Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Nora 60.

A pokol legmélyebb bugyra

A sebészet sötét volt és kihalt. A délután estébe fordult, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyunk: se egy orvos, se egy nővér, még takarító sem ügyködött a folyosókon. A nővérpult teljesen magára hagyva ácsorgott.

Gyorsan megkerültem a pultot, aztán felcsaptam a szobarend jegyzéket.

– Hova dugtad előlem…? – mormoltam magamban. És miközben kerestem Enci nevét, az ügyeletes nővér mobilját tárcsáztam.

Zsolti pontosan tudta, hogy melyik kórterembe kell tennie ahhoz, hogy én ne találjam meg. Mindig is ragaszkodtam ahhoz, hogy abba a szobába ne kerüljenek betegeim sem, és csak a vizitek folyamán kelljen oda belépnem – de mivel Zsolti volt a főnök, ezt úgy intézhette, ahogy csak akarta.
A szoba, ahol a halott apám feküdt anno.

Másodéves rezidens létemre akkor teljesen biztos voltam abban, hogy minden erőmmel ellen fogok szegülni a főnököm utasításának. Tisztában voltam azzal, milyen következményei lehetnek majd ennek.

De nem nagyon vettem az anamnézist, a kórszövettani diagnózist, a képalkotó felvételeket és laborvizsgálatokat lehetséges prognosztizáló tényként. Ameddig Enci életben volt, addig kellett küzdenem érte, akkor is, ha ez azt jelentette, hogy többé talán soha nem lehetek sebész.

– Hol vagy? – szóltam bele a telefonba, amint elkattant a búgás.
– A kórházban – Imi hangja.
– Jó, de itt állok a pultnál, és megyek a…

A hangom akkor megakadt, Ákos felém suttogta a szobaszámot.

– Kétszáztizenegyes kórterembe – fejeztem be a mondatot, aztán már futottam volna, de újra az arcomhoz szorítottam a kagylót, hogy megvárjam Imre válaszát. De nem mondott semmit.

– Imi?! – szólítottam újra.
– Ott találkozunk – sóhajtotta. – De mi a frászt keresel benn? A lakodalmon kellene lenned. Mindenki ott van! Mi történt… Norci, mit tettél?!

Nem válaszoltam, csak letettem a telefont, majd Ákoshoz léptem. Sötétbarna szembogarán állandósult a reszketés.

– Menj haza, pakold össze a srácok cuccait, és költözzetek a kastélyba – hadartam a szavakat.
– De…
– De nem maradhattok szülők nélkül! – vágtam közbe, majd futni kezdtem a nagy lépcső felé.

– De miért a kastélyba? – szólt utánam.
– Mert az enyém! És mindig is az enyém volt! – pördültem felé, majd rohantam tovább.

Száguldásom közepette tudatosult csak bennem, hogy még mindig a menyasszonyi ruha van rajtam. Az, hogy a kastéllyal mi a helyzet, egyáltalán nem értettem, ahogy az elmúlt órák padlóra köpött szavait sem. De többé nem számított, mi is a valóság, amelyben élek. Enci számított, az anyukám.

A kórterem előtt futottam össze Imivel. Döbbenten mért végig, és mire szólt volna, már torkon ragadtam a mondandómmal.
– Ki az ügyeletes onkológus? Enci teljes kórtörténetére szükségem lesz, kapard össze nekem kérlek, és fél órán belül kell egy műtő, egy anesztes, és te!
– Peti – válaszolta.
– Mi? Peti?

– Az onkológiai ügyeletes.
– Mi? Az én Petim?! Nem-nem, rendes onkológus kell! Egyébként meg bent sincs – jutott eszembe a kép, ahogy magába roskadva dönti magába a feleseket a kastélyban –, és amúgy meg totál bepiált, rá nem számíthatunk.
Akkor Imi újra végigmérte a ruhám, aztán kérdőn rám nézett.
– Te sem műthetsz, biztos ittál!
– Egy kortyot sem!

– Ne kamuzz! – sandított felém.
– Hozd a szondát! – sziszegtem felé, majd eszembe jutott Enci. – Segítesz, vagy sem?
Elmerengve pillantott rám.
– Te most lettél a felesége… De engem biztos, hogy kirúg! – válaszolta.
– Ha téged ki mer rúgni, akkor felmondok! – vágtam rá, és kezet nyújtottam felé.

