Nora 52.

– Mindig meg akartam kérdezni… – Csak hümmögött, miközben lapozott a magazinban.
Néztem őt. Hófehér és sima bőr feszült ránctalan arcán. Mintha a kilenc év alatt, amióta ismertem, semmit sem öregedett volna. Pedig tizenöt évvel volt idősebb nálam. A szemét néztem. Semmi szarkaláb. Ujjammal megsimítottam a sajátomat, és azt hiszem, hogy az enyémek alatt már akkor árkok húzódtak, amikor még nem is ismertük egymást.
Rám nézett. Sötétbarna szemei kérdően figyeltek.
– Na?
– Semmi – hümmögtem, arcom vörösségét eltakartam a hajammal. Közelebb csúsztam hozzá az ágyon, ahol egymás mellett hasaltunk, hogy belenézzek a képes újságba. Elhúzta előlem.
– Mi a baj? – kérdezte, és az oldalára fordult, a mellkasához húzva a lapokat.
– Szóval mikor derült ki, hogy… – Újra felnéztem rá. Mosolyogni kezdett.
– Hogy meleg vagyok?
– Ühüm. – Az ajkamba haraptam.
– Na, és miért nem kérdezted már meg? Én azt is tudom, mikor mensizel – nevette el magát a szanaszét piruló arcomon.
Egy párnát húztam az arcom elé, úgy figyeltem őt.
– Persze, hogy tudod. – Emeltem állam a párnára. – Kész elvérzés-veszély minden áldott hónapban – fintorogtam. – A gyógyszertár csak miattam rendel arra a hétre plusz kamionnyi tampont. A kórház meg vért… Az egész rohadt világ tudja, ha leszakad a méhnyálkahártyám.
– Pedig jól titkolod, cica – rázta meg a fejét. – De Jácint teljesen rád van szinkronizálódva – nevetett. – Nem lehet bírni vele a te nehéz napjaidon!
– Máskor is nehéz vele – nevettem. – Örök gyerek.
Bólintott, aztán pillantásunk egymásba tapadt. Kissé megemelte az újságot.
– Volt egy feleségem – Ajka fájdalmas grimaszba feszült.
– Ne… Ki? Mikor? És… – kavarodott fel bennem minden. – Mégis hogyan?
Hosszan rám mosolygott, aztán újra mellém gurult. Pillantása az ágytakarót tétován gyűrögető ujjaira meredt.
– Ferenc Atya fantasztikus pap – mondta, miközben arcát vállára döntve nézett újra rám. Kérdően ráncoltam a homlokom. – Nem vállalta az esküvőt, mert azt mondta, hogy a lány nem hozzám való.
– Mi?
– Ja! – nevette el magát. – A gimi óta jártunk, vagyis konkrétan az óvi óta. Én sem értettem.
– Ferenc Atya sosem tenne ilyet! – hitetlenkedtem még mindig. Mosolyogva bólogatott.
– Akkor még én sem értettem – fordította tekintetét a magazinra, amit elém tolt. – Aztán a nászéjszakán már kezdtem kapizsgálni…
A gyomrom fordult fel a Menyasszony című lap borítóján pózoló sötétbarna hajú menyecskétől. Visszatoltam hozzá az újságot. Belemélyedve a képekbe lapozni kezdett, és folytatta.
– Na, pirulós? – nézett rám megugró szemöldökkel. – Mennyire érdekelnek a részletek? – kérdezte, majd újra elém tolta az újságot, melynek lapján egy neonzöld postit ragadt.
– Szóval… Nem tudtál lefeküdni vele? – kérdeztem vissza.
– De.
– Jézusom, nem tudlak elképzelni nővel, ez nagyon fura! – meredtem rá.
Elnevette magát, és sűrűn bólogatott.
– Igen, nagyon fura volt. Többször nem is ment. Azt hittem, valami bajom van, hogy beteg vagyok, vagy ilyesmi. Akkor elmentem a házidokinkhoz – mondta, és hirtelen összeráncolta a homlokát. – Te, él még az a kriptaszökevény egyáltalán?
– Nem tudom – nevettem el magam. – Ő az egyetlen orvos a városban, akivel még nem találkoztam.
– Hm, lehet, hogy már meghalt… – gondolkozott el egy pillanatra, aztán rámutatott az újságra. – Jácint bejelölte neked, melyik ruhákat választhatod.
