Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Nora 50.

Bűnösnek éreztem magam, amióta csak az eszemet tudom. Mert végül is, itt volt ez a gyönyörű balerina, az anyám. Magas, légies alakjával, tekintélyt parancsoló mozgásával, a család hamisítatlan gyöngyszemeként élt, és járta a világot. Éles eszű és kivételes tehetség volt az élet minden területén. Mindent megtanult, amit a család horribilis elvárásai csak megkívántak. Keménnyé vált, mert annak nevelték. Ő csak hű volt. Nem bűnös.
Egyetemeket végzett el, művészeteket gyakorolt, a világ összes könyvét ismerte, és mindeközben még jótékonykodott is, ahogy ez a kiválóság a család összes tagjára jellemző volt. Részt vett abban, amire a család emberöltők óta készült. Beteljesített.
Sokszor képzeltem bele magam az ő életébe. Hiszen, nem lehetett sok különbség az én anyám, és az ő anyja természete között. Akár én is lehettem volna ő. Így akár ő is gyűlölhetett mindent, amit napról napra tennie kellett. Talán ő is motorozni szeretett volna a végtelenül unalmas hangversenyek közepette, talán mezítláb, melltartó és bugyi nélkül lovagolt volna szabadon, ahelyett a rengeteg magassarkús, passzos ruhás traccs partik helyett. Nem tudom, nem ismertem őt.
A kényszerházasságban gyönyörű és tehetséges fiút szült. Minden tökéletesnek bizonyult. Talán a boldogságot is megtapasztalhatta Tamás mellett, és láthatta volna ennek emlékét a szememen át. Talán nem is az volt a legnagyobb baj, hogy teherbe esett a szerelmétől. Talán csak az, hogy akárhogy próbálkozott betörnie engem, mindvégig sejtette, hogy én majd mindent elszúrok. A család évszázados kemény munkáját.
Hát, így is lett. Sosem értem fel hozzá. Nem voltam olyan szép, bátor és elhivatott. Valami romlottsággal születhettem, hogy a gyilkosságokat nem voltam képes a család szent könyvelésének betudni. A világ engem ünnepelt, de a Romanov-vért nem folyathattam ki magamból sohasem, akármennyiszer is próbáltam.

Örök bűntudat, örök kárhozat. Beleszerettem egy őrbe. El tudom képzelni, milyen érzés lehetett Ruszlana-nak. Elárultam az anyámat, ellenszegültem, még meg is pofoztam egyszer. Egy Romanov hercegnőt, csak azért, hogy a világon vége legyen az irtásnak. És ha nekik volt igazuk? Miért gondoltam azt, hogy követni a szívem parancsait, szeretni az embereket a járható, jó út? Miért gondoltam, hogy én jobban tudok mindent, mint a családom. Kudarcot vallottam úgy, hogy sosem próbáltam megérteni a családom válaszait.

Engem folyton a nyomorultság vezérelt. A verések emléke. Rettegés mindentől és mindenkitől. Ezt akartam megállítani azzal, hogy lezárom a Romanov-dinasztiát. Ám egyáltalán nem igazolódott be a tény, hogy jó úton jártam-e. Beteg voltam, egyre betegebb. Hiába szerettem szívem legmélyebb valójával, nehéz volt elviselni, hogy engem szerethetnek. Elvesztettem a bátyámat, apámat, és akkor a gyermekeimet. És ezzel nem csak az én temetőm növekedett, belekevertem a nyomorúságomba Zsoltit is. Az ő gyerekeit gyilkoltam meg.

Gyilkos voltam, és mindig is az leszek. Még a szeretetem is öl, írhatok alá ezer békenyilatkozatot, és rakhatok össze sebesült emberek ezreit. Talán ez nem csupán vér. Romanov-átok. Talán az egész család el volt átkozva, de amiben jobban hittem, az az volt, hogy az én születésem hozta a világra az igazi borzalmak sorát.

Zsoltit valóban megcsaltam Barnával – persze, fizikailag nem, csak mindennél jobban vágytam egy külsősre, akihez hozzávághatom az életgyűlöletemet anélkül, hogy megsértődne. Muszáj volt beszélnem valakivel. Vele. És mivel a főnök idegösszeomlása után Zsolti lett a főorvos, nem hogy továbbra is kötelezett volna a pszichiáterhez járásra, totálisan megtiltotta, hogy belépjek oda. Persze, hogy lebuktam. Tizenöt éves korom óta le sem vette rólam a szemét.