Hatalmasat sóhajtva fogta meg a kezem.

– Miért követlek úgy állandóan, mint Jézust a tanítványai?! – rázta felém fejét elmosolyodva.

Kezem kezében azonnal lezsibbadt, rémülten bámultam rá, vajon ő mit tud, de aztán elhessegettem az agyzavaromat.
Mindkét kezemmel megfogtam az övéit.
– Mert te tudod, hogy miért harcolunk. Te tudod, hogy harcolunk! És nem csak bejövünk dolgozni valamit, valahogy! Te érted, amit érzek, hogy soha nem köthetek alkut… A minden kell…
– Norci, és ha közben mégis a mindent veszted el? – kérdezte.
– Akkor talán, minden úgy történik, ahogy annak történnie kell.

Még mindig határozatlanul figyelte a szemeimet.
– Döntöttem, Imi! Enikőt választom.

– Rendben – bólintott, és a telefonját előhalászta a zsebéből. – Azért utána nézek a rezidensednek, hátha hozzánk edződött már piálásban is… – mormolta, miközben rákattintott a hívásra, és a füléhez emelte a mobilját. – Mert ugye tudod, hogy csak ránk számíthatsz…

– Erika? Gyuszi? Senki más?
– Mindenki Zsoltival… Aztán meg az ország összes sebésze vele…
– Tudom-tudom – fújtam, aztán benyargaltam Encihez.

Amint rácsaptam a villanykapcsolóra, Enci úgy ült fel az ágyban, mint egy keljfeljancsi. Sötétbarna haja kissé kócosan, de csillogón repült előre.
– Norcim, de gyönyörű vagy! – nyitotta nagyobbra a szemeit.
– Én… Én… – dadogtam, aztán csak az ölelésébe futottam. – Miért nem mondtad el? – engedtem el hátát, és néztem a szemeibe – íriszében a csokoládé édesen kavargott.

És mosolygott. Babonázón, megnyugodva, majd tiszta hanggal súgta felém a szavakat.
– Mert tudtam, hogy te nem ismered azt a lehetetlent, amit Zsolti igen – mosolyogta.
Szavai összepréselték a szívemet.
– Ötször tért vissza, kicsim. Ötször mentem vele a halál szélére, és jöttem vissza azon túlról – folytatta. – Mind egyre jobban beszőve a testemet. A formatio reticularisban most inoperabilis, a nervus opticuson nem kevésbé, szívem, és még ott van az egész bélrendszeremben. Én már nem Enci vagyok – vigyorodott el megint –, hanem a malignus transzformáció, már nem tudsz elválasztani tőle, mert belőlem semmi nem maradna.
– Bármit rekonstruálok, Enci – suttogtam közbe, mire megszorította a kezeimet, és lassan rázni kezdte a fejét.

– Én már nem vagyok itt – ismételte. – Amim még van… Azt pedig nem szeretném odaadni, még neked sem, hogy szétvágd ezt a kicsit is… Én szeretnék magamnak halált választani… Nem akarok a műtődben meghalni, egy gyógyszerrel kreált anaesztetikus álvilágban. Én akarok szembenézni az utolsó órámmal, az utolsó percemmel, hogy majd akkor magamba öleljem ezt a régi ellenséget mint halált… Hogy elengedhessen végre, és békében váljunk el egymástól.
– Ez nagyon szép, Enci – válaszoltam, és nem érezte szavaim rettenetes gúnyát. Mosolyogva bólogatott.
– Ez – keményedtek el a vonásaim, miközben folytattam –, ez magasztolás, ez átszínezés, önbecsapás, Enci, iszonyú erős önvédő mechanizmus. Ezt ő mondatja veled! Hiszen, benne van mindenedben, tehát, miért ne lenne ez a rák gondolata?! Manipulációja… És baromi jól csinálja!
Közbe akart vágni, de hirtelen fellélegzése hallgatásba némult, és már nem mosolygott.
Felálltam, és rákiabáltam.
– De a halál nem szép! Nem lehet szép, sosem szép! Talán csak annak mutatja magát, aztán kivégzi a keringést, megfojtja a sejteket, röhögve ugrándozik tova az elfolyósodott, nekrotikus szövetlápokon… Ami valaha még üde volt, rózsaszín, és pihegőn mosolygó virágrét, az, Enci… A mosolyod nemsokára kibírhatatlanul fájdalmas sikolyba süllyed, ahogy tiporja végig a szervezeted a halál.

