Orkán a temető felett

Orkán a temető felett

Ez a város tényleg más volt, mint a többi,
Lent volt a föld mélyén sok kis domb alatt.
Tudták, akik ott lent megbeszélték azt,
Hogy karnyújtásra fönt egy más világ maradt.

Élénk volt ott lent, ha fönt nagy vihar tombolt,
Felélénkült akkor minden gondolat
Annak, aki egykor szívvel és lélekkel
Szeretett, vagy gyűlölt fönt az ég alatt.

Beszélték, hogy egykor ők is épp ott éltek
Ahol a nap süt, vagy hold ad egy kis fényt,
Beszélték, hogy éltek éppen úgy, mint bárki,
Aki ma még él, s beosztja a reményt.

Rabiga és gyémánt, gyolcs, ezüst és márvány
Volt ami a mércén mértéket szabott
Annak, aki éltét valamihez mérte,
Mert azt hitte nincs más: fényes, vagy kopott.

Egyszer, mikor orkán csavarta a fákat,
S eső korbácsolta amit lehetett,
Hogy bebizonyítsa, pusztítás a célja,
Ebbe lent egy holt lény beleremegett.

Érezték ezt sokan ott a sírok mélyén,
Oszlopok, s keresztek dőltek akkor le,
Reszketett a föld is, repedések keltek,
Nem járt arra senki, s nem temette be.

Ki is merte volna látván, hogy a mélyből
Kék színű köd szállt föl, sóhajtás fakadt,
Lelkek ezre tört ki zártságából végre,
De jaj! Az orkán kedvén száz felé szakadt.

Mért jöttek föl újra? Mit akarnak itt fönt?
Van még, ami csábít, ami vissza hív?
Nem volt elég akkor? Mit hagyhattak félben
Ami miatt újra élni vágy a szív?

Látjuk már, hogy akkor, amikor még éltünk,
Elkövettünk száz és ezernyi hibát,
Rájöttünk azóta, mily féreg volt az, mi
Fel nem ismert célunk így formálta át!

Átformálta úgy, hogy mindent elfeledtünk
Ami kell, hogy embert emberré tegyen,
S elhitette vélünk, azért él a többi,
Hogy az életével bámulónk legyen.

Letapostunk, vágtunk minden földi normát
Ami, hittük akkor, nem sok szelet hajt,
Büszkék voltunk rá, azt mondtuk, így van rendjén!
Kacagtunk és meg sem hallottuk a jajt.

Néha talán láttuk, nem ez az az élet,
Ami miatt egykor kinyílt a szemünk,
Mert az amit éltünk elátkozott lét volt,
Léhaság, s ezért most szörnyen szenvedünk.

Halogattuk folyvást, megváltozunk holnap!
Míg csak az a holnap egy nap el sem jött.
Mire ráébredtünk, elég volt a borból,
Addigra elkéstünk, a sír elfödött.

Helyrehozhatatlan bűneink belátva
Szégyenünkben újra, százszor meghalunk.
Hiába könyörgünk, hadd próbáljuk újra,
Innen vissza többé nem fordulhatunk.

Ez az orkán minket végleg elszakasztott
Idefenttől és a mélytől odalent.
Nem lesz mostmár többé nyugtunk e világon,
Szélben, fagyban lengjük át a végtelent.

Göteborg. 2007.




2 hozzászólás “Orkán a temető felett

Vélemény, hozzászólás?