A hideg és a meleg egyszerre ütötte ki a testem, amikor kilépve a pszichiátria épületéből, Zsoltival találtam szembe magam. Az apró, díszszökőkút mellett cigizett, nekem háttal. Már alkonyodott, azon a forró, szeptember végi estén, a levegő narancssárgán vibrált felettem.

Egy pillanatra hátranézett, majd ismét elfordult. Tudtam, hogy vége. Már a vetélés másnapján tudtam, hogy a mi se-veled-se-nélküled kapcsolatunk ilyen drámát nem fog kibírni. De akkor még nem mondtuk ki. Nem ez volt, amire Zsolti várt. Talán pontosan egy ilyen alkalomra, hogy bizton hihesse, megcsaltam őt.

Zöldben volt, rajtam meg csak azért volt fehér köpeny, hogy ne fázzak pólóban. A főnök eltűnése után végre rá tudtam bírni az osztályunkat, hogy hagyjuk a rettegést keltő orvosi ruhákat, és öltözzünk mi is emberien. A szokás úgy terjedt szét az egész kórházban, mint a futótűz. Persze a műtő más volt. A nagy műtőkben kéket, a kicsikben zöldet kellett viselni, de az SB lehetett bármilyen színű, hála Zsolti rábólintásának.

Megvártam, míg elszívta. Nem siette el. Miután a földre dobta a csikket, még hosszú percekig taposta, kinyomva a papírból az utolsó dohányszemet is. Kitrancsírozta. Majd rágörgetett egy követ, és azzal is passzírozgatta. Aztán felsóhajtott, és ráült a szökőkút szélére. Elé lépdeltem.

– Végeztél? – kérdezte végül a betont bámulva.
– Még a posztoposok – válaszoltam bizonytalanul, nem tudtam, mire utal, vagy nem utal…
Rám nézett.
– Peti megcsinálta – mondta.
– Direkt mondtam neki, hogy nélkülem ne menjen végig rajtuk – hőzöngtem, mire közbe vágott.
– Én kértem meg rá. Ő a rezidensed, az ő dolga.
– Nem vagyok még szakorvos, még tanulnom kell az betegektől.
– A betegektől?! – kérdezett vissza furcsállva. – Mármint a betegekről?
– Hát… – akadt meg torkomon a szó. – Ők tudják elmondani, mit éreznek…
– Ja. Fáj. És ennek öt szinonimája. Persze, hogy fáj. De ez minket nem érdekel, Norc. Minket a láz érdekel, az életparaméterek, a pisi, a kaki… Ezt mind el tudod olvasni a lázlapról. Már nem csak a rezidensek munkáját akarod, hanem a nővérekét is?
Nem válaszoltam. Most már nem csak a szakorvos-főnököm volt, hanem a főorvosom is. Tekintete újra lefelé süllyedt.

Hirtelen vette kezébe az enyémeket, és felugrott. A szemembe nézett, aztán a csuklóimra.
– Megint…? – dünnyögte maga elé, aztán egy mozdulattal rántotta le mindkét csuklómról a pántot.
Szivárgott a vér. Kis vénás, hajszáleres vérzés – elemeztem automatikusan. Piros, mint a meggyízű málnaszörp – már ha van ilyen egyáltalán…
– Húzd vissza, és varrjuk össze – mondta, miközben a kezembe nyomta a lila foltos sötétkék szorítókat.
– Megkérdezzem, hogy történt-e velük valami, vagy… Felesleges? – kérdezte, miközben elindultunk.
– Felesleges – sóhajtottam. – Semmi sem történt a világon.
Összenéztünk.
– Barna mit gondol? – kérdezte nyikorgó hangon.
Megtorpantam, és elé léptem.
– Ne haragudj, tudom…
– Szóval ő mit gondol? – vágott közbe, közel lépve hozzám.
– Ő látta, Zsolti! A szeme láttára kezdett vérezni.
Nyaka egy pillanatra megfeszült. Talán akkor kezdett hinni nekem, talán Barnára volt megint féltékeny, hogy nem ő láthatta a lehetetlent saját szemével.
– És mit gondol? – ismételte halkan.
– Te mit gondolsz? – kérdeztem vissza. Sértődött grimaszt vágott, így azonnal folytattam. – Na, tényleg, Zsolti. Mint az orvosom… Mondd el, te mit gondolsz!
Mélyen az ajkába harapott. Szemem elfehéredő ajakpírjára tapadt.
– Te jobb vagy diagnosztikában! Te mit gondolsz? – kérdezett végül.
– Egy éve vagyok orvos. Te? Tíz?
Megrázta a fejét.
– Jácint tizenöt éve az, és hét éve vámpírkodik, mégis értetlenül vakarja a fejét.
– Vámpír? – nevettem el magam. – Mármint, hogy hematológus?
Bólintott.
– Hasfelmetsző Jack-nek hív, valamivel vissza kellett vágnom – mosolygott.
– Engem hogy hívtok?
– Tudod, nem?
– Tudom, és utálom – morogtam.
– Angyalka! – nevetett, aztán az ölelésébe húzott. – Kíméld a bokám, légyszi! – súgta a hajamba. Aztán elengedett. Ujjaival copfba húzta a hajam.
– Szerinte anorexiás vagy – Tekintete hajamról a szemembe csúszott. – Jácint kreacionista. Ő abban hisz, hogy egy nyomelem vagy vitamin elégtelen bevitele csinálja benned az alvadásos hullámokat. Mindent vagy semmit… Szerinte minden apró kis molekula befolyásolja. És te nem eszel eleget ahhoz, hogy minden meglegyen a rendszerhez.
– Az mi? – kérdeztem vissza.
– Vártam, hogy megcáfold – rémült meg. – Ugye nincs bajod a kajálással? – meredt rám.