A halál nem szép, nem békés, egy anaerob világba csábító pokoli erő. Nem fog veled kibékülni, nem fog elengedni, ha nem küzdesz vele, a következő életedben is rajtad ragad!

És nem számít, Enci, hányadszorra… Ha ezerszer támad, akkor ezerszer kell legyőzni, és mi mindig erősebbek vagyunk, akik élünk. Velünk van valami szent akarat, valaki, aki talán segít, és vigyáz ránk…

Választ várva ültem vissza az ágyára. Elbizonytalanítottam.
– Én nem vagyok erősebb… – suttogta.
– De én igen! – vágtam rá. – Hadd menjek oda, hadd vívjam meg helyetted!
– Norci – szusszant, és minden erejével megragadta a kezeimet. – Nem fog sikerülni! Hogy fogod érezni magad? A lehetetlenben hiszel!

– De nem adhatsz neki ekkora győzelmet, hogy meg sem próbáljuk! Értem igazán ne aggódj… Én már mindenen túl vagyok, engem azzal nyírsz ki, ha nem harcolhatok ellene.
– Jó – mondta végül. – Érted teszem – mosolygott.
– Ne moralizálj – mosolyogtam vissza. – A haldoklás tények és okfolyamatok viharfelhője, akármit, akárhogy érzünk, akárkik is vagyunk. Onkológia, sebészet, gyógyszerelés… Nem valami gondolatok teremtette erő… És a gyógyulás sem ima kérdése. Csak a tett hozhatja el a haldoklás halálát.
– Zsolti két-három hetet jósolt. Azt mondta, a műtétek ideje több lenne ennél…
– Akkor sietnünk kell – pattantam fel.

– Várj! – szólt utánam. – Hozzámentél?
– Hozzá… – válaszoltam teljes lemondással…

Az elkövetkező hetek valóban a haldoklásról szóltak. A műtét-sorozatok előtt a primer tumorok és áttétek méretét sugárral és kemóval igyekeztünk csökkenteni, illetve ez segített abban, hogy jobban elkülönüljenek a szervezet ép szöveteitől az eredményes műthetőség érdekében. A kezelések azonban nem csak a rákot ölték, hanem Enikőt is. Rettenetes általános állapotban került a műtőasztalra, több alkalommal is abba kellett hagynunk idő előtt a sebészkedést, mert nem bírta volna ki. Kezdtem rádöbbenni, hogy amilyen agresszíven próbálok harcolni a halál ellen, valóban nagyobb részben Enikőt gyilkolom az egésszel. Halomra mérgeztem a testét, én magam gyengítve épp a háború közepén… De nem tehettem mást. A tumor Enikő részévé vált.
Haldokoltam én is. A napok múlásával abszolút nem voltam tisztában, csupán a két gyógyszerelés, terápiák és műtétek közti maximálisan rövid időtartamokkal. Egy-egy intravénás szúrás jelentette a másodperceket, aztán a sugárlövések, aztán egy-egy bemetszés, vágás, és varrat. Az órák sterilen teltek a kék műtőkben, aztán őrzéssel a zöld termekben.
Ahogy a kezelések, a műtétek is bőven hoztak magukkal rövid- és hosszú távú komplikációkat is. Mintha minden operáció köbre emelné önmagát, amikor már a saját kezelésünket kellett javítgatni – rekonstruálni –, miközben a tumor egyre csak burjánzott.
Ez már nem Enikő harca volt. Az én szervezetemé. Alvás-, folyadék- és táplálékhiány, krónikus stressz, végérvényes kiégés-, és kimerülésveszély. Vállaltam. Talán én is bele akartam halni ebbe az egészbe.
Közben pedig elképzelésem sem volt a külvilágról. Nem láttam az eget egészen tizenöt napig. Olykor próbáltak kizökkenteni az automatizmussá vált sebészlétemből, de nem igazán bírtam felfogni, ki mit szeretne. Nem érdekelt a többi beteg, sem a műszakok, a sebészet legmélyebb bugyrában ragadtam, és egyre szippantott magába, elszívva az erőmet ez a rettenetes betegség.

