – kezdte. – Az egyik éjjel, Norc, úgy véreztél, hogy el sem tudod hinni. Nem csak a méhedből ömlött, testszerte kapillárisok robbantak szét benned. Hosszú évekig azt hittem, hogy megerőszakoltak, csak nem voltál hajlandó elmondani.
– Még mindig azt hiszed? – szipogtam, és a sírás úgy állt el, mintha csapot zártak volna el bennem.
– Nem értem, mi van veled – húzott magához. – Néha spontán vérzel… – fogta meg csuklóimat, melyeken csuklószorítók takarták el az újra és újra vérezni kezdő sebeimet. – Legalábbis ezt mondod. De nem tudom, mit higgyek. Félek, hogy nem mered elmondani a teljes igazságot. Félek, hogy túlságosan orvos vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, nem bántanak, és nem bántod magad.
– Nem tudom, hogy lehetnénk együtt, Zsolti, ha nem hiszel nekem.
Megrázta a fejét, és ajkába harapott.
– Azt sem tudom, hogy tudsz szeretni, ha közben, valahol mélyen, félsz tőlem.
– Orvos vagyok. Magamtól is ugyanúgy félek – mosolyogtam el magam.
– Ez nem vigasztal – sóhajtotta.
– El fogsz hagyni, csak mert…
– Csak? – vágott közbe a homloka felé ugró szemöldökkel. – Viszolyogsz az orvos énemtől. Tudod, milyen rettentően hideg érzés ez nekem?
– Nem tehetek róla. Én… Én próbálkozom. Talán ezért lettem orvos. Hogy többé ne féljek.
– De nem nagyon megy, mi? – kérdezte, és arcát megint átlengte a szokásos komorság.

A pillantása alatt szakadozni kezdett a méhem. Iszonyú fájdalom hasított át, alig tudtam megkülönböztetni, hogy a testem, avagy a lelkem fáj-e így.

Hangos zene zúgott fel hirtelen a távolból. Zsolti az út felé fordította arcát, míg én továbbra is csak őt figyeltem. Az egész törzsem után, szerelmünk átoknyila a szívembe szúródott legmélyebben. Öklömet szegycsontomhoz illesztettem, és ujjaim úgy feszültek, ahogy kettőnket akartam egymáshoz láncolni.

Akkor újra visszafordította tekintetét rám. Hosszan nézett. Talán tanácstalanul, talán rádöbbenve, mennyire nem illettünk egymáshoz sohasem. Elemezve a kockázatot: mi fáj majd jobban, együtt, vagy külön? Nekünk soha sem ment. Egyik sem.

– Mondjál valamit. Most mondd ki te! – sírtam el magam ismét. Öleltük egymást, mégis elrendeltetetté vált köztünk a távolodás.
– Még adj egy kis időt – válaszolt halkan, felettem eltekintve.

Arcomat törölgetve léptem hátra tőle, be a tömegbe. Seal Kiss from a Rose-a az út mentén maradt, a kocsikból felénk sereglők pedig közénk léptek.
Elfordultam, nem akartam, hogy sírni lássanak. Megint. Mint mindig. Az út felé siettem, lehajtott fejjel, láthatatlanná válva. Aztán mégis hátrapillantottam, amikor feszült, elfojtott tónusú vita kezdődött.
Lépteim megtorpantak, megbotlottam Janiban, aki a többiektől lemaradva később ért csak oda. Egymásra néztünk. Röpke mosoly futott át könny áztatta arcomon, ahogy vigyorgott felém. Pink napszemüveg takarta szemeit, és a haját is hátratűrte egy másik.

