Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Nora 59.

Igen”

– Atyám, Atyám, jól van? Szorít a mellkasa? Nem kap levegőt? Szédül? – léptem Ferenc Atyához, és megragadtam a vállait.

Próbált válaszolni, de nem találta a szavakat, ahogy tekintete még mindig a mellkasomon reszketett.
Zsoltihoz fordultam, és rémülten tátogtam felé: „agyvérzés?”. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és megrázta a fejét, aztán hozzám lépett, a nyakamhoz nyúlt, és kikapcsolta a nyakláncomat. Lopva Jácint felé fintorgott arca, ahogy a tenyerében nézegette a láncot és a keresztet.
Értetlenül néztem vissza az Atya felé.

– Lányom! – lépett felém suttogva, miközben bólintva lesimította könyökéről Dávid szorítását.
– Mondja már Atyám, mi baja van? – reszkettem.

És akkor egyszer csak prédikálni kezdett, meg sem várva, míg a teremre teljes csend száll. In medias res kezdte el az esküvőt…

– A nép, amely a sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál földjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt. Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: “Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa. Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátott két testvért, Simont, akit Péternek hívtak, és testvérét, Andrást, amint hálójukat a tengerbe vetették, mivel halászok voltak. Így szólt hozzájuk: “Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Azután bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében. Nagy sokaság követte Galileából, a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról. Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai.

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.*

Tartott néhány másodperc szünetet, tekintetét mélyen az enyémbe áztatva, és felém suttogott.
– És te vagy Isten lánya.

Mintha lenne Istennek lánya – kétkedtem erőteljesen, de a hosszú-hosszú évek során már megszoktam az Atya és Dávid számtalan prédikációját.

– Amikor Jézus Péter házába ment, látta, hogy annak anyósa fekszik és lázas. – folytatta aztán fennhangon. – Jézus megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz, az pedig felkelt, és szolgált neki. Amikor este lett, sok megszállottat vittek hozzá, ő pedig szóval űzte ki a tisztátalan lelkeket, és minden beteget meggyógyított, hogy beteljesedjenek az Ézsaiás próféta által mondottak: “Erőtlenségünket ő vette el, és betegségeinket ő hordozta.”*

– Te vagy. Te hordozod – suttogta hozzá, aztán folytatta.

– És történt, amikor Jézus asztalhoz telepedett a házban, sok vámszedő és bűnös jött oda, és letelepedtek Jézussal és az ő tanítványaival együtt. Meglátták ezt a farizeusok, és szóltak tanítványainak: “Miért eszik a ti mesteretek vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?” Ő pedig, amikor ezt meghallotta, így szólt: “Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” Amikor Jézus továbbment onnan, csatlakozott hozzá két vak, és ezt kiáltotta: “Könyörülj rajtunk, Dávid Fia!”*

Amint meghallottam Dávid nevét a Bibliából kérdőn ránéztem. Kissé hátrébb lépett, és oldalra, de ott maradt az Atya közelében.

Tekintetéből azonnal jött is a válasz.

– Csak úgy vagyunk rokonok, amennyire bárki. Az ük-ük-ükapánk volt közös – sugallta, és ezt a mondatot már hallottam tőle valamikor nagyon rég…

Akkor Zsolti szorosan mellém lépett, és a kezembe nyomta a nyakláncot.
– Fordítva volt rajtad a kereszt – suttogta.
Kissé megemeltem a láncot, és testenkívüli állapot uralkodott el a zsigereimen, ahogy szemem a fordított keresztre döbbent. Talán fájt… Vagy inkább szörnyű fejszorítás uralkodott el halántékomon. Aztán az Atya szavai visszarángattak a hirtelen támadt rosszullétből.

– Ekkor megérintette a szemüket, és ezt mondta: “Legyen a ti hitetek szerint!” “Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.” Keresztelő János napjaitól mostanig a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok igyekeznek hatalmukba keríteni.

Abban az időben Jézus gabonaföldeken ment át szombaton, tanítványai pedig megéheztek, és elkezdtek kalászokat tépdesni és enni. Amikor ezt meglátták a farizeusok, szóltak neki: “Íme, tanítványaid olyat tesznek, amit nem szabad tenni szombaton.” Ő pedig ezt válaszolta nekik: “Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor kíséretével együtt megéhezett?*

Újra Dávidra néztem. A hangja – nekem- együtt szólt az Atyáéval.
– Bement az Isten házába, és a szent kenyereket ették meg, amelyeket nem lett volna szabad megennie sem neki, sem az ő kíséretének, hanem csak a papoknak. Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot, mégsem vétkeznek?*

Tekintetem aztán újra az Atya azúrkék szemeibe meredt.
– “Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és igaz ítéletet hirdet a népeknek. Nem szít viszályt, és nem kiáltoz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet.

De mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján.

Dél királynője feltámad az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítéli ezt a nemzedéket, mert ő eljött a föld végső határairól.*

Dél királynője? – fordultam Dávid felé, bólintott.
Te leszel.
– De hát, ez itt dél, és ez a te birodalmad… Én csak vendég vagyok itt –
reszkettem felé.
Mindig is a tiéd volt a kastély.

Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra. A negyedik éjszakai őrváltáskor odament hozzájuk Jézus a tengeren járva. Péter ekkor így szólt hozzá: “Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vizen.” Mire ő így szólt: “Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: “Uram, ments meg!” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: “Kicsinyhitű, miért kételkedtél?”
Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is.”

Amikor Jézus az Olajfák hegyén ült, odamentek hozzá tanítványai külön, és ezt kérdezték: “Mondd meg nekünk: mikor lesz ez, mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének?” Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég.*

Jókor mondja, Atyám – gondoltam magamban. Az egész kamaszkoromat végigrettegtem a háború miatt – többek között…

– De mindez a vajúdás kínjainak kezdete! Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért.*

Akkor óvatosan felnyújtottam a kezem, mint az iskolában, hogy kérdezni szeretnék. Az Atya meghökkent, lopva körbe tekintett, aztán halkan hozzám szólt.
– Igen, gyermekem?
– Atyám, ez most Isten vagy Jézus?
Az Atya tanácstalanul pislogott, mire Dávid és Zsolti szinte egyszerre mordult rám.

– Ugye, aki nem jár be rendesen a hittan órákra?! – Dávid.
– Nem tök mindegy? Ne szakítsd félbe Ferenc Atyát, úgy talán hamarabb szabadulunk – Zsolti.

– Folytassa, Atyám – szusszantam, mire bólintott.

– Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidülnek azok a napok.” Mert ahogyan a villámlás keletről támad, és ellátszik nyugatig, úgy lesz az Emberfiának az eljövetele is. “Közvetlenül ama napok nyomorúsága után pedig a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóerői megrendülnek. És elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és összegyűjtik az ő választottait a négy égtáj felől, az ég egyik sarkától a másik sarkáig.”*

– Miért a világvégéről beszél az esküvőnkön? – suttogtam Zsolti felé.
– Szerintem bepipult a nyakláncodon… – pusmogta vissza.

– Jézus pedig ezt mondta Péternek: “Bizony, mondom néked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Péter így válaszolt: “Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?”

A főpap azt mondta neki: “Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!” Jézus ekkor így felelt: “Te mondtad. Mit gondoltok?” Azok így feleltek: “Méltó a halálra!” Azután szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték.

Péter ezalatt kinn ült az udvaron. Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: “Te is Jézussal voltál.” Ő azonban tagadta.*

Az Atya vett egy mély lélegzetet, és mélyen a szemembe nézett.

– Péter apostol kérése szerint fordított keresztre, fejjel lefelé feszítették meg, mert nem érezte méltónak, hogy úgy haljon halált, ahogy Isten gyermeke.

Nem néztem hátra, de a levegő oxigénjéből pontosan le lehetett mérni az emberek értetlenséggel kevert megbotránkozását.

– Gyere ide, lányom – nyújtotta felém karjait Ferenc Atya, és elhúzott Zsoltitól, néhány lépésnyire hátra, az égig érő ablakokhoz.

Nyelt egyet, mielőtt beszélni kezdett.
– Felfelé szaladó futótűz – az erőd, Norci, annak felszállása a mennybe.
Tehát így döntesz? – szólt közbe Dávid hangja.

Felé néztem. Terpeszben állt, ujjait teste előtt összekulcsolva.

– Atyám, ha megszakadok, se értek semmit az egészből – Ferenc Atya bólintott.
– Olvastad Tamás levelét? – kérdezte hirtelen.
– Mi? – bukott ki belőlem. – Hogy jön ez ide, Atyám?
Akkor Zsolti lépett mellém, és éreztem légvételén, mozdulatain, mennyire feszült.
– Nem olvastad? – kérdezte az Atya ismét.

– Atyám – szólt közbe Zsolti. – Norci igent fog mondani, úgyhogy felesleges köröket prédikál épp.
– Ha igent akarna mondani, nem viselné a keresztet fordítva, ezt te is tudod, Zsoltikám – válaszolta a pap.
– Jaj, Atyám – nyögtem közbe. – Jácint volt, ő csatolta rosszul, de véletlenül! Nagyon siettünk, és így sikerült, ennek semmi jelentősége nincs – hadartam. – Kérem, adjon minket össze!

Az Atya bizonytalanul nézett ránk. Azúr szemei tanácstalanul pattogtak rólam Zsoltira. És akkor mielőtt még bármit felfogtam volna az egészből, felkapta a fejét, és a dulakodók közé szántott.