Hívhatjuk bárminek. Ráknak, és a többi betegségnek… Én pontosan ismertem őt. Sokszor harcoltam vele a saját életemért is, és minden áldott nap, másokért. Kiismertem már. Belelátott a gondolataimba, és a főellenség számára nem Isten volt, hanem én. Mert én túlmentem minden egyes határon, kockáztatva a lehetetlent. Ha valamihez egy óra időtartam kellett, én húsz perc alatt vittem véghez úgy, hogy a tizennyolcadik percben majdnem elvesztettem Encit.

Neki volt igaza. A haldoklása ennél csak szebb lehetett volna. Az én kezem okozta azt a rettenetes agonizálást, amelynél durvább emberkínzást még az életben nem követett el inkvizíció. Nem hogy orvos. Az orvosi esküm nevében kínoztam őt halálra. Sírt, rettegett, könyörgött, hogy hagyjam már abba, de a Norci-féle betegség akkor agresszívebben sújtott le rá, mint bármilyen invazív malignitás.

Már nem voltam önmagam, csak egy háború vezére, aki már teljesen elfelejtette, mit tesz kockára. Brutális ámokfutásomat pedig semmi sem csillapíthatta. Akkor, azokban a kegyetlen napokban döbbentem rá, hogy valóban, mennyire hasonlítok Ruszlana-ra. Bármeddig elmentem, embertelenül, durván és kíméletet nem ismerve, mint egy megszállott elmebeteg.

Végül kudarcot vallottam. Egyre többször szedtek össze a földről egy-egy eszméletvesztést követően, hiszen én is csak ember voltam. Az én szervezetemnek is kellett volna az alapvető szükségletekből, amiket nem adtam meg neki. Ám szerencsére, ahogy egymásba értek a vágások, amint nem maradt több vagdosnivaló szerv, szövet, amint lejártak az agresszív antihumánus kezelések, már egyre többen segítettek, és műtöttek helyettem egészen a végéig – kivéve a főorvost…

Enikő túlélte.

Én? Mindenemet beleöltem.

Amikor úgy tűnt, végre elhagyhatom a legmélyebb bugyrot, próbáltam elszívni egy cigit, de csak hánytam. Megkíséreltem lenyelni egy mokkás kanál joghurtot, ám szintén. A szervezetem elkezdte lebontani önmagát. Nem mertem hazamenni, így aztán szóltam az első ápolónőnek, akivel szembe találkoztam, hogy kísérjen át a belre, Jácinthoz.
Az ezt követő napokra nem is emlékszem. Enikő tizenöt napot haldoklott az én kezem alatt, én kétszer ennyit töltöttem félholtan Jácint valamelyik kórtermében.

Amikor végre magamhoz tértem, Tamás ült az ágyamon… Így aztán, gondolom, még akkor sem voltam magamnál… Csak úton a túlvilág felé.

Újra gyerekké váltam, ahogy megfogta a kezem.

– Apa…
– Hogy vagy?
– Nem tudom, nem akarom tudni, nem akarok orvos lenni soha többé – sírtam el magam, és a teljes ébredéssel őrületes fájdalom szúrt belém mindenhol.
A kín könnyein át Tamás mosolygott rám fejét oldalra billentve.

– Most már érted, kicsim – bólintott, és kezét az enyémre simította.

Akkor mélyre hatolt tüdőmbe valamiféle jéghidegen hasító pezsgő szikraeső. Olyan érzés lehetett, mint asztmásoknál a hörgtágító spray – gondoltam. És a fájdalom bizseregve lebbent el testemből.
– Nem értek semmit. Nem vagyok elég! Egyik orvos sem elég! Túlságosan emberek vagyunk a gyógyításhoz… Vagy túl pszichopaták hozzá.

– Te sosem ítélsz. Egy csoda vagy ezért! De önmagadat miért bántod? – kérdezte lágy mosollyal.
– Talán tőled örököltem – bukott ki belőlem.
Elkomolyodva bólintott.

– Genetikai állománnyal kell élnünk, emberként az emberek közt. Szőke a hajad, ahogy anyukádé volt, a szemed zöld, mint az enyém, és – szélesen rám mosolygott – gyagya vagy!
– Gyagya? – mosolyodtam el én is, mire rázni kezdte a fejét.
– A látásod mint egy röntgen, áthatol mindenen. Át a lényegen is! Sosem látod meg, pedig tudod – tenyerét a mellkasom közepére nyomta, és akkor… A szívem úgy állt le, hogy anélkül is képes voltam élni… – Mindent tudsz már, mert ez a minden, kicsim, ugyanúgy része a genetikai állományodnak. Csak mondd ki! Mondd ki az igazságot! – komolyodott el, aztán kezét elvéve nagyot dobbant a mellkasom. – Ne gondolkozz, csak beszélj.