– Négy napja nem evett.
Megugrottunk a mellettünk szóló hangtól. Mielőtt ránéztem volna, már tudtam. Tömény rózsaillat. Mire felé fordítottam a fejem, Zsolti már neki esett.
– A kibaszott lovad ölte meg a gyerekeimet! – ordított rá.
Dávid karjaival védve arcát egyáltalán nem állt ellen Zsolti rángatásának. Kettőjük közé ugrottam, akkor Zsolti azonnal lehűtötte erejét, és tobzódva hátralépett.
– Ha Norci nem lesz a közelben, megöllek, te fasz! Esküszöm, hogy kibelezlek! – zihálta.
– Zsolti – vontam magamra tekintetét. – Ne felejtsd el, hogy ki vagy – suttogtam felé bólintva.
Idegesen szipogott, aztán még egy lépést tett tőlünk, és rágyújtott.

– Hogy vagy? – suttogta a nyakamba.
Behunyt szemem mérhetetlen bánattól könnyezett. Mindennél jobban szerettem volna megölelni Dávidot, de Zsolti fékezhetetlenné vált volna.
Oldalra döntöttem a fejem, és bőröm minden sejtjével igyekeztem magamba szívni hűvös rózsaillatú lehelletét. Lopva megsimította az ujjam, a tenyérpárnám, aztán az alkarom. Kinyitottam a szemem, feszülten fordultam felé, miután láttam, hogy Zsolti igyekszik messzebb keveredni tőlünk.

Nos, hogy vagy?
Akkor testem minden porcikája összerezzent. A hangját hallottam ajka mozgása nélkül. Szám már nyílt volna, de akkor lopva újra megérintette ujjaim.
Ne beszélj, tudom, hogy fáj. Hangok nélkül is hallak.
Megszakad a szívem ettől a fájdalmas rózsaillattól. Epilepsziás vagyok? – beszélt felé a szemem.
Csak az ő fájdalmát érzed. Az ő fájdalma pedig a legmélyebb keserűség a világon. Annyira szívszakajtó, hogy édesnek érzed.
– Ki az az ő? – suttogtam.
– Csss… Hallak hangok nélkül is – tátogta lágyan elmosolyodva.
De hogy? Azt hiszem, szívrohamom lesz, megszakad a szívem, Dávid – beszéltem hozzá szavak nélkül, gondolatban.

– Na, ebből elég – lépett hozzánk Zsolti. – Mi folyik itt? Mit bámuljátok egymást? – hörgött ránk.
– Az arc- és állcsont sebészet részlegen van kiírva a neved, mint főorvos – közölte Dávid.
– Mintha bármit számítana – morogta Zsolti. – Amilyen kevesen vagyunk, itt mindenki mindent műt. De… – rázta meg a fejét. – Mit akarsz? – villant rá.

Dávid a saját arcához emelte a kezét, és fülcimpája elé nyomta.
– Ez mi? – kérdezte. Zsolti jobbra döntötte a fejét.
– A rágóízület.
Dávid bólintott, Zsolti feszülten szusszant.
– Mi bajod van a rágóízületeddel? – lágyult el a hangja.
– Nekem semmi, de Norci azért nem eszik.

