Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Emléktöredékek édesapám igaz meséiből 2. rész

Inkább a halál…

Amikor összeestem a hóban, feldobtak egy szánra. Esélyem sem volt a túlélésre. Tudtam, meg fogok halni. Negyven fokos hidegben takaró, minden nélkül a szánon fekve, nem fogom túlélni. Hamarosan elveszítettem az eszméletem.

Amikor feleszméltem, pálinkát csöpögtettek belém. Többen feküdtünk a szánon, de volt már takaró is rajtunk. Felemeltem a kezemet, néztem… Megvolt mind a kettő. A lábaimat nem éreztem. Fura érzés volt, mintha nem lettek volna lábaim. Ismét elveszítettem az eszméletemet.

Amikor újra magamhoz tértem, már ágyon feküdtem a tábori kórházban. Egy nővér meleg teával itatott. Jólesett.

Azután jött egy idős orvos. Érdeklődött, hogy érzem magam, pedig ő jobban tudta nálam.

Azt mondta, akik ide hoztak, azoktól tudja, hogy keresztülment a jobb lábamon egy tank. Aztán útközben meg is fagyott. Le kell vágni a jobb lábamat. Ordítottam, nem, nem hagyom, nem engedem! Azt mondta, akkor meghalok, mert már fekete egészen térdig, nincs más megoldás.

Nem egyeztem bele. Inkább a halál… Azt mondta, mindent megtesznek, hogy megmentsék az életemet.

Úgy is volt. Hálás lehetek annak az embernek, akinek még a nevét sem tudom. Míg élek hálával és köszönettel tartozom neki, mert megmentette a lábamat, s így az életemet is.

Két hónapig feküdtem ott, akkor már bottal jártam. Közben megtudtam, hogy Ukrajnában vagyok

és nincs messze a határ, de nem tudnak hazavinni, mert körbe vagyunk kerítve orosz katonákkal. Még vártam kicsit, hogy el tudjam hagyni a botot, és megerősödjek, mert 37 kilósan kerültem kórházba. Aztán egy éjszaka megszöktem. Haza akartam jönni. Készültem a szökésre, gyűjtöttem ennivalót, konzerveket, meg minden más tartós élelmiszert félretettem, elrejtettem. Azt tudtam, merre van a határ, de hogy milyen messze, azt nem.

Kíméletlenül hideg volt az éjszaka. Gyalogoltam egész éjjel, másnap egész nap, katonaruhában, fegyvertelenül. Második éjszaka már iszonyúan elfáradtam, sötét volt és fogalmam sem volt, hol vagyok. Feltűnt a távolban egy tanya kivilágított ablaka. Reménykedtem benne, hogy ott meghúzhatom magam valahol. Mikor elértem, akkor láttam, hogy milyen nagy az épület, sok ablaka van, mind kivilágítva. Nem volt már bennem félelemérzet. Egyenesen az ajtó felé tartottam, és benyitottam. Zsúfolásig tele volt orosz katonákkal. Meleg volt benn és vágni lehetett a füstöt.

Nagyon vágytam a melegre, meg cigarettám sem volt már. Végül mégis győzött a józan ész. Behúztam az ajtót, senki nem vett észre. Akkor megláttam az udvaron egy kis melléképületet. Tyúkól lehetett, de üres volt. Nem bírtam tovább menni, meg kellett pihennem. Bebújtam a tyúkólba, leültem a földre, neki dőltem a falnak, és már aludtam is. Másnap, amikor felébredtem, már nem volt ott senki. Az, hogy én nem fagytam meg azon az éjszakán, az a csodával volt határos.

Továbbmentem. Már késő délután volt, amikor valami település látszott körvonalazódni. Mindjárt a falu szélén egy fekete fejkendős néni jött szembe velem. Gondoltam megkérdezem, hol vagyok.

Te honnan jössz, fiam, odaátról? – szólalt meg ő elsőnek. A magyar szó hallatán sírva fakadtam.

Hol vagyok? Milyen országban?

Ez itt Magyarország!

Lehasaltam, úgy csókoltam a földet…

 

Epilógus…

Mesélés közben, el-elcsuklott apa hangja mindig, a végén már a könnye is ömlött.

Persze, hogy én is sírtam. Mit sírtam, zokogtam… A Birkapörkölt epizód után oda ráncigáltam apát a kemence mellé, édesanyámat megkértem, szeljen kenyeret, szalonnát, kolbászt. Azt tányérra raktam és odavittem édesapámnak.

Fáztál és éheztél eleget, most melegedj és egyél! – zokogtam.

Valószínűleg ez a három epizód hatott rám a leginkább édesapám meséiből, mert ezek megmaradtak az emlékezetemben. Bár vannak még töredékek, de a történet nem rakható össze belőlük.

Ahogy nőttem, már kezdtem gyanakodni, hogy édesanyám megtilthatta apámnak, hogy meséljen előttem a háborús élményeiről, mert mindig nagyon sírtam és vigasztalhatatlan voltam. Ez konkrétan, Bandi barátjának eleste után történhetett. Onnantól megszűntek a mesék s akkor nem is hiányoztak.

Bár már belém égett a háború iránti gyűlölet, és úgy rögzült bennem az orosz föld, az orosz nép, hogy ők bántották az apámat. Gyűlöltem őket. Emiatt taszítottam magamtól mindent, ami orosz. Később már megvilágosodtam, hogy nem csak az oroszok hibáztathatók mindezért, hanem azok, akik oda küldték a kétezer magyar katonát szinte fegyvertelenül, felkészületlenül és minden ellátás nélkül. Csak a cigaretta és a pálinka volt biztosítva számukra, hogy elkábítva általa, merjenek vakon harcba szállni, egyáltalán nem számolva a következményekkel.