– Meg fogok halni – válaszoltam végül.
Bólintott.
– Folytasd!
– Barna diagnózisa helyes. Mindig is szednem kellett volna a lithiumot, akkor talán nem látnék holtakat, és nem viselkednék skizofrén őrültként sem sebészként, sem Zsolti feleségeként.

Bólintott.

– Tényleg, Tamás? – döbbentem felé. – Szóval pszichotikus vagyok?
– Mi mást mondhatna a pszichiátria arról, ha valaki Jézus reinkarnációjának véli magát?

– Hogy minek?!
Nevetett.

– Kértelek, hogy olvasd el az Olga naplókat. Kértelek, hogy Ádám levelét is olvasd el, de… A te életed, a te döntésed, Norci. Dönteni pedig azért nem mersz, mert rettegsz szembenézni azokkal a következményekkel, amelyeket pontosan ismersz. Emlékezz hát!

– Nem tudom, mi az emlék, és mi a képzelgés! Valakinek igazolnia kell! Valakinek el kell mondania…
– De nem hiszed el! – vonta meg a vállát. – Képtelen vagy elhinni… Mert az életed egyszerre elviselhetetlenül fáj, és egyszerre varázslatos csoda! Bármibe belemenekülsz, csak hogy a szőnyeg alá söpörd a lényeget! Azt akarod hinni, hogy csak egy sebész vagy. Egy lány, akinek minden balul sül el. De ez csak az emberi valód.

– Édes Istenem… – nyögtem, amikor pórusaimat átitatta a felismerés – Jani átvágott…
– Nem – vágta rá. – Te akartad elhinni, amit felolvasott! Mindig is tudtad, hogy mit kell tenned, de nem hibáztatlak. Én is a szívem után mentem mindig is… Ugyanúgy, ahogy te is. Kockára téve az emberiség sorsát.

– Tamás, mi folyik itt? Még mindig nem merem elhinni, hogy ez a szar, rohadt kurva élet állandóan ismétli önmagát, és én mindig elszúrom… Te itt sem lehetnél! Meghaltál!
– Még van esély, kicsim. Olvasd el a levelem!
– Ne!!! – sikítottam felülve.

De már nem tudtam befejezni, hogy mindenünk elveszett a tűzben… Tamás szerelme… A naplóim… Istenem, hát az én naplóim… Én írtam azokat… Én, én vagyok Olga, mindig is én voltam: én…

– Hogy vagy? – Jani állt az ágyam mellett.
– Kihasználtál – sziszegtem. – Felhasználtál a saját kis love stroy-dhoz – soroltam kimérten a szavakat. – Hát, milyen legjobb barát vagy te? A tűzbe mentem Jácintért! Erre te? Simán meghamisítod a bátyám búcsúlevelét!!!

Nem válaszolt. Bűnbánóan döntötte fejét a padló felé.

– Én úgy szerettelek, Jay! – zokogtam el magam. – Úgy, de úgy!!! – sírtam felé.
– Én is, Norci, hidd el, hogy én is! – ült le mellém. – És érted is tettem! Zsolti és te tartoztok össze, szeretitek egymást, amióta csak világ a világ!

– DE NEM MŰKÖDIK! – keltem ki magamból. – Újra és újra rá kell… Rá kellene döbbennünk, hogy kettőnk között ez a dolog, egyszerűen nem működik…
– Miért működne Dáviddal? – kérdezett közbe, miközben kibuggyantak a könnyei.

– Tehát Ádi ezt írta… Tehát, tényleg azt írta, hogy Dávidhoz menjek feleségül… Mit kamuztál még be, Jani?

– Mást nem – suttogta. – És most mi lesz? Elváltok, és hozzámész Dávidhoz, csak mert Romanov elvárás? – szűkült haragra a szeme.

– Mostantól, Jay… Rohadtul semmi közöd hozzá! Hozzám!

 

Latest posts by Mona (see all)




  • Szólj hozzá!