Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Nora 56.

Ferenc Atya

– Azt a kurva! – nyílt az ajtó Zsolti átkozódásával.

A világos pasztell szoba háromszor fordult meg körülöttem, ahogy tekintetem hátravetettem. Mire egész testemmel odafordultam, már a bézs plüsskanapén fészkelődött.

– Dávid meg akar ölni! – morogta.

Értetlenül meresztettem rá szemem. Egy világoskék bögrét tartott a kezében, hol szagolgatva, olykor az ajkához érintve, aztán azonnal heves, undorral teli prüszkölésbe kezdve.

– Biztos, hogy megmérgezte! – nyújtotta felém könnyezve a bögrét.

Elvettem tőle, és kuncogva beleszimatoltam.

– Húha! Lehet, hogy igazad van, mert én is ugyanilyet kaptam! – mutattam a lila bögrére, ami előttem állt üresen, az antik bronz fésülködőasztal egyik polcán. – Valószínű, Zsolti, hogy mindkettőnket ki akar nyírni – vigyorogtam. – Végülis mi másért engedte volna meg, hogy a kastélyban tartsuk meg az esküvőt?

– És te megittad??? – meredt rám rémülten.
Nevetni kezdtem.
– Hülye. Tök finom volt. Valami keresztfű, vagy… Szentfű, vagy mi is a neve.
– Nem kellene semmilyen gyógyszert elfogadnod anélkül, hogy utána ne néznék! – morogta.
– És miért nem tőle kérdezed meg?! Te biztos a torkodra kaptad, nagyon is kedves tőle – vágtam vissza, aztán újra az asztal támlájába illesztett tükörbe néztem.
– De neked mire adta? Elkaptad, Norc? – kérdezte ijedten.
– Nem! Hogy kaptam volna el? A jóéjt puszimat is szájmaszkban adtad, aztán lemásztál a földre aludni – korholtam le. – Biztos valami általánosan jó hatású cucc. Kérdezd meg tőle! – szusszantam, aztán újra a saját arcomat vizsgálgattam.

Pillangó erythema. A bíborvörös szárnyú szörny életem legfontosabb eseményeinél rendszerint feltűnt az arcomon. Az első szeretkezésünkkor, bálokon, előadásokon, a diplomaosztómon, vizsgákon… Már egyáltalán nem hatott meg, hogy az esküvőnk napján is az arcomra égett.
Gondterhelten sóhajtottam, majd a kenőcsös tégely felé nyúltam, hogy újra bekenjem – azon a reggelen akkor már sokadjára, de hasztalan.
Közben Zsolti kínzó köhögésbe kezdett, és szimultán próbált orrot fújni. Mozdulatom megdermedt az asztalon, és felé fordultam.
– Miért nem hallgathatom meg a tüdőd? – kérdeztem csalódottan.
– Mert… Mert… Nincs nálad – cikákolta, aztán végül mégis csak beleivott a teába.
– A foni?
– Fúj, úristen, hogy ez mennyire rossz! – tette az asztalra a bögréjét, aztán újabb zsepit vett elő, de legalább már nem köhögött.
– Mindig van nálam, főleg, ha Ferenc Atya közelében vagyok.
– Hm. Akkora trauma volt az az infarktus, hogy gyorsan elvégezted az orvosit? – kérdezte, aztán kifújta az orrát.
– Nagyrészt Jani kergetett bele… De akkor majdnem megöltem az Atyát, és többé nem akartam gyilkolni…
– Elég fura felfogása ez az orvoslásnak – mosolyodott el.
Kételyekkel telten néztem rá, nem akartam újra veszekedni a gyógyítás céljain és formáin. Így aztán inkább hagytam Zsolti tüdejét is. Újra a kenőcs felé néztem, és csak akkor vettem észre, hogy mögötte, a bronz kis polc mélyén egy hasonló tégely van. Előhúztam, letekertem a tetejét, és megszagoltam, aztán lopva Zsoltira néztem: a telefonját nyomkodta.
A krémnek ugyanolyan illata volt, mint a teának, így gondoltam, csak nem árthat. Sőt, ennél rondább már nem is lehetett volna a bőröm, így aztán azzal kentem be az arcom.
– A szagától is rosszul vagyok – nyögte a telefonjának.
Akkor gyorsan a helyére csúsztattam a krémet, és mikor belém villant a tény, hogy az esküvőnk napján az arcom illatától talán undorodni fog, dörzsölni kezdtem, hátha még nem szívódott be a bőrömbe.
– Norc, mit művelsz? – dörrent rám. Némán ráztam a tükör felé a fejem. – Hagyd már a bőrödet! Szilvi majd szépen eltüntetni. Vagy Jácint – vonta meg a vállát.
– És ha tüdőgyulladásod van? – szegeztem neki a kérdést.
– Nekem?! Ugyan már! Látod, nem hiába mondom, hogy túl sokat vagy a sürgősségin! Ott minden második nyamvadtnak az van, mert a kukákból kerülnek hozzád. De hogy lenne már egy harmincnégy éves, makk egészséges férfinak? Még ha influenza is… Nincs rá túl sok esély… – magyarázott, és végül is általánosságban igaza volt. – Nem jön fel semmi, száraz köhögés, sima akut bronchitis.
– JÓ! Bocs, hogy aggódni merészelek – fordultam el sértődötten.
Ám azonnal vissza is rántottam a fejem, mert nyílt az ajtó.