Honnan tudod? – meredtem rá szavak nélkül, és a döbbenet sírásba kergetett.
A véred a kezemhez tapadt – mosolyodott el.

– Ez igaz, Norc? – dörrent rám. Megrezzentem. És mivel nem tagadtam, ezért újra Dávidnak esett.
– Te honnan tudod, mi van köztetek? – kiabálta.
– És köztetek mi van? – lapította el Dávid fekete szemeit. – Hogy lehet, hogy nem vetted észre? A te szakmád. A te menyasszonyod…

És akkor újra le kellett szednem Dávidról. Szeme villámokat szórt felém, amikor végre hátralépett.
– Közben meg el is vérzel – sziszegte.
– Már nem vérzik – suttogtam, de szavaim már nem jutottak el hozzá. Sietni kezdett a sebészeti tömb felé. Még visszaszólt.
– Húsz másodperced van, kiküldök érted egy hordágyat!

Rémülten fordultam vissza Dávid felé.
– Ne haragudj, hogy fejbe dobtalak a vázával – hadartam.
Apró fintorral az arcán csóválta a fejét.
– A húsz másodpercet ne erre pazarold – szólt.
– Mi ez a virágillat, te is érzed? Honnan jön? – kérdeztem.
– Én nem tudtam, Norci – szavai a földre pottyantak, majd rám nézett, és folytatta -, hogy nem vagy megkeresztelve! – Fekete tekintete választ várt.
– És ez éri meg a húsz másodpercet?! – vontam össze szemöldököm. – Inkább azt mondd el, hogy mi baj van velem! Miért hal meg mindenki? Körülöttem… – Szemem a földre süllyesztettem. – És bennem. Mondd el, mi vagyok! – léptem közel hozzá. – A halál, ugye? Az antikrisztus? – Tekintetem reszketett közeledő arca felé.
– Már mondtam. Már mindent elmondtam, csak nem álltál még készen – bólintott felém. – Menned kell! – biccentett a távolba.
Fejem elrántottam, Zsolti tényleg kiküldte értem a beteghordókat! Megragadtam Dávid kezét, és magam után húzva, megkerültem vele a pszichiátria épületét.
– Nem emlékszem, annyi szarságot hordtál össze! Azt hittem, őrült vagy! – zakatolta tüdőm a szavakat. – Erre kiderül, hogy én vagyok az.
Amikor el akartam engedni a kezét, utánanyúlt, és megszorította.
– Emlékszel, mit mondtam a balettévzáród után?
Szemforgatva ráztam a fejem.
– Miután Ádi meghalt? A kórházban, amikor az Atya bent feküdt?!
– Norci! – dörrent fel mögöttem az egyik beteghordó hangja.
Az iskolafogászaton? – kérdezte hangok nélkül.
– A főorvos úr azt mondta, azonnal vigyünk be – morogta a másik. Fintorogva néztem felé, majd újra Dávidra.
Semmire sem emlékszem, az egy másik élet volt – válaszoltam hangok nélkül.
– Angyalka! – kérlelt a srác.
– Ha még egyszer így szólítasz, letépem a micsodádat! – fordultam felé.
„Pedig ezt mondtam. Angyal vagy.”

Hallottam Dávid hangját, aztán eszembe is jutott… De mire visszafordultam, szőrén-szálán eltűnt. Döbbenten bámultam az előttem lévő ürességbe, és a ténybe, hogy Dáviddal együtt a rózsaillat is köddé vált… Arra eszméltem fel, hogy az egyikük a csuklómhoz nyúl. Ránéztem, ahogy óvatos mozdulattal lehúzza a pántot. Tényleg nem vérzett. Mielőtt betekerte volna gézzel, furcsállva forgatta a kezem.

– Na, ezt meg hogy csináltad? Olyan, mintha…
És akkor odalépett a másikuk is, aki befejezte a mondatot.
– Mintha egy óriási rozsdás szögbe estél volna.
Mindketten kérdőn néztek rám.
– Igen, pont ez történt! Beleestem egy óriási rozsdás szögbe – bólogattam szorgalmasan.
– De hol? – néztek körül.
– Higgyétek el – nyeltem egyet – , ha a földön egyetlen gödör lenne, én abba is belebotlanék, szilánkosra törve a bokámat, másnap pedig a másikat – mosolyogtam értetlen tekintetük felé.