A következmények viszont nem maradtak el. A frontról hazatérő katonák alkoholistákká lettek.

Ezzel bizonyára édesanyám sem számolt, amikor feleségül ment apámhoz. Csak küzdött a nyomorral nap-mint nap, ami rájuk szakadt, ahogyan mindenkire a világégés után. Édesapám borbélyüzletének szomszédságában kocsma volt. Ott itta el a keresetét minden nap. Anyám, két halva született csecsemő után kapott észbe, hogy tennie kell valamit.

Az ő ötlete volt, hogy költözzenek ki tanyára és dolgozzanak a földön. Talán ma már különösen hangzik, mert megoldható lenne egy válással, de anyám meg akarta menteni a házasságukat, családot akart.

Talált is egy tanyát hat hektár földdel, amit fele-fele alapon művelhettek. Édesapám belement, mert ő is családot szeretett volna. Egy kiló kenyérrel és almával költöztek oda, nincstelenül, a nulláról kezdve. Vállalták a kegyetlenül nehéz munkát és minden hátrányát a tanyasi életnek, s végül én ott születtem, és életben maradtam. Nem volt könnyű odáig az út, de édesapám lelkét gyógyította a természet, a kegyetlen nehéz munka, az állatok s végül a család.

Én már készen kaptam a jó apát, a szerető, gondoskodó, csak a családjáért élő fantasztikus apát.

Mindezt édesanyámnak köszönhettem. Valahogy mindig ráérzett mikor, mit kell tennie.

Néhányszor magam is láttam édesapámat részegen. Előfordult, hogy elveszítette a kontrollt, de az egyik kezemen meg tudnám számolni, hányszor. Egyre máig emlékszem. Akkor már nagyobbacska voltam, 12-13 éves lehettem. Osztálykirándulásra kellett volna pénz, de nem volt. Soha sem követelőztem, megértettem, a nincs-ből nem lehet költeni. Ám akkor édesapámnak támadt egy ötlete. Tizennyolc malaca volt a kocának. Tartott tőle, hogy nem lesz olyan jó termés, hogy elláthassuk őket élelemmel, és mind fel tudjuk nevelni. Adjuk el a felét, hangzott apa döntése. El is vitte őket vásárra vasárnap a szomszédos faluba.

Estefelé jött csak haza. Láttam édesanyám rémült tekintetét, ahogy az utat kémleli mikor jön már. Aztán messziről észrevette ahogy vágtázva hajtott, s ahogy közeledett, úgy vált egyre kétségbeesettebbé, s amikor begördült a szekér az udvarra, lógó saroglyával, a már félig lecsüngő ládával, amiben a malacok voltak, túlhajszolt lovakkal, mindjárt megvilágosodott előtte mi történt.

Csak én nem értettem. Azután kiderült, hogy elkeltek ugyan a malacok, csak éppen az áruk az ördögé lett.

No, akkor haragudtam apára. Haragudtam, mert anya sírt miatta, és persze, az osztálykirándulásra mégsem lett pénz.

Akkor látta édesanyám elérkezettnek az időt arra, hogy mindent elmondjon nekem. Arra kért, hogy én ne haragudjak rá. Azt mondta, neki haragudnia kell, hogy apa lássa, érezze mekkora hibát követett el, de nekem nem szabad haragudnom, mert ha mindketten eltaszítjuk magunktól, akkor nem lesz vége, az italban keres menedéket.

Most már tudom, mennyire igaza volt, és milyen helyesen járt el.

Értettem már édesanyám ijedt pillantásait is, mindig reszketett, félt attól, hogy bármikor újra kezdődhet minden, de többé nem láttam részegen az apámat. Ebből az esetből azt hiszem, ő maga is levonta a következtetést végérvényesen.

Ilyen megviselt idegzetű elődök, örökkön tépelődő, nyugtalan ivadéka vagyok. Akit szeretőn gondoskodó szülők és az ölelő természet nevelt, tanított, akinek testvérei a fák, virágok, búzamezők voltak, s akit a csillagos éjszaka és az illatos mezők öleltek és tették széppé, boldoggá a gyerekkort.

Néha akaratlanul is elgondolkodom azon, mennyi véletlennek az összjátéka kellett ahhoz, hogy végül abban a földi paradicsomban nőhettem fel, tanyán, a természet ölén, szerető, gondoskodó szülők mellett. Hálás vagyok nekik ezért, habár tudom, igen kemény árat fizettek érte.

Annak a gyerekkornak már nincs élő tanúja. Édesapám 26 évvel ezelőtt, túl korán ment el. Bár az alkoholizmusból sikeresen kigyógyult, de a dohányzásról nem tudott lemondani, annak az áldozata lett. Édesanyám húsz évvel később követte.

Határtalanul tiszteltem és szerettem a szüleimet. Úgy hiszem, meg is érdemelték.

Legyen békés, nyugodalmas álmuk.

 

Szüleim halálának évfordulóján…

Latest posts by Kőműves Ida (see all)




  • 4 hozzászólás ehhez: Emléktöredékek édesapám igaz meséiből 2. rész

      • Tényleg nehéz volt.
        Köszönöm szépen, drága Julianna.
        Régen jártam itt, de talán a jövőben jövök ide is…
        ölellek szeretettel,
        Ida

    Szólj hozzá!