– Csúcs – sóhajtottam. – Külön szín a ruháknak, virágoknak, és még mi a fene kell? – bosszankodtam, miközben ujjaimmal végig zongoráztam a kicsi színes jelzőragacsokon. Szigorú szemekkel szúrt belém.
– Akkor is a legjobb barátom maradsz, ha nem mész hozzá Zsoltihoz, ugye, tudod?
– Megfulladok a témától, Jay… – nyekegtem. – Inkább mesélj tovább! Hogy jött a képbe Jácint? Komoly tekintettel bólintott, és újra az oldalára gurult.
– Ott gyakorlatozott a vén háziorvosnál, és első látásra beleszerettem. Nem számított, hogy férfi… Én ilyet azelőtt se nő, és főleg nem férfi iránt… Sosem éreztem. Mintha villám vágott volna mellkason.
– Na, ilyen a neuralgia – nevettem el magam. Rosszallóan bámult.
– Szerelem, Norci! Hogy jön ide a fájdalom?
Döbbenten néztem rá, és én is az oldalamra gurultam.
– Hogy jön ide? – kérdeztem vissza. – Hát, mi a különbség?
– Mi az isten fáj annyira köztetek? – ráncolta még jobban a homlokát.
– Mi?! Jay, mi fáj? – sikoltottam fel, és felültem. – Megöltem a babáit.
Ő is felült, lábait törökülésbe húzta, és közel csúszott.
– Orvos vagy. Tudnod kell objektíven látnod. Nem szúrtad magad hasba, nem ugrottál autó elé, vagy hassal előre, le a hegyről. Miért kínzod magad ezzel? Baleset volt. A kurva lovak. Dávid előkerült már?
Nagyot nyögve hátrabicsaklott a fejem, aztán rámordultam.
– Jácint! – juttattam eszébe. – Folytasd a ti love-story-tokat, a miénk kész rémálom. – A kezembe vettem a magazint, és a mellkasához vágtam. – Nektek kellene az esküvő!
– Jácint minden álma valóra válna, ha menyasszonyi ruhát vehetne fel! – nevette el magát.
– Igen – bólintottam mosolyogva. – Jácint gyönyörű. Az egész srác olyan, mintha egy antropológus megszerkesztette volna a tökéletes embert, és életre keltette volna Jácint személyében. Milyen tökéletes orra van, és ajkai. Te, biztos nem járt plasztikai sebésznél?
– Akkor már leszívták volna a kis zsírpárnáit – nevetett.
– Szerintem meg aranyos a kis pocija! Nem lehet mindenki olyan ironman, mint te! – gúnyolódtam.
– Szóval lesz esküvő, vagy nem? – vágta hozzám az újságot.
– Szóval elmentél orvoshoz, és Jácint megvizsgálta a himbilimbidet? – vigyorogtam rá.
Nevetett.
– Hát – Aztán fújt egy nagyot. – Előtte el kellett válnom… Én nem kefélgettem össze-vissza, ahogy Zsolti, meg te.
– Össze-vissza?! – Megfogtam az újságot, és fejbe vágtam vele.
– Ferenc Atya persze tudta. De hogy? – folytatta. – Hogy? Amikor még én sem?!
– Jácint oké – helyeseltem. – Róla egyszerűen süt. A lágyságával, minden cuki megnyilvánulásával, a divat megszállottságával… De te! Jani, rólad a férfiasság süt.
– Nem vonzódom a nőkhöz. – Megvonta a vállát. – A férfiakhoz sem. De Jácinthoz… Brrr… Imádom a kis hercegnőt – mosolygott csillogó szemekkel, és minden porcikája belereszketett az érzésbe.
– Szóval… – És akkor megint elvörösödtem.
– Na? – vigyorgott. – Az érdekel, hogy az ágyban ez hogy működik.
– Jézusom, nem! – vörösödtem még tovább. – Jani! – morogtam. – Gondolom, téged sem érdekel az én kedvenc szexpózom!
– De – vágta rá. – Csak hogy én már mindent tudok! – nevetett gonoszkodó pillantással.
Lesápadva meresztettem rá a szemem.
– És én sem mondanám meg rólad… – folytatta vihogva. – Hogy milyen kis… Tigris vagy!
– Kinyírom az unokaöcsédet, Jay! Ki! – hajtogattam újra vörös fejjel. – Ja, és nem lesz esküvő! Ezt nem hiszem el…
– Ne őrjöngj már – nyúlt a kezemért, és megszorította azt. – Nem akkora tragédia, ha van, aki ismer.