És akkor bevillant a városi könyvtár vörös szőnyeges emelete, ahol Dávid rótta rám ugyanezeket a szavakat sok-sok évvel ezelőtt. Lázas voltam, és egyszer csak megéreztem, hogy most is az vagyok…
Szerencsére nem firtatták, visszasiettünk a sebészetre. Az úton, életemben először rádöbbentem a fehér köpeny egyetlen hasznára – elrejthettem benne a kezeimet. Belépve az épületbe pedig azonnal az öltözőbe rohantam, hogy tiszta szorítókat húzzak a gézfedés helyett, nem hiányzott volna a pletykaáradat, hogy megint felvágtam az ereimet. Bár abban sem voltam biztos, hogy valaha is én tettem volna – kivéve, amikor tizenhét évesen csuklón szúrtam magam Ádi kocsijának kulcsával -, Tamás halála után hónapok estek ki a memóriámból.

Gondolataim úgy kavarogtak, ahogy néhány perccel korábban az émelyítő rózsaillat-forgatag. Mozdulataim remegtek, ahogy belesüllyedtem lelkivilágom rémképeibe. Kamaszéveim gyomorszorongató emléke úgy húzott mélyre, hogy nem is vettem észre Petit a hátam mögött.
– Júj! – Peti hangja.
Fejem rémülten fordítottam hangja felé. Teljesen kiestem a főnök szerepből, Dávid megjelenésével egyszerre csúsztam regresszióba – újra tizenhét évessé válva.
– Nagyon mély! – döbbent tekintete aggódva szemlélt. – Mi történt?
– Óriás rozsdás szög – vágtam rá reszkető hangon. És akkor egy percre hatalmába kerített az a kényszerképzet, hogy mégiscsak én tettem, és teszem állandóan, csak nem emlékszem. Ahogyan azokra a hónapokra sem…
Természetesen kinevetett.
– Teljesen fel kéne tárni – komolyodott vissza. – Te, Norci! – És akkor megfogta a kezem, és megfordította.

Na, hiába voltam másodéves sebész rezidens, hiába állt mögöttem förtelmesebbnél undorítóbb sebesülések ezrede, pontosan úgy fordult fel a gyomrom a látványtól, mint kiskoromban minden egyes apró horzsolástól. A csuklóm – és mindkettő – átlyukadt. Orvosként pedig pontosan tudtam, ez mit jelent. Terjedést. A seb nem gyógyul, a szövetelhalás megállíthatatlan.

Csak akkor vette észre, hogy a másik csuklómat is kötés fedi.
– Mondd el! – szólalt meg, aztán egyből kérdezett: – Iszonyúan fáj, nem? Mi ez az egész? Egyáltalán hogy mosakodtál be ma… Ezekkel?
– Még nem volt ilyen – nyekeregtem, de persze ezt nem hihette el egy másik sebész.
– Gondolom – szusszant rosszindulatúan -, Zsolti úgy varrta össze, hogy nem nézett elég mélyre…
– Inkább ne gondolkodj – vágtam egy grimaszt, és igyekeztem otthagyni minél hamarabb.
– Várj, hadd nézzem meg én!

Zsolti berontott, és úgy nézett egyikünkről a másikunkra, mintha épp aktuson kapott volna minket. Nem hibáztatom, aznap rettenetesen kihúztam már a gyufát.
– Mit akarsz megnézni? – dörrent Petire, és mellém lépett. – Ez a test – kezdte, vállamhoz szorítva az ujját. – Az én kezem műve. És nem, nem csak azért, mert kihúztam az egyik fogát, ahogy te csak egy szájsebésznek nézel… A munkám, a varrataim hege minden szervén ott van.

Ujja a kulcscsontom alá süllyedt.
– A truncus brachiocephalicus bal oldali subclavia rendszere – mondta, és ujja a mellkasomra bökött -, pleura, a tüdő jobb, középső lobusa az artéria, véna és bronchus principálisokkal – sorolta, aztán szigorúan rám nézett. – A bronchoscopiát is én csináltam, amikor tizenöt volt. Azok a szerencsétlen pulmonológusok képtelenek voltak megtalálni, hol vérzik. Pedig akkor még csak medikus voltam.
Tartott néhány másodperc szünetet, aztán folytatta.
– A pericardium – szúrt ujjával a szívem fölé, majd a hasamra -, a hashártya omentum minus és majus-a, és szinte minden savós hártyán ott az ujjlenyomatom.
Aztán lejjebb, a derekamhoz nyúlt.
– Én vettem ki az egyik veséjét, mikor kinyírta az SL…
– Elég! – kiáltottam fel. – Elég…
Rám nézett, és még halkan hozzátette.
– És az appendix.