– Te meg mit keresel itt?! – dörrent Jácint Zsoltira. Döbbenten néztünk össze Zsoltival, aztán Jácint szélesre tárta maga mögött az ajtót. – Nem tudtátok, hogy rossz ómen, ha a vőlegény közvetlenül az esküvő előtt látja a menyasszonyt?!
– A ruhában, nem? – kérdezett vissza Zsolti feltápászkodva.
– De ott a ruha! Ez már majdnem ugyanolyan! – mutatott Jácint oldalra, a fogason lógó, a fél szobát beterítő uszályos ruhára… – Egyébként meg miért nincs még rajtad??? – sikította.
Bocsánatkérően néztem Zsoltira, aztán a kezébe nyomtam a bögrét.
– Menjél akkor, vőlegényem! – vigyorogtam. – És kérjél még teát!
– Hm – morogta, aztán rám mosolygott. – Megcsókolnálak, ha…
– Aha, és a csók résznél azért megcsókolsz majd? Vagy megkéred az Atyát, hogy ugorja át a „csókold meg a menyasszonyt” az influenza nevében?
– Ó, jézusom! – kapott a mellkasához Jácint. – Meg kell csókolnod! – szólt Zsoltira halálra váltan.
– Ha még én is ennyire nehezen boldogulok ezzel a vírussal, Norcival mit tenne?
– Csók nélkül akkor sincs esküvő!!! – nyivákolt Jácint az idegösszeomlás határán. – Nem jártatok esküvő előtti tanfolyamra?
Jobbnak láttuk negligálni a választ… Zsolti tétován felém lépett, aztán újra az ajtóhoz hátrált.
– Az esküvőn találkozunk? – kérdezte.
– Ha addig el nem visz a tüdővész! – morrantam rá, aztán hátraléptem a táskámhoz, és a legalján lapuló fonendoszkópót Jácint kezébe nyomtam. – Csak amíg felveszem a ruhát… Játsszatok doktorbácsisat, kérlek!
Zsolti beletörődve bólintott, de Jácint tanácstalanul ácsorgott.
– Hogy tudnál már egyedül felöltözni?! – rivallt rám.
– Zsolti tüdeje fontosabb – morogtam. – Előbb a munka, aztán a babázás!

Csak fel tudok öltözni egyedül is – mormogtam magam elé, miközben ledobáltam magamról a ruháimat, aztán lerántottam a földre vállfástól az egész menyasszonyi hóbelebancot.
Hm – álltam aztán értetlenül a habfergeteg előtt, mert teljesen összekavarodott így az eleje a hátuljával, az alja a tetejével, az alsó szoknyák a felsőkkel, a combfix a harisnyával, és a hosszú szárú kesztyű párja is elveszett.
Jácint kinyír – rémültem meg a gondolattól, mert egyből nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal előbb végez egy tüdővizsgálattal, mint hogy én kibogozzam ezt az egész csipkés habizét.
Ráadásul kopogtak.

– Várjál! Tök pucér vagyok! – kiabáltam az ajtónak.
– Kislányom, Ferenc Atya vagyok, hoztam neked reggelit, és… Talán beszélgetni szeretnél…esetleg?!
– Ajj, igen, Atyám! – vágtam homlokon magam, majd visszahúztam magamra a fekete macinacit és pulcsit. – Nyitom, egy másodperc! – szóltam, de a ruha teljesen beterítette a padlót, csak nekifutással tudtam átugrani, hogy eljussak az ajtóhoz.

De nem sikerült. Talpam megcsúszott valami selymen, seggre ültem, és homlokkal az ajtónak csapódtam.