És akkor tudtam, hogy itt a pillanat. Nagyot sóhajtottam, és felálltam az ágyról. Kíváncsian figyelte minden mozdulatom.
– Segítened kell – mondtam, és a könnyek megcsavarták az orrom.
Aggódva nézett, és ő is felállt. Még egyet sóhajtottam, és kivettem a farmerzsebemből a borítékokat, aztán felé nyújtottam. A papírt nézte, aztán döbbenten engem, a könnyem buggyanásait. Mellkasába szorult a sóhaj, óvatosan vette ki kezemből, majd leült azokkal az ágyra.
Rám nézett, kérdezett volna, de a sírás még erősebben szorongatta az arcom. Bólintott. Leültem én is, olyan messzire az ágyon, ahogy csak tudtam. Mielőtt kibontotta volna az egyiket, újra rám nézett.

– Ádiét.
– Oké – suttogta, aztán kibontotta a levelet, és megtörölte az egyik szeme sarkát, visszazárva a könnyeit.

Szétnyitotta a lapot, aztán felpillantott belőle.
– Kész vagy?
– Nem! Mégse! – ugrottam fel, és zokogni kezdtem. – Miért halt meg, Jani, miért? – szipogtam.
– Na! – szólt rám. – Csüccs. Itt van velünk – emelte kissé a lapot. – Ez ő, jó? – mondta, aztán az ő szeméből is patakzani kezdtek a könnyek.
Az ágyra omlottam, arcomat a párnába nyomva vártam, hogy elkezdje.

„Kedves húgom” – Fogaimmal mélyen az ajkamba haraptam, és megfeszülve nyomtam vissza a kiborulásomat, hogy Jani hangján Ádám minden egyes szavát tisztán halljam.

„vagy nem kedves…” – Jani szünetet tartott, meghökkenve felnéztem rá. Rám mosolygott, aztán folytatta. – „Mert egyáltalán nem vagy kedves így kamaszként, egyszerűen borzalmasan viselkedsz! Hisztis vagy, kibírhatatlan, nem fogadsz szót – olvasta Jani nevetve, aztán kommentálta.

– Hát, erre kristály tisztán emlékszünk – dünnyögte.
– Hm – fintorogtam.

„Na mindegy. Szóval, remélem, ha felnősz, kedves leszel. Amilyen az apukád, Tamás. Bár pont olyan ne legyél, Norc, mert jó lenne, ha abbahagynád az öngyilkos merényleteidet, és használnád végre az eszedet is, húgom!”

Jani komoly szemekkel pillantott rám, aztán folytatta.

„Ezt a levelet azért írom… Ha olvasod, az azt jelenti, hogy kinyiffantam. Ne borulj ki emiatt a végletekig, mert pontosan tudod, hogy milyen veszélyes életet éltünk. Az a csoda, hogy eddig sikerült túlélnünk, nem? De! Szóval ki ne készülj nekem, mert ez van. Talán úgy fogod érezni, hogy vége a világnak, mert csak ketten voltunk egymásnak.”

Jani újra rám nézett. Ő is, én is, sírtunk.

„De amióta visszaköltöztünk, megtaláltuk azokat az embereket, akik az életüket teszik kockára nap mint nap, érted és értem. Bennük bízhatsz. Tamás az apád, és inkább volt az én apám is, mint az a fasz, aki felnevelt minket. Ő vigyázni fog rád, amíg csak élsz! Fogadj szót neki, légy szíves! És ahogy én vigyáztam rád, úgy vigyázz te is Tamás gyerekeire, a testvéreidre. Enikő pedig a világ legjobb anyukája lesz… Mert ha én meghalok, Norc! Figyelj… Ha meghalok, meg kell ölnöd anyát. Egyszerűen meg kell gyilkolnod őt, mielőtt ő nyír ki téged. Tudod, cica, hogy megtenné! Amint én nem lennék, megtenné… Ha csak, húgom, nem fekszel be neki, és folytatod a világ leigázását Romanov-módra. De tudom, hogy te nem tennéd. Te Tamás lánya vagy. A halálommal a világ végre a helyére fog rázódni, és egy békésebb hely lesz.
Tudom, hogy ez nem vigasztal, mindegy is… A lényeg, hogy Ruszlana-nak meg kell halnia. Kérd Zsolti segítségét! Valahogy el kell őt intéznetek.”