– Mi ez? – zökkentett ki ismét a vita.
Hátranéztem. És ott volt mindenki, akit Zsolti nem bírt elviselni.
– Pöcsméregetés – közölte Jani, aztán odébb húzott. – Ne aggódj, elintézik maguk között.
A fejéről lehúzta a napszemüveget, és rátette az arcomra.
– Na, szebb így a világ, nem? – nevetett.
Én pedig azonnal leszedtem a fejemről.
– Te sem hiszel nekem, ugye? – kérdeztem, miközben a szemüveg szárát babráltam.
Kezét kezemre tette.
– És te? Te mit hiszel? – kérdezett halkan. Aztán ujja a homlokomra tévedt. – Olyan a hajvonalad, mintha rányomtak volna egy babérkoszorút.
– A főnök fejbe hajított egy csomó kórlappal, azelőtt meg rám szakadt a… A vécé zsinór… Persze, hogy tiszta seb a homlokom.
Aggódva nézett.
– És a foghúzás helye? Hogy alvadt be ilyen hamar? Én csak néhány nappal később néztem rá, de te is tudod, hogy… Olyan a nyálkahártyád, mintha semmi sem történt volna. Mintha hónapokkal később néztem volna meg, Norc! De a csuklóiddal mi van?
Fogta meg kezeimet, és benézett a szorító alá. Felszisszent, aztán a szemembe nézett.
– Varrhatjátok össze még százszor, ez most is olyan, mint ami tegnap sérült meg. Mi folyik itt?
– Azt hiszed, én teszem, ugye? – Testem reszketni kezdett a kétségbeesés súlya alatt.
– Te teszed? – kérdezett vissza.
– Nem! Értsd meg, hogy nem! – rivalltam, mire a tőlünk távolabbi, dühöngő tesztoszteronindulat abbamaradt. Csak az én hangom repesztette cserepesre az elszikkadt mezőt.
– Jó. Jó – húzott magához. – Akkor meg fog gyógyulni.

Zsolti puffogva sietett oda hozzánk.
– Ezt hogy engedhetted, Jay? – biccentett Barna felé. – Amúgy sem barizunk pszichomókusokkal, de tudod, hogy mennyire rühellem ezt a bájgúnárt!
Jani nagyot fújva csapott Zsolti vállára.
– Aztán mi bajod van vele, öcskös?
– Hát mi, hát mi – hüledezett, aztán rám nézett.
– Neked sincs minden rendben itt! – bökött Zsolti homlokához. – Együtt kéne működni doktor hálivúddal, nem gondolod?
– Mi? Mert? Mit tud, amit mi nem? – folytatta a zsörtölődést.
Jani rám nézett.
– Az Atyának mutattad már a sebeidet?
– Pszichiáter, pap? – vágott közbe Zsolti. – Jani, szellemírtókat ne keressünk? Vagy azt a kretén Dávidot, aki médiumnak képzeli magát. Na, már csak ő hiányozna!
Összerántottam a homlokomat.
– Szedjétek már össze magatokat! – szóltam rájuk. – Teljesen bele fogtok őrülni az én őrületembe. Orvosok vagytok, baszki. Mi jár a fejedben, Jay? – ráztam a fejem értetlenül.
– Stigmák.

Alig hallottam, mit mondott, mert az eget akkor átvéste a semmiből feldörrenő égzengés, ami megrezgette alattunk a talajt. Zsolti hallotta, mert röhögni kezdett. Anna felkapta Bencét, és hozzám rohant vele, ahogy Nándi és Tomi is. Ahol csak értek, reszketve ölelni kezdtek, és egymást próbálták átsikítani, de semmit sem értettem.

Jácint elhozta a fél kórházat, a legtöbb rezidenstársamat, nővért, hogy majd milyen jót bulizunk a tóparton, de akkor a cirka harminc ember futólépésben sietett el mellettem. Nem értettem, mit mondanak, miért, és hova futnak. Ferenc Atyát is csak akkor vettem észre, és Brigit is, akivel évek óta nem futottam már össze. Sorolták felém a szavakat, ijedt vonásokkal húztak el mellettünk. Ákos leszedte rólam a tesóinkat, és az autók felé igyekezett velük.