Egymást néztük, és hiába voltam sebész, múltunk kórházi eseményei ugyanúgy megrettentettek, mint akkor. Előbb műtött meg, minthogy szeretkezett volna velem. Többször, mint ahányszor moziba mentünk. Több vér tapadt a kezeihez, mint ahány ajándék virágszál.

– Szóval ő a szakmai csúcsod – szólalt meg végül Peti. – A sebész-teremtményed, akit egyre többször megcsonkolhatsz… Pedig elég lett volna annyi, hogy ha azt mondod: szereted. Hogy ő életed szerelme, ezért nem nyúlhat más hozzá. De te azt nem akarod, hogy a műalkotásodba valaki más nyúljon bele…

Hasadtak szavai kettőnk közé. És tudtam, hogy most majd Petiről is le kell szednem.
Nagy hévvel lépett oda hozzá, és valamit a fülébe suttogott. Aztán vissza felém, kézen fogott, és maga után húzott. Mielőtt kiléptünk a folyosóra, még visszafordult.
– Tőle fogod megtanulni a szakmát – közölte Petivel. – Azt, hogy ezt megteheted, nekem köszönheted. Hogy életben van! És minden, amit ő tud, azt tőlem tanulta.
– Jó, és te kitől tanultad? A megbuggyant exfőnöktől?
Zsolti ajkába harapott.
– A harcmezőn.

És akkor végre sikerült tekintélyt követelnie magának. Peti tekintete szilánkosra tört, arcát a padlóra lapította. Zsolti egy bólintással nyugtázta hatásos nevelését. Aztán kiléptünk az öltözőből.

A kis lépcső előtt megtorpantam.
– Fel kell mennem az osztályra – mondtam.
– Már alszanak – sóhajtotta.
– Akkor csak aláírom a kórlapokat.
– Holnap is aláírhatod, látnom kell a csuklóidat, minél hamarabb!
– Ja – fintorogtam. – Gondoltam, hogy nem a ruhát akarod letépni rólam ilyen akutan…
– Szarul jött ki – bólintott. – De a főorvosa vagyok, és véget kellett vetnem annak, hogy csak egy foghúzgálónak néz.
– Szeretsz fogakat húzgálni – rántottam meg a vállam.
– Hát, az övét tényleg élvezném – morogta.
Ránevettem. Komor tekintete mosolygós csillogóvá vált, aztán a folyosófalhoz tolt. Kezét az arcomhoz simította, mélyen a szemembe nézett, végül megszólalt:

– Igazad van. Mindennél sürgősebb, hogy letépjem a ruhádat, és magam alá fektesselek.
De nem ezt mondta. Ez csak valami csöpögős, romantikus lányregényben történhetett volna így…

– Az articulatioddal* tényleg baj van?
Csalódottam fújtam egyet, és elfordultam tőle, hogy felmenjek a betegeimhez. Követett.
– Legalább a faktort hadd adjam be, elvérzel, baszus! – szólt utánam.
– Mondtam, hogy már nem vérzik… – vetettem át vállam fölött a szavakat.
– Olyan nincs! – vágta rá.
– Ne kezd el százhuszonnyolcadszorra is, légy szíves!
Amint felértünk, Andival kellett szembesülnünk.

Andi… A csillogó gesztenyebarna hajú, bombázó szakápolónő, aki előttem Zsolti barátnője volt. Totálisan előttem, közvetlenül a legelső csókunk előtt. Bár biztos vagyok abban, hogy az öt évnyi különlétünk alatt is kavartak, mert akkoriban elviselhetően viselkedett velem, de mostanában…
Épp hogy vissza nem lökött a lépcsőn.

– Szépen megfordulsz, és letiplizel oda, ahonnan jöttél – sziszegett felém. Nyelt egyet, amikor meglátta Zsoltit is, de ettől még nem fogta visszább magát. – Nem engedlek ide, nem hagyom, hogy felébreszd őket! – villogott a hosszú szempillás szeme.
– Ígérem, nem – sóhajtottam. – De meg akarom nézni a kórlapokat – közöltem.

Zsolti odébb húzódott, egészen az ablakhoz, és onnan figyelt minket.