– Ááá – nyöszörögtem, aztán a kilinccsel felhúztam magam, miközben kinyílt az ajtó.
Az Atya rémületében meg sem bírt szólalni, csak állt előttem, azúr szemeivel aggódva figyelt.
– Jöjjön, Atyám – nyögtem.
Már a kanapén ücsörögtem, nyomogatva a homlokom, keresve ujjaimon vérnyomokat, de hál«Isten, nem vérzett. Nagyot sóhajtottam, és észrevettem, hogy az Atya egy tálcával a kezében még mindig az ajtóban ácsorog, és gondterhelten szemléli a szobát.
– Atyám? – szóltam rá.
– Lányom, miért szaggattad szét a ruhádat? – lépett beljebb.
Legyintettem.
– Nincs baja, csak nem találom az elejét – mosolyodtam el kínlódva.
– Hova tehetném? – hozta a tálcát, és tétován az asztal felé lépett.
– Nem tudom, útzárlat alakult ki – nyögtem, ahogy elborzadtam a ruha terjedelmén, mely teljesen lehetetlenné tette, hogy megközelítsük a fésülködőasztalt.
Végül odahozta, leült, és közénk rakta a kanapéra.
– Hm! Eper és rebarbara? Atyám, maga az első a világtörténelemben, aki tudja, hogy mit szeretek – ujjongtam, és enni kezdtem.
Elmosolyodott.
– Dávid küldte – mondta. – Saját üvegházában nevelgette.
– Hű, Atyám, de szép lett a fogsora – ámultam el. – Ezek szerint tényleg én vagyok az egyetlen, akinek sárgák maradtak a fogai. Pont a menyasszonynak…

– Te nem voltál Janinál? – kérdezte.
– Azt mondta – kezdtem sóhajtva –, hogy még a végén annyira bestresszelnék a fogérzékenységtől, hogy lemondanám az esküvőt.
Az Atya komoly tekintettel bólintott.
– De magának bezzeg nem félt új fogsort csinálni?! És ha leesik az esküvői szónoklat közben? Én max sziszegtem volna a hideg pezsgőtől… – kérdeztem komolyan, de ezúttal az Atya nevette el magát.
– Mindenki nagyon fél, hogy megfutamodsz, lányom! – bökte ki végül. Tekintete kérdőn meredt az arcomra.
– De ugye nem fogadtak?! – Szemem akár egy röntgen, úgy pásztázta át az Atya gondolatait.
Először írisze rezzent meg alig láthatóan, aztán arca bal fele. – Úgysem hazudhat, úgyhogy bökje ki! – vontam össze sértődötten a szemöldököm.
– De igen – sóhajtotta, aztán arcát fekete csuhás térdeire döntötte, majd újra rám nézett. – Én arra fogadtam, hogy hozzámész – mentette magát.
– És ki szerint nem? – morcogtam.
– Hát, gyermekem… Sokak…sokak szerint nem… – sóhajtotta.
Rámosolyogtam, és megszorítottam vénséges kezét.
– Atyám, most akkor meggazdagszik! – vigyorogtam rá. Szemei felragyogtak.
– Biztos vagy benne, gyermekem?
– Igen – válaszoltam.
– Úgy örülök, lányom! – ragyogott az arca, miközben könnyek szöktek a szemébe.
– A pénznek?! – nevettem rá, de majdnem újabb infarktusba kergettem, így aztán csak szorosan átöleltem, miközben hebegett-habogott a félresikerült humorizálásom miatt.

Amikor elengedtem, zsebemből előkerestem a Porsche kulcsait, és a kezébe nyomtam. Kérdőn nézett egyik szememből a másikba.
– Hallottam, hogy elsüllyedt a bogárkája – mondtam, de még mindig furcsán méregetett. – Atyám, hogy történhetett ez a templommal?
– Nem adhatod nekem a poloskát… Porskát, lányom! Nem fogadhatom el – szólalt meg végül döbbenten.
– Ha magánál lesz a kulcs, akkor nem tudok megfutamodni, nem?- vigyorodtam el.
– Holnap visszaadom – válaszolta bólintva.
– Holnap még részeg leszek, Atyám – nevettem el magam.
– Akkor holnapután – mosolyodott el.
– És holnapután leléphetek?! Atyám… Fogadja el, mint itt-maradásom zálogát.
Amikor végre elfogadta a kénytelen ajándékot, tekintetét a slusszkulcsról lemondóan fordította rám.
– Egy pap akkor sem vezethet ilyen feltűnő autót, gyermekem. Mit szólna az egyházközösség?
– Hogy milyen menő verdában feszít az Atya – próbálkoztam, de csak rázta a fejét. – Akkor eladjuk, és megcsináltatjuk a templom üvegezését.
Akkor hosszan a szemembe nézett, én pedig folytattam az evést.
– Üvegezés?
– Jaj, nem úgy, mint a sulibulikon… – próbálkoztam ismét, miközben lenyeltem a falatot, de azt gondolom, nem ismerte a kifejezést.
Nagyot nyelt, mielőtt rekedt, erőtlen hangján válaszolt.
– Kislányom, a templom is…mindenestől elsüllyedt… Nem így tudtad?