A távoli erdő égig érő lombjai mögül a sötétség kezdett közeledni.

– Mi a fasz? – bukott ki Zsoltiból, amikor az eget bámultuk.
– Húzzunk innen! – szólt Jani, és megragadta a karomat.
– Várjatok! Az mi? – mutattam az erdő felé.

A tengerkék eget lapszerint lepte el a szurokszerű, ragadós, éjfekete felhőtömeg. Sárgán cikázva valami kísérteties elektromossággal a közepén. A feketeség alatt az erdő szürkébe öltözött, a törzsek között fehér alakok bujkáltak.

– Dávidék lovai – morogta Zsolti.
Jani ujjai megreszkettek a karomon. Döbbenten fordítottam tekintetem arcára.
– Gyerünk! – ugrott felénk Zsolti, és megragadva a másik karomat, mi is rohanni kezdünk.

Csak egy pillanatra lestem hátra. Akkor a szívem majd’ kiugrott a torkomon, a ló sereg csupán néhány méternyire volt tőlünk.

Megbotlottam. Aztán a talaj az ég alá csúszott.
A horizont megfordult, EKG-görbe alakban ugrált és hajlott a tér. Előttem és mögöttem is tömör sötétség. Csak ölem alatt éreztem a villámgyors rezgéseket. Behunytam a szemem. Hátam mögött hűvös lélegzetet éreztem, karom körül merev szorítást.

Dávid! – a döbbenettől felpattant a szemem, és karomra néztem. De nem tartotta semmi! Az ég-világon semmi! Alattam hófehér ló, és mögöttem?

Zsoltiék rohantak utánam, egyre távolodva.

Zokogni kezdtem. Lehajoltam, és erősen átfogtam az állat nyakát. Émelyítő rózsaillatú volt. A nagy vágta közepette furcsállva bámultam hófehér szőrére. Hát, nem az volt rózsaillatú… A kastélykertbe csöppentünk. Vérzuhatag suhant mellettünk, mélybordó illattal. Ahogy lassult a telivér, úgy már ki tudtam venni az utat övező bokrok hatalmas, temérdek rózsafejeit.

Amikor megálltunk, még erősebben szorítottam a lovat. Testem minden porcikája úgy reszketett, hogy nem bírtam volna leugrani róla. Látóterembe göndörödő, fehér szőke hajamat, a fehér kavicsos utat, és a rózsabokrot bámultam. Még akkor is, amikor meztelen, kreolbőrű lábát pillantottam meg a lópata mellett.

– Dávid – suttogtam elsírva magam, még mindig mozdulatlanul.

Könnyek helyett vércseppek hulltak a hófehér kavicsokra.

Karja a homlokomhoz emelkedett, tenyerét hozzányomta. Akkor lassan felé fordítottam arcom.

– Te vagy az? – meredtem rá.
– Én – sóhajtotta.

A szeme ugyanolyan volt: gúnyos és fekete. Haja rövid copfba volt húzva, és ahogy leemelt a lóról, megdöbbentem, mennyire magas lett.

Előtte állva beszélni szerettem volna hozzá, hogy mennyire megváltozott, kisfiúból férfi lett, és meg sem ismertem volna, arcélei markánssá erősödtek, hangja méllyé, de ahogy cipőm talajt ért, óriási, éles görcs hasította a hasamat. Utánam nyúlt, és felkapott. Szemem újra lefelé, a hófehér kavicsokra meredt. Vércsíkot húzott velem végig, ahogy vitt.

– Dávid, kórházba kell vinned – nyekeregtem.
– Már késő – válaszolta.
– De a babák…
– Elvetélsz, Norci. Éppen elvetélsz… – súgta.

Beljebb még dúsabb csokrokba burjánzottak a rózsák. Illatuktól vérvörössé vált a levegő.