Jani megakadt. Dermedten emelte rám tekintetét.

– A keleti boszorkányra esik Dorothy háza – szólalt meg. – Mit műveltetek? – kérdezte.
– Rágyújtottuk a házat.
– Jézusom, babám… Hát, mennyi kín tapad még a szerelmetekhez?
– Ugye, Jay? – bólintottam. – Ugye, mibe keveredtetek? – biggyesztettem felé az ajkam.
– Gyere már ide – csúszott hozzám, megfogott, és a combjára hajtottam a fejem.

„Ja, és mivel ez a levél – csak hogy tisztázzuk, nem csak a szokásos könyörgésem, te meg majd dacosan úgysem azt csinálod, amit mondok… Ez a végakaratom. Norci, legalább az életben egyszer csináld azt, amit mondok!”

Jani szabad kezét a fejemre tette. Lentről figyeltem, ahogy ajka a szavakat formálja.

„Tehát, összegzem: nem omlasz össze, ha meghalok. Szigorúan szót fogadsz Tamásnak, Enikőnek, Ferenc Atyának, Zsoltinak, Janinak és Jácintnak!”

– Há! – vigyorgott rám Jani. – Kár, hogy nem előbb olvastuk, már a házvezetőnőnk lennél!
– Hm – morogtam. – És ennyi? – kérdeztem.
– Nem – nevetett -, több itt a parancsolat, mint a Bibliában.
– Mit kell még tennem? – kérdeztem szusszanva.

„Úgy vigyázol az egészségedre, ahogy azt én tettem. Figyelsz a sérüléseidre, mindenkinél legyen friss fagyasztott plazma, szerelék, fecskendő, tű, glükóz- és sóoldat is, otthon a hűtőkben.”

– Glükóz nincs – meredt rám Jani. – Azt be kell szereznünk. – Bólintott, majd folytatta.

„Különös tekintettel a fogaidra!” – emelte Jani mutatóujját a plafon felé. – „Életed végéig jársz Janihoz, mert iszonyú állapotok vannak a szádban, húgom.”

– Hát, ezt is láttuk! – nevetett rám Jani.
– Jól van már! – morogtam.

„Nem hisztizel, nem nyávogsz, ha orvosi kezelés kell. Én ott leszek veled mindig, kicsim.”

Jani szünetet tartott.
– Ennyi? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, és folytatta.

„Az orvosira felvételizel, elvégzed, és orvos leszel!”

– Na, ezt nem hiszem el! – felültem Jani öléből, először rá, aztán a plafon felé tekintettem. – Ádám, ezt nem döntheted el helyettem! – vitatkoztam.

Jani elnevette magát, és megsimította a karom.

– Nyugi! Hát, ez már megtörtént! – nevetett.
– Jó, de akkor is! Hogy gondolja, hogy ezt…
Még jobban nevetni kezdett, és fejcsóválva folytatta.

„Feljelented apát, és mindent megteszel azért, hogy a börtönbe jusson, amiért…”

Jani az ajkaihoz nyomta ujjait. A betűkre meredt, aztán óvatosan nézett a szemembe. Sötétbarna szemei könnyel teltek meg.
Tudtam, hogy mi a folytatás. Így hát, helyeslően bólintottam.