A légzésem megakadt. A mellkasomhoz kaptam, aztán az Atyáéhoz. A nyakában függő faragott keresztet markoltam meg, Isten tudja, miért. Elfojtott zokogás könnyei kezdtek ömleni a szemeimből. Az Atya átfogta a karom, és megszorította a csuklómat. Beszélt, csak mondta folyamatosan, de egy szavát sem értettem.

Deum de Deo, lumen de lúmine, Deum verum de Deo vero, génitum, non factum, consubstantiálem Patri: per quem omnia facta sunt.*

Szaporán zihálva hunytam be szemem, és minden erőmmel megpróbáltam lenyugodni, kilélegezni a szívemben érzett mély hasadást. Azonnal visszatértem a jelenbe, ahogy az Atya simító mozdulatait éreztem meg az arcomon.

– Qui propter nos hómines et propter nostram salútem descéndit de caelis.*(2)

– Atyám, Atyám! – ziháltam. – Valami baj van! – reszkettem kántáló arca felé. De sem a szavak mormolását, sem az arcom törlését nem hagyta abba. – Atyám! Hagyja már az ördögűzést! – szóltam rá, és kezemet óvatosan emeltem le a mellkasán függő keresztről.

– Ez a Hiszek egy… – szólalt meg, de szavai nem jutottak el a szürkeállományomig.

Az Atya kezei vértől csillogtak.

– Istenem… – húztam ki magam, és megragadtam az ujjait, majd fordítgatni kezdtem a kezeit keresve a vérzés forrását. – Atyám, valami nagy baj van! – dörrent belőlem ismét a balsejtelem, aztán újra orvossá válva merengtem a vérzésen.

Az Atya csuhájából elővarázsolt egy csipkekendőt, kezeiről a vér egyből világos pirossá színezte azt. Aztán elővett még egyet, amit puhán az arcomhoz illesztett. Egy idő után megállítottam törölgető mozdulatait, eltoltam a kezét, és kivettem a kendőt a kezéből.

– A könnyeid, lányom… – nyekeregte még erőtlenebb hangon. – Vérzik a szemed?! – kérdezte bizonytalanul.

Rémülten elővettem zsebemből egy papírzsepit, és a tükör felé néztem, majd a mindent ellepő ruhára – de muszáj volt az asztalhoz jutnom. Felálltam, és félre rugdostam a habokat, a zsepiket az arcomra tapasztva, nehogy összevérezzem a ruhát.
Amikor leültem, és letöröltem a csupán néhány vérmaszatot az arcomról, alig ismertem magamra. A zsepiket néztem, aztán hátrafordulva az Atya bíborvörössé színeződött ujjait, benne a vértől tocsogó kendővel.
Nem hogy nem láttam semmilyen kórosat a szemeimen, a homlokomon sem alakult ki hematóma az ajtónak csapódás következményeként, és a pillangó erythema is nyom nélkül tűnt el.

– Atyám, mégis csak maga vérzik! – siettem hozzá vissza, és alaposan megnéztem a kezeit, feltűrve a csuháját a felkarjáig.
De semmi. Hiába törölgettem bőrén a maradék, már száradni kezdő vércsíkokat, semmi sebet nem találtam. Tanácstalanul néztem az Atya döbbenetesen mélykék szemeibe.

– Nem kellene megnéznie egy szemésznek, gyermekem? – suttogta végül.
Nincs semmi a szememmel, Atyám! – pislogtam rá nagyokat.
Te nem láthattad, mert hiszen a saját szemedet nem látod. De vér buggyant ki, ahogy sírni kezdtél – mutatott a saját szemeire. – Szólok Zsoltinak – állt fel –, meg kell kapnod a vérkészítményt! – mondta, és az ajtó felé hátrált.
– Nem kell! – ugrottam fel. – Mostanában egyre gyakrabban eláll magától is a vérzés – hadartam.
Ez igaz, lányom? Talán meggyógyulsz lassan? – kérdezte felcsillanó szemmel.
Ezt inkább Istentől kellene megkérdeznie… – szusszantam, majd legyintettem. – De hogy történhetett ez a templommal, Atyám?