– Zsolti mindjárt itt lesz – hörögtem a nyakába.
– Nem számít, nem segíthet. A babáid meg fognak halni.
– Ne… – zokogtam a rettenetes görcs közepébe.

És ő csak vitt és vitt, míg a rózsalugasok addig szorították utunkat, hogy mindkettőnk bőrét felkarcolták. A legmélyebb hasadás után leguggolt velem. Óvatosan letett a kőre. Görcscsillapítóan langyos volt. A hajamat néztem, ahogy a szivárgó vértócsa testem alatt egészen vörössé áztatja. Aztán újra felemelt. Karja hónaljam alá feszült, és az ég felé tartott. Hajamból arcára hullt a vér. Aztán teste elé engedett.
A víz egyszerre lett éles rózsaszín.

– Ne tegyél le! – reszkettem a karjában. – Nem tudok úszni, megfulladok.
– Ne félj! Ez rózsavíz. Szentelt.

Lassan elengedett, de hagyta, hogy én testébe kapaszkodjak. Lemerült velem. A víz vörösen fátyolozódott tekintetünk között. A bugyogó sikolyom nyomán még több vér kavarodott. Egyik kezével felhúzott, és hátamat magához szorította.

– Félek, félek! – zokogtam a nyakába.
– Már vége – válaszolta, és éreztem, ahogy combom közé nyúl, ujjai belém nyomódnak, és erőteljesen kiránt belőlem valamit.

Ujjait aztán halántékomra szorította, arcomat a tekintetébe tapasztotta.
– Nézz rám, nézz rám! – reszketett meg a hangja.
Vért könnyezve bólintottam.
Akkor kezével újra odanyújt. A sikolyom megrengette a felénk nyújtózó rózsaindákat, vállam körül sodródó vízbe könnyezték édes szirmaikat.
– Bújj ide – nyomta tarkóm vállához.

Egyszer csak újra felemelt, és rátett a medence szélére.
– Nyisd ki a szemed.
– Nem – zokogtam.
Elengedett és kiugrott mellém. Felhúzott, és tettünk néhány lépést.
– Meg kell nézned őket – suttogta az arcomba.
Kinyitottam a szemem. Megragadta az arcom, és fekete pupilláját sárgán rám villantotta.
– Nézd! – Fejem oldalra fordította.
– Azok kik? – döbbentem a távolra.

Az ezer köbméteres medence vérfekete vize, a távolba áramolva csupán halvány rózsaszín volt, aztán szinte ezüst. Két fényalak sétált onnan, a víz felszínén mozdulatlanul úszó babák felé.

– Angyalok – válaszolta Dávid.
– Ádám és Tamás – ismertem fel őket, aztán Dávidra néztem.
Mosolygott.
– A mennybe viszik az angyalaidat.

A kórházban ébredtem. A szoba üres volt. Még infúziós állvány sem állt az ágyam mellett. Felugrottam, és körbenéztem még egyszer. Az éjjeliszekrényen egy hatalmas, sötétbordó rózsacsokor illatozott. Akkor mellkason vágott méhem üressége. Az ágy másik felén egy széken, tiszta ruhák hevertek. Öltözni kezdtem. A ruhák közül a talajra zuhant a telefonom. Vadul nyomkodni kezdtem, Dávid nevét keresve a nem fogadott hívások és sms-ek között. Az utóbbit találtam tőle. Idegesen nyomtam rá az üzenetre:

„A mennybe viszik az angyalaidat.”

Leejtettem a telefont, amikor az ajtó óvatosan nyílni kezdett. Enikő volt az. Hatalmas fehér, nyári ruháján apró rózsafejek pöttyöződtek. Rádermedtem, majd a csokor felé siettem, és vázástól kihajítottam az ablakon. A földet érés várt csattanása helyett emberi kiáltás hallatszott…

Latest posts by Mona (see all)




  • 2 hozzászólás ehhez: Nora 49.

    Szólj hozzá!