Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Emléktöredékek édesapám igaz meséiből 1. rész

Bevezető…

Elmúltam már húsz éves, amikor megfejtettem az okát, hogy miért nem tudom végigolvasni Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Solohov egyetlen könyvét sem. Miért kerülöm messzire a hangversenytermeket, ha Prokofjev, Sosztakovics vagy Csajkovszkij műve is szerepel a repertoáron. Vagy miért nem tudok szembenézni Oroszországgal még a térképen sem…

Hosszan kerestem rá a választ, mire végre rátaláltam.

Édesapám alig volt húsz éves, amikor elveszítette az édesapját, még abban az évben bevonult katonának. Baján katonáskodott, de megjárta a Szegedi Csillagbörtönt is. Kért ugyan eltávozási engedélyt a nővére esküvőjére, de nem kapott, így hát elszökött. Ott volt a nővére esküvőjén, de az azt követő éjszakát már a Szegedi Csillagbörtönben töltötte. Akkor még nem is hitte, hogy ennél sokkal rosszabb napok várnak még rá.

Kétezer kiskatona szállt egyszerre vonatra, s vitték őket az orosz frontra. Közöttük volt ő is, az apám. Két év után jöttek vissza, csupán száz-huszonhatan. Szerencsére az apám is köztük volt.

Mire felépült sebesüléséből, akkorra ismét visszacsatolták Vajdaságot Jugoszláviához, és ott is megkapta a behívót. Három évet szolgált ott is, de már nem volt a harcmezőn. Borbélymester lévén, ő borotválta a katonatiszteket, s nagyon kíméletesen bántak vele.

Az ötvenes évek vége felé még igen élénken éltek benne, az emlékek. Hosszú téli estéken, olykor fel-fel izzottak a csökönyös, még parázsló emlékek, és olyankor mesélt, mesélt… Még kisgyermek voltam. Figyelmesen hallgattam, mi mindenen ment apa keresztül, amikor én még nem is éltem.

 

Birkapörkölt…

Hátravonulás volt, nyomunkban az oroszok. Éhesek voltunk, fáradtak, rongyosak. Napok óta a pálinka volt az ételünk, italunk és gyógyszerünk egyaránt. Semmi más. Tudtuk, hogy ha beérnek bennünket az oroszok, azt csinálnak velünk, amit akarnak. Nekünk se lőszerünk, sem erőnk nem volt már a küzdelemhez. A legtöbbször azt sem tudtuk, hol vagyunk, de akkor kivételesen tudtuk. Szevasztopol határában jártunk. Valószínűleg az oroszok letanyáztak a városban. Nyilván ők is elfáradtak, így jutott nekünk is egy lélegzetvételnyi idő. Idő munkára. Lövészárkokat ástunk, telehordtuk szalmával, és ott éjszakáztunk. A szalma volt a párnánk is, meg a takarónk is. Akkor is, mint mindig, hidegek voltak az orosz éjszakák.

Másnap lefedtük az árkokat, kialakítottuk a megfigyelő helyeket, a lőréseket. Ígéretet kaptunk, hogy hoznak nekünk lőszert, élelmet és talán segítséget is. Vártunk. Napokig nem történt semmi.

Akkor néhány ember elindult a környező tanyákra élelmet szerezni. Egy birkával tértek vissza.

Egy csapat levágta az állatot, egy másik tűzhelyet épített, tüzelőt gyűjtött, a harmadik viszont újabb portyára indult, hogy némi zsírt, sót, paprikát és hagymát szerezzen. Amikor minden megvolt, gyorsan rotyogni kezdett a paprikás. Az illatától csak úgy csorgott a nyálunk. Rettenetesen éhesek voltunk. Meggyőztük egymást, hogy nem kell annak puhára főnie, lássunk neki az evésnek.

Akkor jelezték az őrök, hogy orosz tankok és teherautók tartanak errefelé.

Villámként hasított a levegőbe a parancsnok vezényszava:

Mindenki a teherautókra! Azonnal indulunk!

Mentettük a puszta életünket. Semmink sem volt már, azt is otthagytuk. Két társunk nem akart jönni, amíg nem esznek a birkapaprikásból. Őket lefogtuk, erőszakkal felraktuk a teherautókra. Ott is le kellett őket fogni, mert tovább őrjöngtek. Nekem folyt a könnyem. Nem is tudtam, hogy a pörkölt, vagy az őrület határán lévő társaim miatt. Ahogy távolodtunk, csorgó nyállal néztük a még rotyogó paprikás párolgó gőzét.

Az oroszoknak jobb autóik voltak, beértek, sőt leelőztek bennünket. Nem bántottak senkit, csak bégettek és röhögtek amikor elhaladtak mellettünk. Nem is értettük, miért nem ölnek halomra bennünket.

Amikor elhaladtak mellettünk, megálltunk. Két őrjöngő társunk gyalog indult vissza, az elhagyott pörkölthöz. A parancsnok egy ideig tétovázott, aztán utánuk küldte az egyik autót néhány emberrel:

Kötözzétek meg őket, és hozzátok vissza! Remélem eljutunk hamarosan a tábori kórházig.

 

lőj le!...

Ütközet volt. Az oroszok többszörös túlerőben a többszörösen vert magyar sereggel szemben. Kíméletlen volt az orosz tél, méteres hóval, negyven fokos hideggel. Az oroszok legalább a kemény tél ellen fel voltak vértezve, de nekünk, az a kevés ruha, ami rajtuk volt, az is leszakadt már.

Vészesen süvöltött végig az ezreden a parancs: Hátravonulás!

Volt néhány ütött, kopott tankunk, néhány gebe lovunk, azok húzták a szánt, amire felraktuk a sebesülteket. Aki ép volt, az meg kutyagolhatott a tankok, szánok nyomában. Az oroszok még lőttek bennünket hátba, de mivel mi nem lőttünk vissza, abbahagyták. Az utolsó golyó még talált. Valaki felüvöltött hátul. Aztán a felcserért kiáltottak.

Szétnéztem magam körül. Sehol sem láttam Lacit és Bandit. Ők voltak a legjobb barátaim. Megálltam, aztán elindultam hátra, ahonnan a jajgatás hallatszott. Akkor megláttam Bandit, az árokban feküdt, körülötte piros volt a hó. Rohantam felé, miközben kiabáltam:

Bandi! Ne merd megtenni!… Hallod?…

A felcser lemondóan legyintett. Terelték előre egyre a zilált sereget. Bandi ordított. Amikor lehajoltam hozzá megragadta a kezemet.

Endrém, lőj le! – Nem, ilyent ne kérj tőlem. Nem hagylak itt.

Hagyj engem. Eredj! Lőj le, és eredj! – felálltam, felemeltem a puskát, céloztam… Nem bírtam, nem bírtam megtenni… Valaki kivette a kezemből a puskát, jöttek sokan, lökdöstek előre. Ordítottam, most már én ordítottam… Bandi már csendben volt…

 

Következik a 2. befejező rész

Latest posts by Kőműves Ida (see all)




  • 6 hozzászólás ehhez: Emléktöredékek édesapám igaz meséiből 1. rész

      • Hát igen, azok papolnak hazaszeretetről, akik hatalomvágyból, s egyéni anyagi érdekek tükrében küldik pusztulásba a haza fiait, teszik özveggyé asszonyait, és árvává gyermekeit.
        Mikor jut már el az emberiség arra a pontra, hogy NEM-et tudjon mondani?
        Köszönöm szépen, Áron, hogy olvastad.

    Szólj hozzá!