Újra a kanapéhoz lépett, és megfogva a kezemet lehúzott rá.
– Azt mondják a vizsgálódók, hogy emberi vér szivárog a Szentháromság szoborból – suttogta.


A tény egyáltalán nem lepett meg, illetve ez is hasonlóan érintett, mint minden más az életemben –
kételyekkel telítve. Isten gyűlölt. Ha egyáltalán képes volt erre, akkor valamiért engem nagyon utált. Állandóan azon ügyködött, hogy lehetne teljesen tönkretenni az életem.
A legfontosabbakat vette el, cserébe adva azt, amitől mindig is a legjobban féltem: a betegségeket. Ahogy felnőtt életem menedéke a kórház, gyerekkoromban a templom volt az egyetlen hely, ahova futhattam – Ferenc Atya jóságos karjaiba. Az Atyát aztán valamiért visszaadta nekem… Talán azért, mert beteljesítettem a sors egyik akaratát: orvos lettem – ha van egyáltalán ilyesmi következetes sorsszerűség a világon. Mindenesetre valamiért az Atya sokakat túlélt, viszont gyermekkorom templomát egyszerűen a elsüllyesztette.

– Ha ezt megerősítették – folytatta –, akkor erős a gyanúm, hogy az nem is csőtörés volt, ami vörös folyamként szivárgott a főoltár mögül.
Hosszan pillantott eztán a szemembe. Tekintete tele volt kétellyel, magyarázat
ra váró könyörgéssel, végül hevesen intett kezeivel, és lágyan elmosolyodott.
– Felejtsük is el – rázta a fejét is –,
a ma rólad és Zsoltiról szól, szerelmetek beteljesüléséről.
– Atyám! – ragadtam meg a kezét, és lopva még egyszer rápillantottam, nem sebes-e. – Valamit meg kell gyónnom!
– Hallgatlak, lányom – bólintott.
– Ha épp vérzik a szobor, akkor alvad az én vérem. Vagy ő vérzik, vagy én. És Dávid szerint… A fel-feltűnő sebek a testemen, és bennem…

Akkor a torkom ismét görcsbe rándult. Mindent tudtam az emberi szervezetről, minden betegséget ismerve. Istenben pedig soha nem hittem. Ha mégis, akkor tiszta szívből gyűlöltem azért, amiért elvette Ádámot, Tamást, a gyermekeimet és a betegeim tömkelegét.

Jézus sebei? – kérdezte végül. De még bólintani sem bírtam. – Szentek… Viseltek stigmákat, igen, lányom – folytatta. – Ők ismerték a Bibliát, pontosan tudták, ezért magukon érezték az áhítat mélységes sebét. Lelkük olyannyira osztály részt vállalt a Megváltó szenvedéseiből, hogy testi szenvedéseit is átvállalták.

Bólintottam. Nagyon nyelt, mielőtt folytatta.

– De a hamisság, lányom, a legnagyobb bűn, amit csak el lehet követni. A hamis sebek mutogatása, fitoktatása. És te, gyermekem – mosolyodott el. – Te még az Isten bárányát*(3) sem tudod, nem hogy hol voltak azok a sebek, vagy hogy volt az egész. Nem igaz?

– Dávid mondta el, hogy a csuklón, a homlokon… És gondolom, valahol a bokán, vagy a lábfejen?! Ahol a szegek átszúrták a testét.

– Te még csak nem is hiszed a Szentírást, lányom – kerekedett a szeme felém kérdőn.
– Ne haragudjon rám emiatt, Atyám… – suttogtam, mire szorgosan tekerte a fejét.
A te sebeid valóságosak. Főként, ha Dávid úgy hiszi. Mindent lát az a fiú, Norcikám. És ő mélységesen hisz!
– Én nem tudom, mit hig
gyek, Ferenc Atya! Megbuktam már mindenhogy. Mint testvér, mint gyerek, örökös, mint anya és mint orvos is.

Akkor Ferenc Atya ujját homlokomhoz emelte, és egy keresztet simított a bőrömre – égetett most is, mint mindig.

Mondja meg, hogy mit higgyek, hogy mit tegyek, hogy mi a valóság és mi a képzelet! Meséljen a dédmamámról, a jóslatról! – közelebb csúsztam az Atyához, és erősen átfogtam a karjait. – Mondjon el mindent, amire nem emlékszem, és amit senki nem hajlandó elmondani!

Bizonytalanul reszketett óceánszín írisze, ahogy a szemeimet nézte.
– Ezt hogy érted, kislányom?