– Mindenki stabil – vágta rá. – Egyébként meg a rezidensed már aláírt mindent.
Mélyre lélegeztem a levegőt, és folytattam.
– Ha nem tűnt volna még fel, engem több infó szokott érdekelni, mint hogy mindenki stabil! És azt is tudhatnád, hogy még nincs itt Peti elég ideje ahhoz, hogy rábíznám a betegeimet – emeltem a hangerőmön, majd kikerültem őt.
– Ha felébrednek, Norci! – fröcsögte utánam. – Ha nekem áthányják miattad az éjszakát, vagy jajgatnak a végtelenségig, én esküszöm, kirángatlak az ágyadból!
Visszafordultam.
– Basztattalak valaha ilyenért, Andi?! Imádok az éjszaka közepén motorral száguldozni.
Erre már nem tudott mit mondani. Engedett görcsbe feszült, napbarnított testén, tekintete kérdőn Zsolti felé billent.
De semmit sem szólt, csak vállát rángatva fintorgott.

Kihasználva összepillantásukat, belopóztam az első kórterembe. Húsz szoba, hetvenhét beteg – persze nem mind az enyém, de ki kellett mazsoláznom a sajátjaimat. Szerencsére mindig emlékeztem, ki melyik szobába, melyik ágyra került.
Minden rendben ment. Kórlapok leakasztása, kiosonás, átnyálazás, visszaosonás, következő szoba. Kórlapok leakasztása, kiosonás, átnézés… És szerencsére akkor Andi összekapta magát, kivette kezeimből a kemény fedeles laphalmazokat megígérve, hogy a hajnali első lázmérésnél visszaakasztja azokat.
Az utolsó szoba utolsó betegénél tartottam. Ahogy az ágyához értem, fény gyúlt a falnál. Rémülten néztünk egymásra az idős úrral.

– Angyal vagy? – kérdezte végül.

Elkapva pillantásomat, körbefuttattam a szobán. Még három ágy volt az övén kívül, még mindenki aludt, de nem szívesen kockáztattam volna Andi rikácsolását – főként azért, mert akkor biztos, hogy a többi szoba is felriad, sőt… A kórház többi osztályának megannyi betege is.

– Csss! A sebész vagyok, aki reggel megműtötte. Minden rendben van, aludjon csak tovább! – suttogtam, leakasztva a kórlapját.
– Várjon! – suttogott ő is. – Magácskának van rózsaillata? – kérdezte.

Megdöbbentem. Orromhoz emeltem köpenyem vállát, és megszagoltam. Nekem ugyan nem volt rózsaillatom… A negyvennyolc órás dezodor illata már rég elszállt, maga után hagyva valami gyanús, izzadsággal keveredő, kórházi fertőtlenítő szagot.
Így aztán aggódva léptem az ágya mellé.
– Jól van? – kérdeztem, és kutatni kezdtem magamon fonendoszkóp után, de eszembe jutott, hogy azt a szekrényemben hagytam.
– Jól-jól! – legyintett a férfi. – Egy kicsit húz az oldalam, de katonadolog.
Kezemet a homlokára tettem. Szipogni kezdett.
– De-de! Magácskának van ilyen rózsaillata! Isteni finom! – vigyorgott rám csillogó szemekkel. Én pedig arra gondoltam, hogy még az éjszaka elpatkol itt nekem…
– Gárdonyi úr, ez itt nem a katonaság, nyugodtan tessék zaklatni minket fájdalomcsillapítóért, ott a gomb, az ágy fölött – suttogtam, aztán kitakartam. – Megnézem a sebet, jó?
Fejem az ajtó felé döbbent, amikor nyílni hallottam. Zsolti kukucskált be.
– Add oda a fonidat! – suttogtam felé.
– Mit? – lépett beljebb. – Nem hallottam!
– Á, Isten hercege! – szólt Gárdonyi Úr Zsolti felé. Akkor aggodalmam tovább növekedett.
– Css! – susogtam rá, aztán Zsolti felé fordultam. – Fonendoszkóp! Add a tiédet!
Zsolti kikerekedett szemekkel nézett a bácsira, tétován a nyakához nyúlt, majd a válla felé nézett, de nála sem volt.
– Hozok egyet!
A seb rendben volt. A kórlapot a halvány fény felé fordítottam, de azon is mindent rendben találtam.
– Az egész mennyország megjelenik a mai éjjelen? – mosolygott felém a bácsi.
Zsolti egy pink fonendoszkóppal lábujjhegyezett be. Andié volt. Fintorogva vettem el a kezéből, és meghallgattam a bácsi mellkasát.
– Ön az arkangyalok vezére, nemdebár? Isten és a fény hercege?
– Igen – bólintott Zsolti.
Kerek szemmel döbbentem felé, miközben hallgatóztam. Ajakbiggyesztve vonta meg a vállát. Szemlesütve tekertem felé a fejem.
– Meséljenek egy kicsit a mennyről! – kérte a bácsi, mikor végeztem.
– Talán holnap – suttogta Zsolti. – A folyosón Lucifer nővérke várakozik, és menten ránk szabadítja a poklot, ha nem hagyjuk magát aludni!
Erőteljesen oldalba löktem.
– Kifelé! – sziszegtem rá, mire csak tétován toporgott.
– Mi van, rá is féltékeny vagy? – meredtem rá.
Vágott egy grimaszt, aztán elindult.
– Húsz másodperced van! – súgta a nyakamba, aztán kiment.
– Olga! – szólalt meg hirtelen a bácsi. – Olija! Most már megismerlek! Minden életben annyira más vagy!
– Ádám… – vágott mellkason hirtelen a bátyám emléke…
A bácsi megragadta a kezem.
– Olvasd el a búcsúleveleket! Neked írták, miért nem olvasod el?
– Ismerjük egymást? – tértem vissza a valóságba.
– Maradjon még egy kicsit! – tért vissza ő is. – Meséljen a mennyről! Kérem, doktornő!
Egy ideig csak bámultam, aztán elmosolyodva bólintottam. Kezem a homlokára tettem, és finoman a párnára nyomtam.
– Hunyja be a szemét – sóhajtottam. Néhány másodpercig figyeltem feszülten mocorgó arcvonásait, aztán én is behunytam a szemem.