Dávid a talajon ült, Jácint sírt, Zsolti pedig majdnem felrobbant, nyaka Jani markába szorult. Akkor már úgy éreztem, senki sincs a teremben mögöttem, olyan síri csend lett. Óvatosan közelebb léptem, Jácint szólalt meg végül.

– Én csak haza akarok menni végre, nagyon hiányzik Tamás – zokogta Jácint.

– Neked nem Tamás hiányzik, hanem nem tudsz élni zabálás nélkül – kiáltott rá Jani. – Jobban szeretted a főztöm, mint engem!

– Hogy lehetsz ennyire önző, Jácint? – sziszegte Zsolti. – Hogy baszhatod el az utolsó pillanatban az egészet?

– Zsoltikám… – szusszant kérlelőn az Atya.
– Bocs, Atyám! – válaszolta, aztán Dávidra meresztette szemeit. – Te meg hogy képzeled, hogy megakadályozhatsz bármiben? Hogy elém állsz? Mit kell állandóan beléd botlanom? Miért nem takarodsz már el a büdös picsába az életünkből???

A teremben még a csend is megnémult. Megfagyott minden. A halvány-rózsaszín díszlet beszürkült, a nézőtérre folyékony kátrány pergett.

A szívem felsikított. Dávid rám nézett, és bólintva mosolygott, aztán könnybe lábadt szemét gyorsan visszafordította Zsolti felé.

– Rendben – válaszolta, aztán Zsoltihoz lépett, és kezét nyújtotta felé.

A fekete hajú, kreol bőrű férfi a szőke, fehér bőrűvel szemben. Zsolti nagyot lélegezve elfogadta a kézfogást.

Ne menj elpróbálkoztam, de nem érkezett válasz. Még egy pillantás sem. Dávid ismét kisétált az életemből.

Néhány kínos tekintetváltást követően folytattuk az esküvőt. Az esküvőt, mely sokkal inkább egy rohadtul abszurd színjátéknak tűnt. És többé már figyelni sem bírtam. Sem az Atya szavaira, sem semmire, de szerencsére csak egy „igen”-t kellett kimondanom, aztán már vége is volt a ceremóniának. Alig vártam, hogy leigyam magam a sárga zöldig…

Jó néhány perc, óra volt még hátra a testen kívül töltött kényszer jó pofizásból, de amint lehetett, zokogva rohantam fel a szobámhoz.

A folyosó némán pihegett. Még emlékeztem Dávid szobájára, amikor beráncigált magához a bál előtt. Inkább oda nyitottam be.

Cédrusillatú volt a szoba, a csontfehér falon egy hatalmas, embernagyságú fakereszt függött. Az asztalához léptem, és gondolkozás nélkül nyúltam le a kereszt alakú tollát. Sietve körbenéztem, de a szoba teljesen sivár volt. Elmosolyodtam a dísztelenségen, és annyi év után már értettem, miért nincs szüksége a kereszten kívül semmire – hiszen olyan gazdag és színes volt a lelke, amelyben élt, és ahová engem is beengedett.
Behunytam a szemem, és rágondoltam. Éreztem érintését a kezemen, a tenyérpárnámon, lehajtva fejem beleborzongtam lélegzete rózsaillatába a nyakamon. Amikor kinyitottam a szemem, a szoba magánya nézett vissza rám. Akkor léptem ki én is az ő életéből.

Amint kezem elengedte a kilincset, az öcsémbe botlottam.
– Szia – mosolyogtam Ákosra, aztán egyből le is hervadt arcomról az öröm. – Mi a baj?
– Anya haldoklik.

Nem sírt, de mindene reszketett.

– MI??? – És csak akkor tűnt fel, hogy egyáltalán nem láttam Enikőt a nagy cécó közepette.

– Néhány hete… Kiújult a rák, és és… Segítened kell – suttogta.
– Hogy mi?! Most hol van? És én erről miért nem tudok? – faggattam, aztán megfogtam, és sietni kezdtünk a lépcsők felé.
– Zsolti megtiltotta, hogy… Ő megvizsgálta, és azt mondta, hogy már nincs értelme semmilyen kezelésnek…

A lépcső közepén megtorpantam, és bennem minden szilánkokra hasadt, ahogy az öcsém arcát bámultam – megdöbbentően hasonlított mindig is Tamásra.

– De talán te mégis… Talán, nem tudom. Megnéznéd?
– A kórházban van? – kérdeztem „igen”-ért imádkozva.

Bólintott.

– Kocsink van? – kérdeztem, és újra sietni kezdtünk a lépcsőn – amin most egyszer sem botlottam el…
– A Volvo – zihálta.

*Máté evangéliuma

Latest posts by Mona (see all)




  • Szólj hozzá!