Sóhajtozva álltam fel, és léptem az ablakhoz. Kora reggel volt még csupán, a novemberi ég alig kékült éji feketeségéből. Érezni lehetett a borút, a fellegek fulladó hízását odaföntről.
Hűvös volt. A szobában még éppen elviselhető, de az ablakon már jégvirágok nyíltak, és lent mozdulatlan csenddé dermedt a táj.
A színtelen pirkadatban tükörszilánk darabokként ezüstöződtek lent a lovak – néhol összemosódva egyetlen egésszé, máskor pedig szétszéledve tört közéjük a sötétkék. Fehér csillogásuk között Dávid tevékenykedett, etette őket és gondozta a szőrüket.
Amint felismertem őt fekete pufi kabátban, tekintetét felém fordította, fel,
az ötszáz kastélyszoba egyikébe.

– Atyám – sóhajtottam párát az ablakra, ajkammal simítva az üveget. Dávid kihúzta magát, és kilépett a lovak gyűrűjéből, engem figyelve. – Nem emlékszem a múltra. Persze, nagyjából fel tudnám sorolni az országokat, városokat, ahol éltünk. Nagyjából, egy-két dolog talán be is ugrana mindenhonnan, de ez nagyon kevés.

Újabb párát leheltem az ablakra, Dávid közelebb lépett, és vele a lovak is egyre közelebb ballagtak, körbevéve őt. Figyelt, mintha csak hozzá beszéltem volna.

– És már nem él senki, aki el tudná mesélni, miken mentünk keresztül a kénytelen menekülések közepette. De Atyám! – fordultam egy pillanatra hátra, a kanapén üldögélő papra, aztán újra Dávid figyelő arcára néztem. – Talán az út nem is lényeges, hiszen mindegy volt, hogy hegyvidék vagy síkság… Tengerpart avagy sivatag. Lakás vagy ház, tornyos, vagy inkább terebélyes – mindig minden ugyanolyan volt. Ádám nem akart barátkozni senkivel, míg én… Amint beilleszkedtem és megtaláltam a helyem, jött a horror. Mennünk kellett. Tőlem folyton csak elvettek. Újra és újra.

Dávid bólintott.

– Talán a kezdet és a vég a fontos. Mert itt voltunk! – rántottam arcom hátra, az Atya felé. – És itt… Itt igazán történik az élet. Még akkor is, ha förtelmes is. Meg kell magyaráznia ezeket a történéseket! El kell mondania, mi vagyok, és azt, hogy mit kell tennem.

Elfordultam, és háttal a hűvös ablaknak dőltem, majd felültem a kipárnázott párkányra.

Ferenc Atya úgy bámult rám, ahogy Barna szokott, ha pszichózis jeleit sejti a kusza mondataim mögött.

– Lányom, az élet misztérium. A küldetésünk célját csak maga a Szentlélek tudhatja, mindannyiunknak saját magunknak kell felismerni ezt. Gyarlóak vagyunk, bűnösök, kínt okozva a szülőanyánknak már egyből a világra jövetelünkkor. Az élet, gyermekem, iskola. Több emberöltőnyi készülés a lélektisztulásra, hogy a halálunk napját követően…

– A mennyországba juthassunk… – vágtam közbe. – De konkrétan, Ferenc Atya! Rólam, és a családomról mit tud? Hogy lehetett kapcsolatban Ruszlanaval? Az anyámmal, aki ugyan nem a mennyországra készülődött!

– Te vagy a fontos. Nekem rád kellett vigyáznom… – kezdte, és csuhája mélyéről rózsafűzért húzott elő. – A tested Ruszlanatól van, de a lelked Szent Olgáé – zárta le a gondolatot.

Néhány másodpercig türelmesen vártam, míg babrálja a borostyánkő fűzért, aztán ráförmedtem.

– Na, ezt is hallottam már! De nekem ez semmit sem jelent! – fakadtam ki. – Ez mi a fenét jelent, Atyám? Mi az a lélek? Mi??? És mit számít ez? És én? Miért vagyok én olyan fontos, és a lelkem? És Olga?

– Egyikőnk sincs beavatva – válaszolta végül, újra rám pillantva. – Nem tudjuk a játékszabályokat, tán unalmas is lenne!

Szavai baltaként hasítottak belém. Zsolti mondta ugyanezt millió évvel ezelőtt.