– Úristen! Úristen, Norc! – sírta el magát. Kezét a vállamra tette. – Zsolti tudja?
– Nem, de tudod… Ez inkább téged érint – válaszoltam.
– Engem?! – kerekedett döbbenten a szeme.
– Ezért félek, ha valamit a számba raksz… – vontam meg a vállam.
– Jézusom… – Letette a levelet, tenyerével a homlokát gyűrte. – Hát, miért nem mondtad el? – rivallt rám.
– Mit számít? Mindenki fél a fogorvostól, nem tök mindegy, hogy mi az oka?
– Jó, de a fogkefe? A… Az étel??? – nézett rám rémülten.
– A fogkefe nem… Órákig mostam utána a fogaimat, egészen hajnalig…
– Jó. Barna tudja? – engedett el, és egy szusszanással próbálta összeszedni magát.
– Most mit drámázol ezen? Nagyon rég volt! – értetlenkedtem felé.
– Hogy mit drámázok?! Lassan éhen halsz. És amióta ismerlek, egyre csak kevesebbet és kevesebbet eszel. Mi ez? Anorexia? Vagy…emiatt?
– Áh, Jayjjj… – sóhajtottam. – Csak… Befejezhetnénk már a levelet?
– Ne felejtsd el, mit írt Ádi a szófogadásról, és az egészségedről!

Hatalmasat szusszantam, és az ablakhoz lépdeltem.

– Egy kurva, kibaszott börtönbe zártok állandóan – pusmogtam. – És még a túlvilágról is képes erre a bátyám.

Nem válaszolt, így hát újra felé fordultam. A levelet olvasta.

– Mit ír még? – fújtam egy nagyot. Nem válaszolt. – Jay?!
– Öh… – rezzent meg. – Olvasom…

„Tegyél meg mindent azért, hogy szabad lehess.”

– Kösz, Ádi, így aztán baromi könnyű lesz… – morogtam az ég felé.

„Én már nem tudtam megadni ezt neked, de ha véget vetsz a vérvonalnak, akkor végre elérheted. És én tudom, mi a jó neked, Norc, úgyhogy ne agyalj, ne dühöngj, csak tedd, amit írok. Anya halálával rád száll majd a döntések lehetősége. Írd alá a béke-nyilatkozatokat, változtass nevet, és felejtsd el az Olga-naplókat. A saját életed éld, és ne a családét.”

Akkor Jani elharapta a nyelvét. Feljajdult, majd hunyorítva meredt a lap aljára.

– Na? Mit kíván még a szabadság nevében? – kérdeztem gúnyolódva, és az ágyra huppantam.
– Öhm…. „Zsoltihoz menj feleségül” – akadt el a hangja, aztán szemei az enyémekbe fúródtak.
Megrántottam a vállam.
– Akkor hát, lesz esküvő – mondtam bizonytalanul. Tekintete megreszketett. – Mi van? Ez nem meglepő, a legjobb barátok voltak – ráztam a fejem Jani felé. Nem értettem Jani furcsa reakcióját. Aztán elnevettem magam.

– Ezt nem is írta, mi? – vigyorogtam felé, de nem változott a komolysága.
– De – bólintott, aztán folytatta.

„Ezek a játékszabályok, húgom. Vagyis a játéknak azon része, amit ismerhetek. Kérlek legyél jó kislány, szeresd azokat, akiknek a legnagyobb szüksége van arra. Még találkozunk, hugi!”

Jani összehajtotta a levelet, és visszatette a borítékba, aztán letette Tamás levelére.

– Már mindenre rájöttél, már mindent megtettél – sóhajtotta Jani. – Kivéve az esküvőt.
Bólintottam.
– Meg a glükózt.
– Már akkor sem ettél normálisan, mi?
– Balettoztam, anyám szigorú diétán tartott…
– Oké, de ennek már vagy tíz éve. Mondd el, hogy mi a helyzet az étellel!
A hasamra fordultam, és magamhoz húztam az újságot, és kinyitottam az első rózsaszín jelzésnél. Majd a másodikhoz, aztán egyből átfutottam a többit.
– Ez mind ugyanolyan. Semmi különbséget nem látok – vontam meg a vállam, majd Janira néztem. Komoly tekintettel figyelt.
– Figyelj, kicsim. Tizenhat éves korod óta látom a fogaidat. Ugye tudod, hogy tudom?!
Tekintetem a zöld lapos oldalakra fordult. Virágok.
– Ez mind fehér.
– Angyalfehér, bárányfehér, felhőfehér, elefántcsont-fehér, álomfehér, hattyúfehér, gipszfehér, gyolcsfehér, halottfehér… Jácint estig tudná még sorolni, és magyarázni a különbséget – sóhajtott.
– Fekete ruhát akarok, fekete rózsacsokorral – közöltem.
– Akkor Jácint felakasztja magát – vágta rá.
– Akkor meg tök mindegy – dobtam elé az újságot. – Nekem teljesen mindegy.
– A hányás miatt volt ennyi gond a fogaiddal – közölte.
– Köszönöm a szakvéleményt, doktor úr – szusszantam, és felálltam az ágyról. Utánam fordult. – Tudom, hogy semmit nem tehettetek Ruszlana miatt, de most mi a helyzet?
– Elmegyünk motorozni? – kérdeztem, miközben az ajtóhoz sétáltam.
– Tamás levele? – kérdezte, miközben ő is felállt.
– Egy elég volt egy napra… Jössz?
– Ja. Motorozzunk el a kérdések elől… – motyogta.