– Örök nyár… És egy hatalmas kert… Az ég úgy ragyog, akárha zafír kövekkel lenne kirakva. Széles ösvények, és rózsák… Rengeteg, hófehér rózsabokor.

– Bordó! Mint a vér, olyan bordó – szólt közbe a bácsi.
– Jó, bordó…
– És nem ösvények, hanem egy óriási medence.

Rémülten nyitottam rá a szememet. Ajkamat összeszorítva buggyantak ki a könnyeim, miközben csak beszélt és beszélt.

– Négy oldalról vezetnek lépcsők. Csontszín márvány… A talp nem érintheti az alját, ott, a mélyben szörnyek kúsznak. A jók a vízen járnak, és rózsavéres lábnyomokban hagyják hátra a soha meg nem élt vágyakat, álmokat, melyek sosem váltak valóra. Az út a víz felszínén a távolba visz. Ott, angyalok várnak, mögöttük pedig a mennyek országa. Az út hosszú, egyre terhesebb. Süllyed a boka, zuhan a térd… De majd ők kihúznak… Nyúlj utánam, angyal…

És akkor ennyi. Elaludt végre. Szusszanva hajoltam a feje fölé, hogy lekapcsoljam a fényt. De akkor szemem megakadt mozdulatlan arcán. Az orrához hajoltam. Nem lélegzett. Ujjaimat a nyaki pulzusára szorítottam, nem vert a szíve. Felugrottam, megnyomtam a nővér hívót, és pumpálni kezdtem a mellkasát.

– Mit szórakozol, nem megmondtam… – döntötte be Andi az ajtót, nyomában Zsoltiva. – Hozok egy hordágyat – mondta, amikor szeme felfogta, mi történik.
– El ne menj! Nincs idő rá! Oxigén, monitor, véna. Maszk!
– Ezt nem csinálhatod itt! – rivallt rám.
– Na, nehogy már te mondd meg! – morgott rá Zsolti felnyomva a szoba nagy fényét. – Gyerünk!
A betegek morogva mozgolódni kezdtek.
– Defibrillátor, intubációs tálca! – folytattam.
– Mi a szar van vele? – tolt odébb Zsolti, hogy átvegye a szívmasszázst, míg csövet toltam a tüdejébe.
– Fogalmam sincs, minden rendben volt vele.
– Embólia lesz – nyögte Zsolti. – A pokolba a kibaszott mennyel! – morogta, miközben átvette a tappancsokat Anditól.
– Bent vagyok – mondtam, és elengedtem a ballont, míg Zsolti sokkolta a bácsi szívét. – Hívd Petit, valakit, aki metabolizmust néz, és Tonogén-Tonogén-Tonogén!

Egy órával később egyik cigit szívtam a másik után az erkélyen. Mindenem reszketett, amikor a zsebemben hirtelen sms-t jelezve pittyent a telefonom. Először leejtettem, aztán megszédülve a töménytelen mennyiségű nikotintól, a seggemre huppantam.

Dávid írt. „Megölted őt”

Megjegyzés: *utalás a rágóízületre

Latest posts by Mona (see all)




  • Szólj hozzá!