JÓ! – nyögtem. – Hagyjuk már az univerzális baromságokat! Nem azt kérdezem, hogy tojás, vagy tyúk volt-e korábban, Atyám! Mondja el, hogy honnan ismeri a családomat, és honnan veszi, hogy én fontos vagyok, meg hogy közöm van egy szenthez. NEKEM?! Pont nekem, akinek minden nap emberek halnak meg a keze között. Nekem, aki állandóan megbánt mindenkit. Aki nem törődött az apjával, a testvéreivel, és mindazokkal, akik tiszta szívvel szerették… Egy önző, sekélyes, durva, lelketlen lány voltam. Atyám, még magát is elhagytam, ahogy Istent is, vagy ahogy ő hagyott el engem – zúdítottam rá az örökös bűntudatom tükörszilánkjait.

– Olga dédmamád a nővérem volt – közölte.

– Na, persze! – vágtam rá. – Ez most már egy brazil szappanopera rokoni viszonyain is bőven túlmegy – nevettem el magam. De az Atya nem viccelt.

– Egy árvaházból hozott ki az öcsémet és engem, ahol önkéntes nővérként dolgozott, majd magához vett minket – folytatta figyelmen kívül hagyva idióta gyerekes megjegyzésemet.

Atyám, mégis hány éves maga, száz??? – reszkettem felé, amikor kezdtem felfogni, hogy eljött végre a pillanat, melyben végre megtudhatok fontos infókat.

Szélesen elmosolyodott.
– Minek nekem már az új fogsor, nem igaz? Ha úgysem tudom elhordani!

Most én nem értékeltem a viccelődését. Újra belém mart elkényeztetett önzőségem netovábbja, hogy még az Atyáról sem tudok semmit. Aztán eszembe jutott Zsolti. A Voronovok, az ő Voronov dédpapája, Olga dédmamám szerelme, amiről Ferenc Atya biztos, mindent tudott.

Kilencvenkilenc éves vagyok már, kislányom – válaszolta végül.
– MI??? Hát, az meg hogy lehet, Atyám? Hogy lehet ennyi évet élni? – És akkor
legszívesebben lenyeltem volna a saját nyelvemet. – Ne haragudjon, Atyám… Még száz évig legyen itt nekünk – rebegtem.

Legyintve nevetett.

– Úgy értem – nyeltem egyet –, hogy lehet, hogy semmit sem tudok magáról? Hogy került Oroszországba?

– Csak annyit tudok, lányom, hogy az anyám olasz volt, az apám magyar. De ez már az őskor, gyermekem – nevetett ismét.

– És az öccse? Ő hol van? Vagy mi történt? Hogy került Olgától Magyarországra? És én? És mi? Maga miatt, Atyám? Magához hozott Ruszlana haza?

Túl sok kérdés volt ez egyszerre. Láttam az Atya vénséges szemén, ahogy a múltba réved elhomályosulva.

– Apám szülővárosába menekített minket Olga, miután Oroszország belépett a világháborúba, és a nagyhercegnők elleni ellenállás egyre kiélezetté vált.

Istenem, miért nem jött ő is?
– Hű volt, Norci. Hű a családjához, és a hazájához. Harcolni akart a legvégéig. Persze, nem úgy, mint Ruszlana. Olga a sebesült katonákat ápolta. Őket nem akarta magukra hagyni. Aztán mégis kivégezték, a szüleivel, testvéreivel együtt. Anyád ezt próbálta megbosszulni.
– Gyűlölöm magam – pusmogtam közbe.
– Az öcsém, Le
ó a Gárdonyi villában maradt. Talán hallottál róla, az Olga-hágó nyugati szorosán túl van, apám birtoka volt még hajdanán.
– Szóval az van nyugaton! – döbbentem rá. – Miért mondja akkor mindenki, hogy nyugaton semmi sincs?
Rémtörténeteket terjesztettünk akkoriban a fiataloknak arról a helyről – mosolyodott el. – Örömlányokkal teli, kábszer- és tivornya-házat tartott ott az öcsém.
Neee… Fincsi! – döbbentem meg elvigyorodva. – Ádám járt ott – nevettem fel –, nem csoda, ha annyira féltett a drogoktól. És olyan jó volt az én bátyusom, hogy ő is azt mondta a többieknek, hogy ne is akarják tudni, mi van ott – lábadt könnybe a szemem.

Aztán egyszer csak a vákuum. A kegyetlen sötét újra a jelenbe szippantott. Másodpercezredek alatt állt le a vérkeringésem, és zsibbadt el mindenem.

– Gárdonyi? – esett ki elszáradt ajkaimon át a név…

Az Atya könnyedén bólintott.
– Gárdonyi a vezetéknevem, igen.
– Az öccse pedig…?
– Leó sajnos néhány hónapja hunyt el.
– Műtéti komplikáció – kockázta nyelvem a szótagokat. Az Atya értetlenül bólintott.