Amint kiléptünk a szoba ajtaján, tömény főzés illat csapott orron. Jácint sürgött a konyhában kötényben. Hevesen gesztikulálva beszélt magában, ahogy pörgött a sütő, a főzőlap, a hűtő és a pult között. Egy ideig álltunk ott, összemosolyogva, mert észre sem vett minket.
– Ugye, milyen imádni való? – suttogta felém Jani.
– Imádom őt! – mosolyogtam.
– Hát, itt vagytok! – szólalt meg végül, de ránk sem nézett.
– Elmegyünk motorozni – szólt Jani. Akkor végre megállt egy percre. Zselével összetúrt hajába csapott a fazekakból kiáramló, rotyogó gőz.
– Jó. Jó – válaszolta tétován, majd a faliórára nézett. – Zsolti mikor jön?
– Elvileg egy óra múlva végez – néztem én is az órát.
– Addigra kész leszek, addigra érjetek vissza! – hadarta, majd konyha ruháért nyúlt, és leemelte az egyik fazék fedelét megkavarva az ételt.
Már épp nyúltunk volna a sisakokért, amikor nagy hévvel kirontott az előszobába, és közel lépett hozzám.
– Na, választottál? – kérdezte ezer foggal vigyorogva, csillogó szemekkel.
– Feketét akar – dünnyögte Jani elfordulva.
– Mit? – Szerencsére nem hallotta.
– Én azt szeretném, ami neked a legjobban tetszik – mosolyogtam rá. És akkor Jácint szemében ezer wattos karácsonyi fények gyúltak fel.
– Mindent én választhatok ki? – ugrált, aztán felkapott, és megpörgetett.
– Legalább valaki lelkesedik – mormolta Jani, de Jácint nem törődött vele.
– Jó nagy cickóid vannak, de semmi csípőd. A ciciket felnyomjuk…
– Jácint – szakítottam félbe, mikor letett. – Lepj meg! – nevettem.

Korábban még sosem előztem le Janit. Sosem engedte, még ha próbálkoztam is, sokkal jobban motorozott nálam. De azon a napon ismét a halált kergettem. Vagy az engem, és egyszerűen nem bírtam a markommal, Jani egy óvatlan pillanatában elhúztam mellette. Persze azonnal kapcsolt, és követett, de visszaelőzni nem tudott. Éreztem a hátamon a dühöngését, de egyszerűen muszáj volt a kezembe vennem az irányítást.

Az Olga-hegy legtetején, mindenek fölött jártunk, amikor kétszázra lassítottam. A visszapillantóból láttam, ahogy egyre lemarad, itt mindig megálltunk, innen nem volt tovább. Vagy mégis… Nyugat… Az ismeretlen hágó, a semmi. Nem is néztem előre, csak Janit a tükörből. Már nem láttam, behúztam a féket, a motor oldalra csúszott a földúton, nagy port kavarva. Letettem a lábam, és hátranéztem. Gyalogolt felém. Nem szálltam le a motorról. Tétován állt meg velem szemben, kezében a bukósisakkal.

– Bocs – szólaltam meg.
– Kibuktál?
– Meg akarom nézni a hágót – Lábam megfeszült a motoron készen állva arra, hogy ott hagyom, ha nem engedi.
Toppantva lépett elém, de egyből felfogta a sziutációt.
– Veled megyek – mondta.

Mona
Mona legutóbbi művei (összes megtekintése)



Vélemény, hozzászólás?