Mikor az Atyára néztem, már erősen szédültem. Lecsúsztam a párkányról, és lábaim megbénultak. Karom ledönthette a bronz tükröt a fésülködőasztalról, de én már csak a szilánkoktól ragyogó menyasszonyi ruhával szembesültem. A látvány azonban visszarántott az örvénylő jelenbe. Térdelésből lassú mozdulatokkal álltam fel, és többé nem tudtam az Atya szemébe nézni.

– Kislányom! – kiáltotta az Atya, amikor elbotorkáltam mellette.

Az ajtót fuldokolva téptem fel. A tesóim rohangáltak a folyosókon – mint forgalmas úttesten át pördültem tova körülöttük.
Aztán Szilvi… Rövid barna haj, csillanó piercingek arca minden szegletében, atombomba-villanó fehér mosoly… Aztán újabb botlás, az ötszáz lépcső legtetejéről.
Boltív-plafon huzat… Tótágast álló Jani… Pánik-vonásokkal lihegő jégillatú szavai… Aztán kezem az arany lépcsőkorláton.

Daraboló trappolás le és le. A menny-magas karzatról le-le levegőért rimánkodva a pokol felé…

Ismerős idegenek és idegen ismerősök.

Peti… Mellkasához húzó karja.

– Mi a baj? Mi a baj?
– Megöltem.

Eltépő karfonat… Végtelen lépcső… Ádám és Tamás arca… Visszanézve ismét botlás… Zuhanás Zsolti karjába. Elernyedés az ölében. Halálvágy őrületes belső sikolya.

– Maradj velem.
– Meg akarok halni.

Erő-villám… Fuldoklás tovább… De a pokolban még nehezebb lélegezni… Kapu, újabb lépcsők… Le és le…

– Takarodj, rohadt dög! – Lófal…

Aztán csak a hideg csend… Futás, rohanás ki a világból… Tenyerem a jeges Porsche-n, és az út legvége.

Dávid.

– Csak hagyd, hagyd, hogy működjön… a tüdőm…
– Hagyom – emelte fel kezeit.

Sok perccel később még mindig az autó ablakaival küszködtem: nyomtam, csapkodtam, sikáltam. Aztán rúgni kezdtem a kerekeit, és a lélegzet fuldoklása elfojtott könnyeket préselt az arcomra.
Akkor felálltam, először rá, aztán hátra néztem a kastély felé – senki nem követett.

– Mennyi gyász húzza a szívedet – szólalt meg végül.
– Ne kezd, baszki, mert…

Megöllek – kántálták a gondolataim, de nem tudtam kimondani. Elnevette magát.

– És hogy csinálnád? – kérdezte vigyorogva.
– Nem is tudom, hogy szeretnéd? – morogtam rá. Megvonta a vállát.
– Nekem teljesen mindegy! Te hogy halnál meg?
– Nekem is mindegy, mindenhogy próbáltam már, de nem megy – hadartam még mindig zihálva.
– Norci… – lépett közelebb mosolyogva. – Tudod, hogy mindent megtettél érte…
– Ó, dehogyis mindent, Dávid – vágtam rá. – Annál sokkal, de sokkal többet is. De nem sikerült – sírtam el magam.
– Szeretnéd feltámasztani? – kérdezte elkomolyodva. – És vele együtt azt a sok bűnözőt is, akiket megöltek a szüleid? Vagy azokat, akik kivégezték a Romanovokat?

Nem tudtam válaszolni.

– Hát, persze, hogy fel – tette meg helyettem. – Te képtelen lennél dönteni életek felett.
– Pedig azt teszem – vágtam rá.
Dehogy teszed – rázta a fejét. – Csak feltámasztod azokat, akiknek talán véget ért az út. Aztán nem törődsz azzal, mi következik.
– Ja. Tudom. Mindegy, egy szar vagyok, bárcsak meghalnék.
– NA! – szólt rám, és újra mosolygott. – Olga és Pavel nem lehettek együtt. Királylány és tiszt akkoriban nem köthettek házasságot. Most itt az ideje, hogy beteljesítsd ezt helyette. Ott a te Voronov-od – mutatott a kastély felé.
– Azt a kurva! Ezt nem hiszem el! – bukott ki belőlem, ahogy megláttam a sövény mellett cigizni Zsoltit egy szál pólóban.
– Ja – nyögte Dávid. Aztán rám nézett. – Na, menj szépen vissza! Szüksége van rád!

 

*Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett.
*(2)
Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből.

*(3)keresztény ima



Latest posts by Mona (see all)




  • 1 hozzászólás ehhez: Nora 56.

    Szólj hozzá!